Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve (előzetes, részlet)

Posted on 2018. június 2. szombat Szerző:

0


A Bejárónők kézikönyve az amerikai novellista válogatott történeteit gyűjti egybe. Az írónő halála után tizenegy évvel jelent meg a kötet, amely több millió olvasót és hatalmas népsze­rű­séget hozott szerzőnek, és több mint húsz nyelvre fordították le. Lucia Berlin szemügyre vette a démonait, az alko­holt, a kábítószereket, a bántalmazó és sérült anyát, a betegségeket, a ma­gányt, aztán odalépett a szakadék szé­lé­re, és lenézett a mélységbe.
De az utolsó pillanatban mégis úrrá lett a zuha­náson: megírta az elbeszéléseit. Történeteit, ame­lyek egyszerre ironi­ku­sak és tragikusak, drámaiak és szati­rikusak, a huszadik századi Amerika min­den­napjaiban rejtőző csodák és személyes tragédiák teszik felejt­he­tet­len­né.

Angel mosodája

Magas, öreg indián kopott Levi’sben, ízléses zunyi övcsattal. Hosszú, ősz haj, málnaszín cukorspárgával lófarokba fogva. Fura, de egy éven át mindig ugyanakkor voltunk Angelnél. De nem mindig ugyanabban az időben. Mármint akár hétfőn reggel hétkor mentem oda, akár, mondjuk, péntek este fél hétkor, ő már ott volt.

Mrs. Armitage másmilyen volt, bár öregnek öreg volt ő is. New Yorkban történt, a San Juan mosodában, ami a Tizenötödik utcában van. Puerto Ricó-iak. Bokáig szappanhabban. Fiatal anya voltam, csütörtökönként mostam a pelenkákat. Fölöttem lakott, a C-ben. Egyik reggel a mosodában odaadott egy kulcsot, átvettem. Azt mondta, ha az egyik csütörtökön nem látom itt, az azt jelenti, meghalt, akkor legyek szíves, menjek fel, és keressem meg a holttestét. Elég rémes dolog ilyet kérni valakitől; ráadásul attól kezdve már kénytelen voltam csütörtökön mosni.

Egy hétfői napon halt meg, és én soha többé nem mentem vissza a San Juanba. A gondnok találta meg. Nem tudom, hogyan.

Angelnél az indián meg én hónapokon át nem szóltunk egymáshoz, de egymás mellett ültünk a sárga műanyag székekben, amik össze voltak forrasztva, mint a reptéren. Csikorogva csúszkáltak a szakadozott linóleumpadlón, mint a tányéron megcsúszó kés.

Az indián általában Jim Beamet kortyolgatott, és a kezemet bámulta. Nem közvetlenül, hanem a Speed Queen mosógépek fölött lógó szemközti tükörben. Eleinte nem zavart. Egy öreg indián, aki a kezemet bámulja a sárguló Ingvasalás: 1,5 dollár/12 db feliratú tábla és a narancssárga imatáblák között lógó koszos tükörből. Uram, adj türelmet, hogy elfogadjam, amin nem tudok változtatnI. De aztán azon kezdtem tűnődni, tán csak nem kézfetisiszta. Idegesített, ahogy nézett, miközben az orromat fújtam, cigarettáztam, ősrégi magazinokat lapozgattam. Lady Bird Johnson vadvízi evezőstúrán.

Végül rajtakapott, hogy a saját kezemet nézegetem. Láttam, hogy majdnem vigyorog, mert a kezemet nézem. És akkor, először, összeakadt a pillantásunk a tükörben, úgy a Ne terhelje túl a gépeket! magasságában.

Rémület volt a szememben. Belenéztem a saját szemembe, aztán megint le, a kezemre. Ronda májfoltok, két sebhely. Egy fehér ember ideges, magányos keze. Láttam benne a gyerekeket, a férfiakat, a kerteket.

Az ő keze aznap (amikor én észrevettem a sajátomat) szorosan ökölbe szorítva. Legtöbbször csúnyán remegett mindkét keze, ő meg hagyta, hogy ott rángatózzon az ölében, de aznap mozdulatlanná feszítette. Az erőkifejtéstől kifehéredtek a vályogszínű bütykei.

Egyetlen alkalommal beszéltem Mrs. Armitage-dzsel a mosodán kívül, amikor kiöntött a vécéje, és a víz a csilláron keresztül zúdult le az én emeletemre. Még égtek az izzók, mialatt a vízsugár szivárványt fröccsentett rájuk. Mrs. Armitage a karomba kapaszkodott a hideg, haldokló kezével, és így szólt:
– Ez csoda, ugye?
Az indiánt Tonynak hívták. Jikarilla apacs volt, valahonnan északról. Egyszer, nem láttam, de tudtam, hogy az ő finom keze van a vállamon, adott három tízcentest. Nem értettem, már majdnem megköszöntem, amikor észrevettem, hogy remeg a rosszulléttől, és képtelen bekapcsolni a szárítót. Józanul nehéz is. Az egyik kezeddel el kell fordítani a nyilat, a másikkal bedobni a tízcentest, lenyomni a kart, aztán visszaállítani a nyilat a következő érméhez.

Később visszajött, részegen, pont, amikor a ruhái végre kezdtek megszáradni. Nem bírta kinyitni az ajtót, belezuhant a sárga székbe, és elájult. Az én ruháim már megszáradtak, éppen hajtogattam őket.

