Párizs sorsa a kezükben | Cyril Gély: Diplomácia / Rózsavölgyi Szalon

Bedő J. István |

A múlttal kapcsolatos mély kút gyakorta előkerül, még ha a kút fenekéről mostanában inkább elfeledett vagy elfeledni kívánt múltcserepek bukkannak elő. Vagy történetek, amelyek igazi fontosságát a történelmi távlat adja meg.

Több mint hetven évvel a világháború után a milliónyi vendégből, aki enged Párizs vonzásának, aligha lennének túl sokan, akik tudják: az utolsó hónapokban a németek tébolyult vezére a város teljes megsemmisítését rendelte el. Hogy ez mégsem történt meg, Raoul Nordlingnak köszönhető. A francia földön született svéd diplomata mentőakcióját Cyril Gély formálta színdarabbá. (Bemutató 2011, filmváltozat 2014, magyarországi bemutató 2018, Rózsavölgyi Szalon).

A Diplomácia a lehető legklasszikusabb kamaradarab. Valójában kétszereplős dráma, a közben időnként felbukkanó kamasz őrkatonák azonban mégsem biodíszletek, funkciója van néhány mondatuknak is, életkoruknak is. És vannak még távoli szereplők, akik éppen a város hídjainak, műkincsekkel teli templomainak, palotáinak felrobbantását készítik elő. Másfelől (ez itt nagyon pontos szó) pedig jönnek a szövetségesek, hogy ők akadályozzák meg fizikailag is a rombolást. Azt, amit egy gondos mérnök készített elő. (Róla még beszélünk.)

És akkor belép a történetbe Raoul Nordling, a semleges svéd állam konzulja. Menthetetlenül civil, „katonátlan” alak. Alföldi Róbert a történet szerinti augusztusban egy jókora felöltőben jelenik meg, amitől egész tartása puha lesz, mintha még hízásra hajlamos is lenne – tökéletes ellentéte a délceg von Choltitznak, akinek a sokadik felmenője is katona volt. Sztarenki Pál kemény és merev, begombolt zubbonyú tábornoka: katona, a legellenszenvesebb fajtából. Az a háborúra kondicionált embergép, amit bármelyik fronton be lehet vetni, mindenhol a maximumra törekszik, és azt hozza is. Kapitulációról hallani sem akar. A francia tábornok ajánlatának két példányát is olvasatlanul tépi szét.

Nordling diplomata. Fegyvertelen, a gyilkosságban is járatlan, mondja. Viszont gondolkodik. Remekül érvel. Érvkészlete egyszerre fenyegető és humánus. Nem merényletekkel fenyeget, hanem a hadi helyzet elemzésével. Nem kér, hanem magyaráz: hogy nincs értelme annak, amit von Choltitz elkövetni készül. A háború elveszett. Csakhogy a tábornok ezt magának sem meri bevallani, hát még egy ellenségnek.

Gély vitája, időnként meg-megszakadó dialógusa a legtöbbet teszi, ami színházban elérhető. A néző képes megfeledkezni arról, hogy fikciót hall, kitalált párbeszédet, és elszorult torokkal figyel, hogy mi lesz a vita kimenetele – pedig tudja, pontosan tudja, hogy Párizs áll a helyén, megmaradt. Hánykódik, de nem merül. (NB. A város címerének jelmondata.)

Nordling/Alföldi nem kiabálással kerekedik a német fölé, hanem azzal, hogy a pisztoly csöve előtt sem fél. Nem inog meg. Ráébreszti a városparancsnokot, hogy nem az ő személye a fontos. A franciák (ők mind!) fogják majd legyőzni. Alföldi végtelen természetességgel állítja szembe a humanizmust a tábornok rideg parancskövetésével. Halkan kimondva is ordító az igazsága.

Sztarenki tenyérbemászóan pökhendi tábornok. A vita elején Vezérének kópiája. Mindent megtehetünk – ez az elve. Pedig alig néhány hete, hogy a rettegő vezér a család életével/halálával zsarolta meg minden főtisztjét: aki kapitulál, lemondhat róluk. A Nordlinggal folyó vitában Choltitz apránként elveszíti fennhéjázó felsőbbrendűségét. Megtörik. Nem egészen, csak részben Nordling érveitől – viszont kiderül, hogy maradt benne az emberből egy szemernyi. És ez az emberré vált katona vonja vissza a robbantási parancsot.

A darab teljességéhez tartozik három mellékalak. Iskolás kamaszokból lett alig-katonák, sorstársaikat egy sokszor felhasznált híradófelvételen láttuk. Akik, ha túlélik, hadifoglyok lesznek. Ha túlélik. Mert most még az alakias viselkedésből is csak az üdvözlésre ránduló kart meg a csizmacsattogtatást sajátították el. Közülük a legszánnivalóbb az a fiatal robbantó mérnök (Sütő András), aki tökéletesre csiszolt pusztítást tervezett meg, melyhez a hídrobbantások után kiáradó Szajna is hozzáteszi a magáét. És miután szakmai gőggel felvázolta mindezt, tulajdonképpen összeomlik – és nem akarja látni a pusztulást, amihez mérnöki tudásával hozzájárult. A darab záró pillanataiban pedig Mayer ordonánc (Varga Ádám) arcán látjuk, mi vár a túlélő németekre.

De Párizs megmaradt.

*

A darabot Tótfalusi Ágnes fordította, a szöveg a kemény pengeváltáson belül is érzékelteti a a két mentalitás különbözőségét. Enyvvári Péter praktikusan egyszerű díszletében (és a Szalon két jól csapkodható ajtajával) Sztarenki nagyon szikárra rendezte magát és az egész előadást. A színlap nem írja a kísérőzenék és -zajok válogatóját, de aki tette, igen jó munkát végzett.

Fotók: Gergely Bea

Részletek és jegyvásárlás