Pécs megér egy hetet | POSzT 2018

Posted on 2018. június 19. kedd Szerző:

0


Kaukázusi krétakör, Miskolc. Gruse Láng Annamária (ÉV)

Jeges-Varga Ferenc |

A most véget ért 18. Pécsi Országos Színházi Találkozó keretében a 2017/2018-as színházi évad meghatározó munkái mutatkoztak be, ám a független színházi formációkból sajnos idén is keveset láthattunk. A hét nagyszínpadi és hét kamaraelőadásból álló versenyprogramon minden korábbinál hangsúlyosabb volt a határon túli színházak jelenléte, összesen öt bemutató érkezett a külhoni magyar társulatoktól. Előzmény link

A Regős János és Térey János által készített válogatás érdekessége, hogy A kaukázusi krétakör három különféle színpadi feldolgozását is versenyeztették – ehhez hasonlóra még nem volt példa a POSzT tizennyolc éves történelmében. Izgalmas összehasonlításra adhatott alkalmat, bár nekem végül eggyel, a miskolciak több mint háromórás verziójával kellett beérnem. Szőts Artur rendezése talán kevésbé volt vonzó a közönség számára a nagyváradiak mindig különlegesebb élményt ígérő produkciója (rendező: Anca Bradu) és a budapesti Katona József Színházé mellett. A szakmai zsűri Székely Kriszta Brecht-verzióját idén is rendezői díjjal jutalmazta.

A kaukázusi krétakör közismert történetének fókuszában egy cselédlány áll, aki a polgárháború kitörésekor magához veszi a feldühödött tömegek által lemészárolt kormányzó gyermekét, akiről a saját anyja a javainak és önmagának mentése közben elfeledkezett. A lány menekül az üldözők elől, ám a háború elmúltával fogságba esnek. A bíróságnak dönteni kell, hova kerüljön a gyermek, végül az igazság győzedelmeskedik és helyére kerül a történetben tekergőző szerelmi szál is. De valahogy mégsem tűnik ez az egész valódi hepiendnek.

Kovács Dániel posztapokaliptikus színpadképe sötét és rideg valóságot vázol fel. A gumiabroncsokból tákolt indusztriális világ áthatolhatatlan erődként magasodik. A benne pöffeszkedő hatalmasok rengeteg hazugsággal, félelemkeltéssel és meghunyászkodókkal bástyázzák körbe magukat. Ebbe a sötétségbe visz fényt a kedves Gruse, aki ösztönösen menti a gyermeket a rothadó világ elől. Láng Annamária rengeteg érzelemmel uralja a színpadot, megformálásában Gruse egyesíti a női szenvedélyt és az anyai odaadást. Az egész társulat magas szinten teszi átélhetővé Brecht csöppet sem könnyű tandrámáját. Külön érdemes kiemelni Harsányi Attila karakteres és igen szórakoztató Acdakját, a kőkemény és érző férfit, aki képes túlélni a káoszt.

Rengeteg rendezői ötlet sűrűsödik az előadásban, amelynek előjátéka és végjátéka is rendhagyó. A dráma mára kissé idejétmúlt alapszituációjával (a kolhozok vitája, hogy „kié is legyen a völgy”) nem terhelik feleslegesen a nézők figyelmét, arról az előcsarnokban elhelyezett fej nélküli papírfigurákról lehet tájékozódni. Kapunk egy-két áthallásos, a mai hatalmi elitnek szóló fricskát is, de vitatható, hogy beleillik-e az előadás egészébe.

A miskolciak előadásában átélhetővé válik, miért is oly népszerű mostanság a Krétakör: hogyan is maradjunk meg embernek, amikor a hatalom túl erősen akar beleavatkozni a mindennapjainkba. Előadásuk ugyan csak a felszínt kapargatja meg, de összességében sok szenvedéllyel és nem kevés humorral prezentálják.

Tulajdonképpen azt a zsigerekig hatoló katartikus élményt hiányolom az utóbbi években az általam látott, hazai kőszínházi produkciókból, mellyel igazán átformálnák gondolkodásomat vagy mélyen megérintenének. A bemutatók legtöbbje korrekt munka, de az alkotók sokszor megelégszenek a biztonságot nyújtó, elvárt megoldásokkal, elvont kérdésfeltevésekkel. Kevésszer érzem azt, hogy ténylegesen az itt és most problémáival foglalkoznának. A látottaknak ezért számomra nincs igazi tétje.

Ezért is tartom különös szerencsének, hogy láthattam Ibsen Rosmersholmját a Kolozsvári Magyar Állami Színház előadásában. Adaptációjukról sok mindent lehet mondani, de azt biztosan nem, hogy hidegen hagyná a nézőt. (A szakmai zsűri többek között a legjobb előadás díjával jutalmazta.) A háttérben folyamatosan morajlik a környékbeli zuhatag, és egy közeledő repülőgép fülsüketítő zaja (valami légifolyosó alatt lehetünk) rendre elnyomja a beszédhangot. A színészek olykor tátognak, olykor meg hadarnak vagy érthetetlenül üvöltenek. Mintha nem is az lenne a fontos, ki mit mond. Tehát ami lényeges, azt üvölteni, ismételni, másként hangsúlyozni kell.

