Keith Stuart: Kockafiú (részlet)

Tizenegyedik fejezet

A következő héten a Park Streeten a Blackwell könyvesboltban addig böngészem az „Egészség” részleg kínálatát, míg rábukkanok az autizmusról szóló néhány könyvre. Elhatároztam, hogy egyet elolvasok. Tényleg elolvasom. Otthon van pár könyvünk, többségüket egy-egy hosszú és kimerítően tombolós nap végén, végső kétségbeesésünkben szereztük be interneten keresztül. Akadtak köztük túlságosan okoskodó és utasítgató írások, amelyek úgy kezelik ezt az állapotot, mintha izgalmas „csináld magad” típusú feladat lenne; mások inkább a hippi életvitel kézikönyvének hatottak, úgyhogy a végén úgy éreztük, mintha a problémát mi magunk jelentenénk, akik olyan negatívan viszonyulunk az autizmushoz. Pár fejezetnél mindenesetre soha nem jutottam tovább – vagy elkalandoztam, vagy feladtam. Lehet, hogy ezzel mindenki így van, aki gyereket nevel, nem tudom, de az biztos, hogy az autista gyerekek szüleinél három szó rendkívül gyorsan kiveri a biztosítékot, nevezetesen az, hogy „Azt próbáltátok már…?”. Főleg, ha vadidegenek támadnak velük. Például így:

„Azt próbáltátok már, hogy más útvonalon mentek?”
Ezt akkor kaptuk meg, amikor Sam egy játékbolt előtt hisztizett, mert nem akartunk bemenni vele.
„Azt próbáltátok már, hogy vicces fejeket raktok ki az ételből?”
Ezt egy étteremben kérdezték, amikor Sam öklendezni kezdett, mert véletlenül meg akartuk mérgezni egy kósza kukoricaszemmel.
„Azt próbáltátok már, hogy csak hallgatjátok őt? A gyerekek többet elmondanak nekünk, mint hisszük.”
Ezt pedig akkor hallhattuk, amikor Sam egész álló nap a tengerparton zokogott, és nem tudtunk rájönni, mi a baja, vagy hogy mit csináltunk rosszul.
Ez az utóbbi az én abszolút kedvencem; rossz emlékű salcombe-i kirándulásunkon Jodynak kellett lefognia, nehogy felkapjam Samet, és átnyújtsam a szomszédos padon ülő, aggódó asszonyságnak: „Tessék, vigye!” (Máig halvány gőzünk sincs, mi volt a baj, de az okos tanácsot a hajunkra kenhetjük.)

Mindezt szem előtt tartva kiválasztok pár könyvet, amik – úgy saccolom – felfogásukban valahol félúton vannak a „Meglátod, helyre tudod hozni az elcseszett gyereked” és az „Ugyan már, a társadalom szorul javításra” szemléletű iskolák között, aztán irány a kassza. Közben észreveszek egy nagy kupacra való kínálatot Minecraft-könyvekből, amik egy kartonból készült csákányos kocka figura mögött tornyosulnak. Hirtelen ötlettől vezérelve felkapok egy átfogó kalauznak tűnő kötetet.

