Mackenzi Lee: Úriemberek kézikönyve (előzetes, részlet)

Posted on 2018. szeptember 3. hétfő Szerző:

0


Henry Montague úriembernek született, és annak is nevelték, de soha nem tudott igazán azzá válni. Anglia legjobb iskolái és az apja folyamatos rosszallása ellenére sem képes gátat szabni korhely szenvedélyeinek. Nem tud felhagyni a szerencsejátékkal, az átmulatott éjszakákkal, és az azt követő reggelekkel, amikor is egy nő vagy egy férfi karjai közt ébred.
De amikor Monty elindul az arisztokrata fiataloknak kijáró Grand Tourjára, hogy bejárja Európa nevezetességeit, meghiúsulni látszik azon igénye, hogy az élete tele legyen szórakozással és bujasággal. Az apja elvárja tőle, hogy átvegye a családi birtok irányítását, de Monty gyengéd érzelmeket dédelget legjobb barátja és útitársa, Percy iránt.
Montyra nem jellemző, hogy bármit is feladjon. Még a húgával, Felicityvel a nyakában is arra törekszik, hogy ezt az egy évig tartó utazást hedonista kalanddá változtassa, s flörtöljön Percyvel Párizstól Rómáig. Egy óvatlan döntés miatt azonban a külföldi utazás egész Európán átívelő, félelmetes embervadászattá változik, Monty számára pedig minden megkérdőjeleződik, még az imádott fiúval folytatott viszonya is.

Aznap reggel, amikor a kontinentális Grand Tourunkra, nagy európai körutazásunkra, indultunk, Percy mellett ébredtem. Egy pillanatig nem volt teljesen világos, hogy együtt töltöttük az éjszakát, vagy egyszerűen csak egymás mellett aludtunk.

Percyn még rajta volt az összes ruha, amit előző este viselt, jóllehet a legtöbb sem állapotában, sem a viselés helyét illetően nem hasonlított az eredeti állapotra. Az ágytakaró ugyan kissé gyűrött volt, de semmi jelét nem láttam, hogy történt volna valami. Habár a mellényemen – valamilyen varázslat folytán hátul volt begombolva – és fél pár cipőn kívül más nem volt rajtam, azt hiszem, bizton kijelenthetem, hogy mindketten megtartóztattuk magunkat.

Furcsa megkönnyebbülés volt ez. Józan akartam lenni az első alkalommal, amikor együtt vagyunk. Ha lesz valaha is első alkalom. Ami egyre inkább úgy tetszett, hogy nem lesz. Percy megfordult mellettem, alig sikerült elkerülnöm, hogy orrba vágjon, amikor karját a feje fölé lendítette. Az arca a könyököm hajlatába került, és a takaróból is többet húzott magára, mint amennyi az ő része volt, és mindezt anélkül, hogy felébredt volna. A haja bűzlött a dohánytól, a lehelete pedig savanyú volt, jóllehet a torkomban érzett íz alapján – ami a gin maró oldatának és egy idegen parfümjének keveréke volt – úgy ítéltem, hogy az enyém sokkal rosszabbnak hat.

A szoba másik végéből egy csattanást hallottam. Széthúzták a függönyt, és az arcomat máris ostromolni kezdték a napsugarak. Megpróbáltam kitakarni a fényt kezemmel. Percy károgva hadonászni kezdett, a hangja olyan volt, akár egy varjúé. Megpróbált a másik oldalára fordulni, hiába voltam az útjában, továbbgurult, és végül rajtam kötött ki. A hólyagom alaposan tiltakozott. A másnaposságomból ítélve hatalmas mennyiséget ihattunk meg az éjjel. És ezen a ponton már kezdtem magamat pedánsnak érezni, hiszen hiába ütöm ki magam éjszakánként, másnap délután újra képes vagyok a társadalom hasznos tagjává válni, feltéve, hogy a délután inkább késő délutánt jelent.

E gondolatmenet végére értettem csak meg, hogy valószínűleg azért lehetek még egy kicsit kapatos, és azért érzem magam kutyául, mert még nincs délután, amikor amúgy fel szoktam kelni. Korán reggel van. Percyvel ma utazunk el a kontinensre.