Kolozsvári Rosmersholm: Imre Éva, Jerovszky Tímea (HJL)

A kolozsváriak előadásában felsejlik Hitchcock titkokkal teli Manderley-háza. Némelyik pillanatban rácsodálkozol, hogyan lehet egyszerre Bergmant, Tarkovszkijt ily pontos kontextusban megidézni a színpadon, máskor meg kifejezetten kellemetlenül érzed magad a színpadon uralkodó, túlfacsart intenzitástól. (Óhatatlanul David Lynch filmjeinek hangulata ugrik be, leginkább a Twin Peaks új évada.) Ahogyan abban sem beszélhetünk klasszikus értelemben vett történetről, a Rosmersholm esetében is a szereplők zaklatott tudatállapotának következetlensége rajzolódik ki a színpadon. A hitevesztett lelkész, Rosmer nagyratörő társadalmi célkitűzései, az eredeti műben szereplő politikai, magánéleti csatározások a kolozsváriak interpretációjában teljesen elhalkulnak.

Andriy Zholdak (Andrij Zsoldak) munkája rendkívül zavarba ejtő. Mintha egy felújításra váró épület belsejében lennénk, ahol újra kell építeni, értelmezni minden egyes teret. Túlzó, zavart gesztusokkal dolgozó színészeket látunk, kiszámíthatatlanul erős együttmozgással (minden elismerésem a testileg és lelkileg is megterhelő színpadi jelenlétért – Imre Éva megérdemelten kapta a legjobb női alakítás díját). Ez a pontosan kimért dinamika tudatosan mozdítja ki a nézőt a komfortzónájából. Belső feszültséget teremt, kikezdi a megkövesedett társadalmi szabályokat, a felfogást a női és férfi szerepekről.

A néző nem feltétlenül jó érzésekkel áll fel az előadás végén. Még másnap is ott motoszkál benne a „szabad akarok lenni” mondat, és az „amit teszel, amit mondasz, azt tulajdonképpen ki is mondatja veled” kérdés. Te magad, vagy valamelyik szereped? És ki is vagy voltaképpen?

Sokkal könnyedebb formában, de nem kevésbé bátran fogalmazza meg aktuális kérdéseit Hajdu Szabolcs és a Látókép Ensemble. Legújabb munkájukat idén is versenyen kívül hozták a POSzT-ra. A párkapcsolatban, családban élő, mai harmincasok-negyvenesek hétköznapjait tablószerűen ábrázoló Ernelláék Farkaséknál (ez utóbbi előadás tavaly vendégszerepelt Pécsett) kvázi továbbgondolásaként is értelmezhető a Kálmán-nap. Elődjéhez hasonlóan a boldogságát sikertelenül kergető ember számára fontos témákról beszél – nagyon egyszerűen és nagyon konkrétan. A különbség: a fiatal felnőttek civakodássá fajuló, piszlicsáré vitái helyett ebben az előadásban a szereplők felismerik, hogy minden történés csak ismétlődés az életben.

Kálmán-nap (JVF)

Az egész fesztivál alatt éppen e szobaszínház esetében éreztem, hogy ez rólam szól, nekem is közöm van hozzá, akár én is „játszhatnám” a szerepeket (a valóságban el is játszom). És míg nevetek a látottakon (tulajdonképpen saját magamon), mindez hatással van az életemre.

Másképp tart tükröt elénk a budapesti Radnóti Színház adaptációja, a III. Richárd. Az erkölcstelen hüllő, az arcátlan bohóc Gloster hatalomra jutásának példája alkalmat kínál, hogy magunkba nézzünk – egyénként és közösségként –, vajon mennyiben vagyunk felelősek azért, ha a mindent felrúgó hatalmi elit kénye-kedvének áldozataivá válunk.

Andrei Şerban rendezése égbekiáltóan aktuális anélkül, hogy akár egy percre is a napi politizálás ingatag terepére merészkedne. (Természetesen azért egy-két jól irányzott poénpofont így is kioszt.) De sokkal fontosabb, hogy az előadás során folyamatosan meg vagyunk szólítva: Mit szóltok ahhoz, amit láttok? Rendben van ez így? Tűrjünk mindent némán? Vajon hol a pont, amikor együtt mondjuk ki: ne tovább?

A Radnóti előadása kicsit visszaadta a hazai kőszínházakba vetett hitemet. Úgy képes megfelelni a Shakespeare-kori dráma legfontosabb hagyományainak, hogy közben ízig-vérig 21. századi színpadi felfogást közvetít. Könnyed és nagy ívű. Komplex zenei és dramaturgiai összteljesítmény. Jelentősége van a színeknek: a sárga, fekete, szürke, fehér játszik. A színpadon történteket Dargay Marcell hangeffektjei közvetlenül reagálják le. Sosem láttam még ennyire érthetően fogalmazó Shakespeare-feldolgozást. A több mint három órás játékidő szinte észrevétlenül telik el, egy csepp üresjárat nélkül.

Radnóti Színház: III. Richárd (Jobb szélen a címszereplő: Alföldi Róbert) (RSz)

A társulati játék elképesztően pontos, amelynek csak egy szelete Alföldi Róbert különös külsejű, pamflet Richárdja. Nagyszerű László Zsolt Margitja (!), Schneider Zoltán Lord Majorja, vagy Buckingham szerepében Pál András, de nagyon erős Sodró Eliza Lady Annája vagy Kováts Adél Erzsébetje. (Szívesen felsorolnám itt az egész színlapot.)

Teljes képet a fesztivál programjának egészéről természetesen nem kaphattam, de úgy tűnik, szerencsésen választottam, és a III. Richárd méltó lezárásnak bizonyult.

Fotók: Éder Vera (ÉV), Hegyi Júlia Lili (HJL), Jeges-Varga Ferenc (JVF), Radnóti Színház (RSz)

A 18. POSzT díjazottjainak listája itt olvasható.

Posted in: NÉZŐ, Színház