– A maga gyerekei is Minecraft-bolondok? – kérdezi a bolti asszisztens a kasszánál. Sokatmondón néz rám, míg beleküzdi a könyveket egy műanyag szatyorba.
– Csak mostanában kapott rá a fiam. De igen, úgy látom, nagyon bírja.
– Ó, az én gyerekeim másról se beszélnek. Minecraft így, meg Minecraft úgy. A lányom az egész elmúlt hétvégét a Tádzs Mahal építésével töltötte.
– Értem…
– A fiam meg nekilátott az Old Trafford stadionnak. Tegnap este két órám azzal ment el, hogy képeket gugliztam neki a nyugati szárnyról, aztán kinyomtattam őket. Vajon miért nem építi inkább az Ashton Gate stadiont? Arra otthonról is rálátunk.
– Hát, legalább tudom, mire számítsak.
– Azért ez még mindig jobb, mint ha emberek arcába lőnek, fejeket vágnak le karddal, prostikkal erőszakoskodnak és ehhez hasonlók.
– Ebben biztos vagyok. Nagyon köszönöm.
Mit sem zavartatva magam a kissé zavarba ejtő beszélgetéstől, Danhez menet beugrom egy videojáték-üzletbe, és veszek egy Minecraftot. Először történik velem ilyesmi azóta, hogy a Sega Mega Drive-ra megvettem a FIFA Footballt – úgy nagyjából százötven évvel ezelőtt. Különös módon felszabadultnak érzem magam. Nem arról van szó, hogy technofób lennék. Van okostelefonom, tudom használni a számítógépet, de hogy képernyőn játsszak valamit, hát, mit mondjak, az eléggé idegen tőlem. Mindig van olyan film, amit megnéznék, könyv, amit elolvasnék – máig nem rágtam át magam azon az olvasmánylistán, amit elsőéves egyetemista koromban nyomtak a kezembe. Valahányszor valami új dolgot akarok kipróbálni, önkéntelenül is Dickenshez vagy Derridához hasonlítom. Na, itt aztán nincsenek ilyen elvárásaim. A polcok csillogó dobozokkal vannak tele, rajtuk izmos űrkatonák és dühös harcosok; egy hatalmas LCD-képernyőn elképesztő grafikájú játékokból játszanak le részleteket. Végre megtalálom a Minecraftot, és magamhoz veszek egyet. Most már én is az a fajta vagyok, aki videojátékokat vásárol. Jó, bizonyára szükségem lesz Dan segítségre, hogy feltöltsem, de akkor is. A boltból kilépve ismeretlen optimizmus száll meg. Nem tudom, mi lesz Jodyval meg velem, tényleg nem tudom. De Samet meg fogom érteni; vagy az autizmust fejtem meg, vagy a Minecraftot; az egyiket biztosan.

Dan arra érkezik haza, hogy törökülésben ülök a tévéje előtt, egyik kezemben az Xbox kontrollerével, a másikban a Minecraft útmutatójával.

– Megint videojáték? Hány éves is vagy? Tizenöt? – kérdezi.

A képernyőn az egyre ismerősebb kockatáj, a durva rajzolatú mezőkön kockaszerű virágok. Már tudom, hogy amikor új játékot kezdek, mindig új tájat generál a program, kifejezetten nekem. Olyan, mint egy külön bejáratú Teremtés könyve, azzal a különbséggel, hogy itt nincs tiltott tudás fája (de ha volna is, valószínűleg kivágnám, és házat építenék belőle). Az élmény bizonyára szép és izgalmas lenne, már persze ha tudnám, mit is kellene csinálnom. A túlélő módot választottam, ami – úgy tűnik – azt jelenti, hogy ha éjszakára nem készítek magamnak rejtekhelyet, zombik és óriáspókok támadnak rám. Valahogy félek. Az útmutatót követve sikerül fát aprítanom, kockákat készítek, amikből azután egy sík terepen építek egy egészen kezdetleges házat. Úgy néz ki, mint egy IKEA-típusú cserkészkunyhó. Ahogy az est leszáll, és a pixeles égbolt besötétedik, rájövök, hogy a háznak nem csináltam ajtót, így nem tudok bemenni. Gyorsan lyukat ütök az egyik falba, megnyitom az eszköztárat, választok egy ajtót, és beillesztem a nyílásba. Kinyílik, majd kellemes csattanással bezáródik mögöttem. Biztonságban vagyok. Szóval ez köti le Samet immár hetek óta?