– Jó reggelt, uraim! – mondta Sinclair a szoba másik feléből. Csak a sziluettjét tudtam kivenni az ablak előtt, már megint az istenverte napfénnyel kínoz minket. – Uram – folytatta felvont szemöldökkel –, az édesanyja küldött, hogy ébresszem fel. A kocsija egy órán belül indul, és Mr. Powell és a felesége az ebédlőben teáznak. Valahonnan a köldököm közeléből Percy egy igenlő hangot hallatott a bácsikája és nénikéje jelenlétének hallatán, ami nem hasonlított semmilyen emberi nyelvre.
– Az apja is megérkezett Londonból az éjjel, uram – tette hozzá Sinclair. – Látni óhajtja, mielőtt elutazik.
Sem Percy, sem én nem mozdultunk. A magányos fél pár cipő, ami eddig ragaszkodott a lábamhoz, megadta magát, és tompa puffanással a perzsaszőnyegre esett.
– Adjak egy percet, amíg összeszedik magukat? – kérdezte Sinclair.
– Igen – válaszoltuk kórusban Percyvel.
Sinclair kiment – hallottam, amint az ajtó becsukódott mögötte.
Kintről behallatszott egy kocsi kerekeinek zörgése a kavicsos úton, és a lovászok kiáltásai, ahogy befogják a lovakat.
Percy hátborzongatóan felnyögött, én pedig minden ok nélkül nevetni kezdtem.
Felém ütött egyet, de elvétette.
– Mi van?
– Olyan hangot adtál ki, mint egy medve.
– Neked meg olyan szagod van, mint egy kocsma padlójának.
Fejjel lefelé gurult le az ágyról, belegabalyodott az ágyneműbe, álla a földet érte, s úgy nézett ki, mint aki épp fejenálláshoz készülődik. Az egyik lábával gyomron rúgott, de egy kicsivel lejjebb talált el, és a nevetésem nyögéssé változott.
– Szedd össze magad, drágám.
A sürgető késztetés, hogy könnyítsek magamon, túl erős volt ahhoz, hogy továbbra is figyelmen kívül hagyjam, úgyhogy fél kézzel felhúztam magam a baldachin zsinórjaiba kapaszkodva, mire az kioldódott. Ha lehajolok megkeresni az éjjeliedényt az ágy alatt, valószínű, hogy megszégyenülök, és idő előtt ürül ki a hólyagom, úgyhogy inkább kinyitottam az ablakot, és a sövényre pisiltem.
Amikor visszafordultam, Percy még mindig a földön volt, fejjel lefelé, lábai pedig az ágyon. A haja, mint egy fekete felhő keretezte az arcát. Kibomlott a masniból, amíg aludtunk. Töltöttem egy pohár cherryt a kisasztalon lévő üvegből, és két korttyal le is gurítottam. Úgy tűnt, semmi sem tudja elnyomni ezt a fura ízt. Olyan volt, mintha éjszaka valami belemászott és bele is döglött volna a számba, de sebaj, ez legalább megkönnyíti a búcsúzkodást. Aztán majd napokon át egy kocsiban kell ücsörögnünk Felicityvel. Uram, adj erőt!
– Hogyan jutottunk haza éjjel? – kérdezte Percy.
– Hol is voltunk az éjjel? Egy kicsit ködösek az emlékeim a harmadik kör pikét után.
– Azt hiszem, azt a kört te nyerted.
– Abban sem vagyok biztos, hogy lejátszottam azt a kört. Ha őszinte akarok lenni, már jó néhány ital bennem volt addigra.
És ha tényleg őszinték akarunk lenni, akkor nem is csupán néhány ital volt az.
Annyira azért talán nem voltam részeg.
– Monty! A harisnyádat a cipődön keresztül próbáltad meg levenni.
Belemerítettem a kezemet a vízzel teli tálba, amelyet Sinclair hagyott itt, és egy kis vizet löttyintettem az arcomra, majd még meg is csapkodtam párszor – elég gyenge kísérlet volt, hogy összeszedjem magam. Tompa puffanást hallottam a hátam mögött. Percy teljes testhosszában landolt a szőnyegen.
A fejemen keresztül lehúztam a mellényemet, és a földre dobtam. Percy a hasamra mutatott.
– Valami érdekesség van odalent.
– Mi? – kérdeztem, majd lenéztem. A köldököm alatt volt egy maszat, valami világos vörös rúzs nyoma. – Ez igen.
– Mit gondolsz, hogy kerülhetett oda? – kérdezte Percy önelégült mosollyal, amint benyálaztam a kezemet, és dörzsölni kezdtem.
– Egy úriember mindig tartja a száját.
– Egy úriember volt? Percy, esküszöm, ha emlékeznék rá, elmondanám neked. – Még egyet kortyoltam a sherryből, közvetlenül az üvegből, majd visszatettem a kisasztalra, kis híján mellé. Egy kicsivel nagyobbat koppant az üveg, mint terveztem. – Ez egy életre szóló teher.
– Mi?
– Az, hogy jóképű vagyok, és senki sem képes távol tartani magát tőlem.

