A második bőr jobb lett (mai szemmel) | Lucas Hnath: Nóra 2.

Bedő J. István |

Még szívesebben választottam volna azt a címet, hogy Nóra 2.0, de persze az is teljesen félrevitt volna. Lucas Hnath darabja a címével ugyan jobban utal eredetire (Babaház, II. rész), de hát nálunk mégiscsak Nórára ugrik a színházkedvelő.

Érdekes játékot űz velünk Hnath. Nem abban, azzal, hogy 15 év után folytatja Ibsen darabját, a felszabadult Nórával, hanem azzal, hogy szembemegy Ibsennel. Mert itt is érvényesül, hogy „megoldunk egy problémát, és kreálunk vele két másikat”. Ez a Nóra boldog és kiegyensúlyozott, hogy megszabadult az őt gyermekként kezelő férjétől, Torvaldtól. Na igen, de mennyi gond-baj, társadalmi presztízsveszteség jut ki a férj számára azzal, ha egy asszony kilép a megaláztatásból?

A befutott (álneves) írónő, legelsőként a maga életét formálta regénnyé, és hősnője példakép, életminta lett sok-sok hasonló cipőben járó asszonynak. A betoppanó Kováts Adél szikrázik a boldogságtól, de megjelenésével nem sok örömet szerez. Csak a család öreg cselédjét találja otthon – félne is találkozni a volt férjjel és a lányával is –, ez a megvénült Anne-Marie viszont keményen leteremti. Bodnár Erika az elmúlt másfél évtized (meg az előzők) fájdalmát hordozza, és minden egyes szava szemrehányás, talán kicsit anakronisztikusan is: szitkozódás. (Zöldi Gergely fordította, példásan.) Csak bántani akarja a gránitkeménységű erkölcsi normák nevében. Bodnár hanghordozása, fintorai olyan megvetést mutatnak, amit még a néző is nehezen visel. Süt belőle, hogy végül is kényszerűségből lett dadus, házvezetőnőből pótmama, és naponta meg kell szenvednie azért, hogy a saját gyermekét a Helmer-kölykök miatt nem nevelhette. Ez a megtört asszony: főszereplő.

Az ős-darab négyszereplőssé alakult át Hnath kezén, így sokkal inkább tudunk az emberi összeférhetelenségre koncentrálni. A váratlanul betoppanó Torvald Helmer alig ismeri meg a csinosan öltözött, talpraesett vendégben azt a nőt, aki a (hátul) hangsúlyosan elhelyezett ajtón valamikor kiment. A Csankó Zoltán által formált Helmer kettős arcú. Egyrészt ő ugyanannak mutatja magát, ami volt: fennhéjázó, asszonyeltipró macsónak, akin méltánytalanság esett. Micsoda egy dolog, hogy valaki elutasítja az ő fennhatóságát. Galgóczy Judit egyik kézenfekvő és szellemes rendezési ötlete, hogy az ülő Nóra mellett Helmer felmagasodik. Ám a dialógusból kiderül, hogy Helmer inkább pitiáner: mégsem kezdeményezte a Nóra által kért válást, vagyis az asszony jogilag még mindig feleség – és ennek számos jogkövetkezménye van.

Az csak apránként és számos szócsata során derül ki, hogy Nóra távozása Helmert is nehéz helyzetbe hozta. Állapotáról, sőt Nóra létezéséről is hazudni kényszerül – mintha ez megoldana bármit is. Ebben, majd a második Helmer–Nóra összecsapásban váratlanul mindketten készek lennének engedni: Helmer megindítja a válópert, Nóra elfogadná a nyilvános megalázkodást – nagyon is haladó, asszonypárti (feminista) gondolatainak visszavonását – az őt megzsaroló bíró előtt. És amikor a néző már búsan megállapítaná, hogy ajjaj, hepiend jön – akkor végül is ismét kilép az ajtón, és önálló nő marad. Nem tudni, mit tesz, de semmiképpen sem tér vissza a babaházba.

Kováts Adél pompásan libikókázik Nóra önmaga vállalása és megalkuvása között. Mivel a szöveg és az arcjáték itt roppant fontos, a színpad elején állva, a néző arcába fordulva vitatkozik Helmerrel (nem jön a számra ez a Torvald…). Ez azért is nagyon jó, mert látjuk, ahogy a szavai közölnek valamit – az arcjátéka pedig éppen az ellenkezőjét.

Csankó Helmerje önhitt pasiból vált át az egzisztenciáját féltő bankigazgatóvá ‑ aki könnyen erkölcsi bukásra van ítélve, ha kiderül, hogy hiba van a papírok és az információk körül. Még az is árnyalja a képet, hogy Helmer alighanem sok-sok titkos szesszel próbálta palástolni Nóra „árulását”, a legvégén egyik kezével lefogja a remegő, kivörösödött másikat. De persze ez sem lehetett publikus a kisvárosban.

Helmeréknek van egy leánya, aki bár meg is sérülhetett volna ebben az félárvaságban – az anyjához hasonlóan gyakorlatias eszű. László Lili formálja ezt az Emmy nevű, immár eladósorba érett lányt – nagyon jól. Érett, talpraesett majdnem-felnőtt, a botrányos (apja, még inkább dadája által választott) ruhában is NŐ, és minden gesztusából látszik, hogy ha hozzá is megy pillanatnyi szerelméhez – képes lesz, ha úgy adódik, ő is kilépni az ajtón. László Lili egyébként idén végzett a színiegyetemen, és gyönyörű az artikulációja. Figyeljünk rá!

Említettem már Szakács Györgyi egyik jelmezét: de minden ruhával brillírozott. Kováts Adél valami nehéz, földig érő, zöldes bársonyt kapott (mintha egy sötétítő függöny közlekedne), amiben akár királynő is lehetne, ezt szinte ellensúlyozza a könnyű bőrnek tűnő kabát. Még a nem is szokványos medálja is tökéletesen illik a lázadó figurához. Helmer császárkabátra emlékeztető, végtelenül hosszú zakója tömény korlenyomat (pláne hogy alatta még mellény is izzasztja a férfi!). De a csúcs: Bodnár Erika szürkén szürke, egyetlen árnyalatú, elálló zsebű cselédruhája. Mintha a jobbágykorból igazolt volna át a 19. századba.

A négy szereplő: négy főszereplő. Nem mindennapi öröm, hogy a négyesfogat minden részéletében ennyire hibátlan.

Az egyteres díszlet (Juhász Kataliné) igen praktikus – a forgó kicsit megemeli a színpadot, és helyet ad egy másik szobabelsőnek –, semleges. A fal tapétamintája mégis azt sugallja, itt minden megmaradt babaháznak a következő generációk számára is. Borzasztó ezt végiggondolni.

Fotók: Kolbe Gábor

Orlai Produkció

Részletek és jegyvásárlás