– Nem tudod véletlenül, hogy most mit kellene csinálnom? – kérdezem Dant.
– Hol vannak a fegyverek? – kérdez vissza.
– Azt hiszem, ebben nincsenek fegyverek.
– Hát, akkor nem sok hasznomat veszed.
Behívom a szünet menüt, rákattintok a mentésre, hogy ne tűnjön el a világom mindörökre, aztán kikapcsolom a konzolt.
– Nem értem a huszonegyedik századot – jegyzem meg.
Este még megnézem az e-mailjeim, mert kicsit aggódom Emma miatt, ugyanis hetek óta nem hallottam felőle. Semmit. A Facebookra is ránézek, az Instagramra is, de egyiken sincs semmi új. Elhelyezkedem a matracon a Minecraft tal és az autizmusról szóló könyvekkel, lapozgatom őket, ebbe is, abba is beleolvasok. Elalvás közben csontvázharcosok és társadalmi korlátok riogatnak.

A telefonom korán ébreszt, vasárnap van, Sam napja, és máris rám tör a jól ismert szorongás. Nagy esőzés után vagyunk, most itt van nekünk a végtelen brit szürkeség, vagyis a parkot talán kihagyhatjuk. Arra gondolok, hogy elvihetném Samet uszodába, de az meg egy másfajta rémálom lenne: vajon a megfelelő törülközőt hoztam, vajon a megfelelő öltözőkabint kapjuk, és vajon lefröcsköli-e az uszodában egy másik gyerek, amitől majd teljesen kiborul? És vajon el kell-e mindezt magyaráznom az uszodamesternek, aki nyilván azt gondolja, hogy Sam fuldoklik. Talán bebuszozhatnánk Bristolba. Végigjárhatnánk pár cukrászdát, egész nap sütit ennénk, és bámulnánk a légi járatokat a Flight Track appel. Persze akkor úgy adnám át őt Jodynak, hogy tele lenne cukorral és adalékanyagokkal, ami meg nem lenne korrekt.

A házhoz érve leparkolom a kocsit, és azt látom, hogy Jody a lakásban tüsténkedik. A kapucnit a fejemre húzom, szaladok a bejárathoz vezető ösvényen. Jody bentről meglát, integet.

– Szia, papa, építettem egy várat – fogad Sam a bejárati ajtóban.
– Á, de jó, a Minecraftban, ugye?
De már szalad is fel, én meg ott maradok Jodyval, és nincs mit mondanunk egymásnak.
– Szia.
– Szia-szia.
Szól egy CD, amit nem ismerek fel, gitárok szaggatott, torzított zöreje, fuldokló hangú vokál. Jody feszes farmert és testhez álló Joy Division-pólót visel, nagyjából tíz évvel fiatalabbnak látszik nálam.

– De jól nézel ki – jegyzem meg.
– Az a helyzet, hogy aludtam – válaszolja.
– Milyen a meló?
– Nagyon jó! Fura visszazökkenni, de izgalmas kiállításaink lesznek, új művészekkel, és egy csomó új dolgot kell megtanulnom.
Aztán mintha rádöbbenne, milyen túláradó is, rám néz, a tekintete tele bűntudattal. Valami megváltozott, nem tudom, mi, de szakadék támadt közöttünk, és most először szörnyű rettegés fog el, mert az a gyanú ébred bennem, hogy ez most áthidalhatatlan.

– Hogy vagy? Kérsz egy kávét? Épp most főztem.

Nevetést hallok odafentről, és némi megrökönyödéssel veszem tudomásul, hogy Sam az, egyedül van, és jól érzi magát. Jodyval ülünk, kávézunk, közben hallgatjuk, hogy a fiunk, aki többnyire az anyja fizikai közelségét igényli, most távol tőlünk vidáman elvan egy másik világban. Kínos és felszínes társalgást folytatunk, Jody mond még ezt-azt a munkájáról, én mesélek neki az új, autizmusról szóló könyveimről, meg a tervemről, hogy végre őszintén és igazán meg akarom tudni, ki is Sam.