A főhősök (Fanart from Ace Artemis Fanartist)

Percy csukott szájjal nevetett.
– Szegény Monty, micsoda kereszt!
– Kereszt? Milyen kereszt?
– Azonnal szenvedélyesen beléd szeret mindenki.
– Senkit sem lehet ezért okolni. Én is rögtön magamba szeretnék, ha találkoznék magammal – mondtam, majd rámosolyogtam Percyre, s az arcomon a kisfiús gödröcskék olyan mélyek voltak, hogy teát lehetett volna önteni beléjük.
– Nemcsak jóképű vagy, hanem még szerény is.
Percy homorított egyet. Kicsit eltúlozta a nyújtózkodást, a fejét a szőnyegre szorította, az ujjait pedig összefonta a háta mögött. Percy egyáltalán nem volt felvágós, de reggelente olyan volt, mint egy opera-előadás.
– Készen állsz a mai napra?
– Úgy hiszem. Nem tudok túl sokat a tervekről, mindent apám intézett. De feltételezem, ha nem lenne minden előkészítve, nem bocsátana útra minket.
– Felicity befejezte már a rikácsolást, ami az iskolát illeti?
– Nincs róla tudomásom, hogy mi jár a húgom fejében. Még mindig nem látom be, miért kell magunkkal vinnünk.
– De csak Marseilles-ig.
– Két istenverte hónap után, amit előtte Párizsban töltünk.
– Túl fogsz élni még egy nyarat a húgoddal.
Egy emelettel feljebb a kisbaba egyre hangosabban sírt – a padlódeszkák nem voltak elég szorosan rakva ahhoz, hogy jól szigeteljenek –, mire már rohant is a dajka. Hallottuk cipőjének kopogását, ami olyan volt, mint a lovak patájának dobogása a macskakövön.
Percyvel mindketten a mennyezetre szegeztük a tekintetünket.
– Goblin felébredt – mondtam könnyedén, de rögtön el is hallgattam, a fejfájásom újra fellángolt a gyereksírás nyomán.
– Azért ne legyél ennyire boldog, hogy van egy öcséd.
Elég kevés figyelmet szenteltem a kisöcsémnek. Három hónapja született. Először is azon csodálkoztam, hogy milyen furcsán, aszottan nézett ki. Olyan volt, akár egy szem paradicsom, amit egész nyárra kint hagytak a napon. Másodszor pedig azon, hogy egy ilyen apró teremtmény hogyan rombolhatja szét máris az életemet ekkora tehetséggel.
Lenyaltam egy csepp sherryt az ujjamról.
– Micsoda fenyegetés a létezése!
– Azért nem jelenthet akkora veszélyt, amíg ilyen kicsi – mondta Percy, s kezével megmutatta, milyen kicsi.
– A semmiből bukkant elő, és folyton csak sír, felébreszt minket, és…
– Azért nem vagyok benne biztos, hogy a semmiből bukkant elő.
– …elveszi az életünket.
– Nyugalom.
– Nem vagy túl együtt érző.
– Nem adtál rá okot, hogy az legyek.
Hozzádobtam egy párnát Percyhez, de túl álmos volt, hogy kivédje, úgyhogy egyenesen az arcába csapódott. Hanyagul visszadobta, mire én az ágyra ugrottam. A hasamon landoltam, a fejem pedig az ágy szélén lógott, Percy arca fölött.
Percy felhúzta a szemöldökét.
– Nagyon komoly az arcod. Szerintem épp azt tervezgeted, hogyan add oda Goblint egy vándorszínész társulatnak, abban a reményben, hogy majd a sajátjukként nevelik fel. Felicityvel ugyan nem sikerült, de másodszorra talán menni fog.

Az igazat megvallva, azon gondolkodtam, hogy ez a kócos, óvatlan, másnapos Percy az én kedvenc Percym, és hogy az európai kiruccanásunk alatt annyi, a maihoz hasonló reggelt szeretnék, amennyi csak lehetséges. Az járt a fejemben, hogyan fogom eltölteni a következő egy évet, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy ezen kívül bármilyen más év is következhet. Amikor csak lehetséges, leiszom majd magam a sárga földig, csinos lányokkal enyelgek, akiknek külföldi akcentusuk lesz, és Percy mellett fogok ébredni, avval a kellemes szívdobbanással, amit akkor érzek, amikor a közelében vagyok.

Mackenzi Lee

A gyűrűsujjammal megérintettem Percy ajkát. Gondoltam, hogy kacsintok is egyet, ami kétségkívül kisfiús túlzás lett volna, de mindig elveszítem a fejemet a közelében. Különben is, a finomkodás csak időpazarlás. A szerencse mindig a csélcsapok mellé áll.
És mostanra, ha Percy nincs tisztában azzal, hogyan is érzek iránta, az csakis az ő hibája, az ő butasága.
– Azon gondolkodtam, hogy ma kezdjük meg a Grand Tourunkat – válaszoltam –, és nem vagyok hajlandó elvesztegetni egyetlen percét sem.

Mackenzi Lee: Úriemberek kézikönyve
Fordította: Seres Noémi
Alexandra Kiadó, Pécs, 2018
560 oldal, teljes bolti ár 3999 Ft,
kedvezményes webshop ár 3399 Ft,
ISBN 978 963 447 2018