Tragikum | Huszárik Zoltán rajzai / Műcsarnok

Posted on 2018. június 24. vasárnap Szerző:

0


Szindbád valamelyik dámája (NA)

Nádudvari Anna |

Azt, hogy balkezes volt Huszárik Zoltán filmrendező, a művészetek polihisztora, akinek kiállítása nyílt a Műcsarnokban, akár sorsdöntőnek tekinthetjük. Ma már talán nem, de még a közelmúltban is valami szerencsétlenségnek vélték a balkezességet, s a felnőttek, a szülők hajlamosak voltak rá, hogy átok sújtotta gyermeküket átalakítsák „normálissá”, vagyis jobbkezessé, a „szép kezedet használd”, szóltak rá, ha már megint a baljával ragadta meg a kanalat.

A kis Huszárik Zoltánt is szoktatták, szoktatgatták, s így lett végeredményben kétkezessé. Rajzait is, már felnőttként, hol a baljával, hol a jobbjával hozta létre. Skiccelte. Mert nem szánta ő azokat komoly műalkotásoknak, csak mintegy feljegyzéseknek, utalásoknak egy-egy átélt pillanatra.

Ami nem jelentette azt, hogy nem dolgozta ki az ábrázoltakat akár gondosan is.

A lovakat. Mindenekelőtt a lovakat. „De a lovak” – mondja Dajka Margit szerepe szerint, Majmunkaként Huszárik első nagyfilmjében, a Szindbádban.

S az Elégiában, első nagy sikerű kisfilmjében is lovak szerepelnek. Nyilván már kora gyermekkorában jelentőségteljes volt találkozása a lóval. Hiszen mint a Pest megyei Domony községben születettet, a gyermekéveit ott töltőt a főiskoláról hajdan kulákszármazása miatt zárták ki. A kulákok pedig, vagyis a jómódú parasztok birtokoltak lovat. Naná! Lovat, szekeret, szarvasmarhát.

Aztán visszavették a főiskolára. A színművészetire. Mert oda járt, filmrendező szakra, azt választotta, noha a képzőművészeti főiskolára is felvették.

Folytak belőle aztán a filmek. Nem számosak, de annál mívesebbek. Az Elégia: kisfilm, lovakról. Azt hinné az ember, gyönyörűséget kívánt volna kelteni a nézőkben büszke paripák látványával. De nem.

A balkezes Huszárik, aki már a szülei számára is kissé hibásnak számított, a lovak nagy tragédiáját tárta közönség elé. A vágóhídon járunk. A lónak lefedik az arcát. A szemét. Ne nézzen szembe a végzetével. Meg azért is, mert aki aztán legyilkolja, soha többé nem felejthetné el a tekintetét, ha látná. S mikor már rajta a kivégzendő állat arcán a négyszögletű textildarab, amely még pusztulása előtt kiiktatni hivatott őt a világból, akkor sújtják homlokon. Egy pillanat. Az áldozat összerogy.

Huszárik lovai (NA)

Ilyen, hasonló, s egészen másféle pillanatokat rögzített a filmrendező, ha éppen nem került kameraközelbe, a rajzaiban. Könyveket illusztrált, kortárs magyar írók könyveit – jó kereset volt az valamikor.

Szindbád, Csontváry… Mindössze ezt a két nagyfilmet forgatta Huszárik Zoltán rövid, 1931-től 1981-ig tartó, s talán, ahogy mondani szokták, „önhibájából” is zaklatott élete során. Filmjei jeleneteit nem egyszer rajzban is megörökítette. Talán úgy érezte, akkor igazán az övéi azok. Ha lerajzolja, nem osztozik a jeleneten a benne szereplő színésszel. De micsoda színészekkel dolgozott! Latinovits Zoltán, Dajka Margit, Ruttkai Éva… A kor sok szép fiatal színésznője. Meg Horváth Sándor, Szénási Ernő

A kiállításmegnyitón, ahogy vetítették a Szindbádot, s belenéztem, éppen a Muszte Annával – aki eltűnt valamerre, pedig milyen sikeresen indult a színészi pályája – készült jelenetsort láttam. A virágáruslány, aki leveti magát az ablakból, le a hóba, virágai, virágkosara széthullik, gurul…

A hóban… Nagy László a kiállításon is idézett Szindbád című versében ráérzett a tél, a hó jelentőségére Szindbád – vagy Huszárik? – sorsában: „Hajózik a szerelem harmatán, kínok tuskóin át a végleges télbe… Szindbád havazik.”

Huszárik Zoltán portréját Markovics Ferenc készítette

Huszárik Zoltán portréját Markovics Ferenc készítette (A Műcsarnok szívességéből)

Fotók: Nádudvari Anna (NA), Műcsarnok

Huszárik Zoltán rajzai
Műcsarnok
1146 Budapest, Dózsa György út 37. (Hősök tere)
2018. június 22. – szeptember 30.
Nyitva: kedd–vasárnap 10.00–18.00, csütörtök 12.00–20.00