– Hát, éppenséggel lesz rá lehetőséged, hogy a gyakorlatba is átültesd az ötleted – mondja Jody.
– Mármint?
– A jövő hónapban Gemma, az egyetemi barátnőm férjhez megy, Norfolkban lesz az esküvője. Meg akartam kérdezni, vállalnád-e, hogy egy teljes hétvégét Sammel töltesz, szombat reggeltől vasárnap estig. Október második hétvégéjéről van szó. Megtennéd?

Na, erre nem készültem fel, de jól belegyalogoltam. Egy teljes hétvége. Hirtelen pánikba esem. Még sosem töltöttem Sammel ennyi időt kettesben. Akkor sem, amikor még együtt éltünk. Az jár a fejemben, hogy fogom fenntartani a jókedvét, hogyan gondoskodom majd a biztonságáról két napon át, és bevillannak a lehetőségek, ahogy rosszra fordulhatnak a dolgok. Hogy kirohan az úttestre, át a szülők tömegén, és cigánykereket vet a levegőben.

– A fenébe! Azt hiszem, azon a szombaton lesz a búcsúpartim – fakadok ki. – Tudod, mindenki ott lesz, mindenkitől rendesen elbúcsúzom, talán kicsit kapcsolatokat is építgetek, meg ilyesmi. Bocs.

Jody pár másodpercig rám mered.
– Te tudod, Alex. Azt gondoltam, mindkettőtöknek jó lenne, de úgy látszik, nem.
Sarokba szorítva a félelmem pillanatok alatt dühbe fordul.
– Mit művelünk, Jody? Közel két hónap eltelt. Fogalmam sincs, mi a terv. Fogalmam sincs, mit kell tennem.
Kétségbeesett, rosszul időzített, vacak húzás ez részemről. Azonnal tudom, hogy hiba volt. Jody sóhajt egyet, és kinéz az ablakon.
– Nem tudom, Alex. Én sem tudom. Én is próbálom kibogozni a dolgokat. Nyolc évig azt képzeltem, minden Samről szól. Arról, hogy Sammel foglalkozunk, és Samért aggódunk. De őszintén szólva, soha nem éreztem, hogy ebben igazán velem vagy, Alex. Tudom, hogy te dolgoztál, pontosan tudom. De nem csak a munka volt az oka, te mindenből kivontad magad. És én ezt nem tudom tovább csinálni. Csak forgunk körbe-körbe.

– Azt tettem, amit tennem kellett, megteremtettem mindkettőtök számára a biztonságot.
– Biztonságban voltunk. Nem volt szükségünk arra, hogy folyton dolgozz.
A hosszú csendet csak a fejünk fölött elhúzó repülő zaja töri meg. Szinte mennydörög. Körülnézek, és az az érzésem támad, hogy valaki másnak az előszobájában állok.

– Sam ma jó formában van – közli velem Jody nyugodt, kimért hangon. – Odafenn játszik, és boldog. Szóval szerintem most menj el.
– Beszéljük meg – kérem tőle.
– Ne, ne ma. Ne most. Hétfő reggelre van időpontunk a St. Peter iskolában, és Samet is várják. Legalább oda el tudsz jönni?
– Persze, hogyne.
– Hát, akkor hétfőn találkozunk.
Megfordulok, és ahogy az ajtó retesze felé nyúlok, hogy induljak, Jody ezt mondja:
– Felhívott az anyád. Nem mondtam neki semmit arról, hogy mi van velünk. Beszélj vele.
Megállok, bólintok.
– És igazán értékelem, hogy elhoztad Samet az iskolából – teszi még hozzá. – Pontosan tudom, milyen nehéz lehetett neked. De segítségre van szükséged, Alex. Alvajáróként vonulsz végig az életeden. Ideje felébredned.

Fordította: Nagy Mónika Zsuzsanna

Keith Stuart: Kockafiú
Kossuth Kiadó, Budapest, 2018