Angel meg én lefektettük Tonyt a vasalószoba padlójára. Hőség volt. Angel ragasztotta ki az összes anonimalkoholisták-imát és -jelmondatot. Ne gondolkozz, és ne igyál! Angel elővett egyet a páratlan zoknik közül, benedvesítette, rányomta Tony homlokára, és letérdelt mellé.

– Testvér, hidd el… én jártam ott… a nyomorúságos szennycsatornában, ahol most vagy. Tudom, mit érzel. Tony nem nyitotta ki a szemét. Bárki, aki azt állítja, hogy tudja, mit érez a másik, az bolond.

Angel mosodája Albuquerque-ben van, Új-Mexikóban. Negyedik utca. Lepukkant boltok és roncstelepek, használtcikk-kereskedések katonai zubbonyokkal, fél pár zoknikkal és 1940-es kiadású Nagy egészségkönyvekkel. Gabonaraktárak, motelek szerelmespároknak, részegek meg hennázott hajú öreg nők, akik Angelnél mossák a szennyest. A tizenéves csikánó fiatalasszonyok is Angelhez járnak. Törölközők, rózsaszín babydollok, bikinibugyik Csütörtök felirattal. A férjük sötétkék munkásoveralljának felső zsebére rá van hímezve a nevük. Szeretem kivárni, hogy a szárító tükörképében megjelennek. Tina, Corky, Junior.

A vándornépek is Angelhez járnak. Koszos matracok, lestrapált etetőszékek a degeszre tömött, horpadt, régi Buickok tetejére erősítve. Lyukas olajsütők, lyukas vászon vizestömlők. Lyukas aljú mosógépek. A férfiak meztelen felsőtesttel ülnek a kocsiban, összelapítják az üres Hamm’s sörösdobozokat.

Mégis, Angelnél indiánból van a legtöbb. Pueblo indiánok San Felipéből, Lagunából és Sandiából. Tony volt az egyetlen apacs, akivel valaha találkoztam, a mosodában vagy bárhol másutt. Néha szeretem bandzsítva bámulni, ahogy az indián ruhákkal teli szárítóban összemosódva kavarognak a lilák, a narancssárgák, a pirosak meg a rózsaszínek.

Én is Angelhez járok. Nem is tudom, miért, de nem csak az indiánok miatt. Messze van, a város másik végében. Pedig egy háztömbnyire van az egyetemi campus, légkondicionálás, a háttérben soft rock szól. New Yorker, Ms. és Cosmopolitan. A tanársegédek feleségei járnak oda, és kólát meg cukormentes nápolyit vesznek a gyerekeiknek.

A campus mosodájában kint van a tábla, akárcsak a legtöbb helyen: Festést nem vállalunk. Egy zöld ágytakaróval bejártam az egész várost, mire végre Angelnél megláttam a sárga táblát: Egész estés festés.

Láttam én, hogy nem bíborlila lett, hanem mocsárzöld, de már tudtam, hogy mindenképpen visszatérek ide. Megkedveltem az indiánokat és a mosodájukat. A rossz kólaautomata és a szappanhabos padló New Yorkra emlékeztetett. Az örökké felmosó Puerto Ricó-iakra. A bedobós telefonjuk soha nem működött, pont úgy, mint Angelnél. Vajon azért jártam oda, hogy valamelyik csütörtökön én találjam meg Mrs. Armitage holttestét?

– A törzsem főnöke vagyok – mondta az indián. Csak üldögélt ott, portóit kortyolgatott, és bámulta a kezemet.

Elmesélte, hogy a felesége takarítónő. Négy fiuk született. A legfiatalabb öngyilkos lett, a legidősebb meg halt Vietnámban. A maradék kettő sofőr, iskolabuszt vezetnek.
– Tudja, miért kedvelem magát? – kérdezte.
– Nem, miért?
– Mert maga rézbőrű. – Az arcomra mutatott a tükörben. Igen, pirosas a bőröm, és nem, sose láttam rézbőrű indiánt.

Tetszett neki a nevem, olasz módra ejtette ki. Lucsíá. A második világháború idején Olaszországban harcolt. Ott is volt a nyakában a dögcédula, a gyönyörűszép, türkizköves ezüst nyaklánc alatt. A kis fémlap be volt horpadva.
– Golyó? – Nem, rágni szokta, amikor fél vagy kanos.

Egyszer azt javasolta, hogy menjünk el a lakókocsijába, és bújjunk össze.
– Az eszkimók úgy mondják, nevessünk együtt. – Rámutattam a zöldcitromszínű táblára: Soha ne hagyja a gépet felügyelet nélkül! Egyszerre vigyorodtunk el és kuncogtunk egy jót az összeforrasztott műanyag széksorban. Aztán elcsendesedtünk. Csak a víz lötykölődése hallatszott, egyenletesen, mint az óceán hullámzása. Nagy Buddha keze megfogta az enyémet. Elment egy vonat. Oldalba bökött a könyökével.

– Nagy, tüzes vasparipa! – És utána alig bíztuk abbahagyni a röhögést.

Rengeteg megalapozatlan sztereotípiám van az emberekről, például, hogy a feketék mind kedvelik Charlie Parkert. A németek borzalmasak; minden indiánnak olyan fanyar humora van, mint anyámnak. Az egyik kedvence: „Szeretem ezt az aranyórát. Apám adta el nekem a halálos ágyán.” Egy másik: „Mi a boldogság titka? Jó egészség és rossz memória.” Tony újra meg újra elmesélte ezeket a szürke napokon a mosodában. Egyszer, amikor nagyon részeg volt, úgy értem, merev részeg, összeverekedett néhány déli suttyóval a parkolóban. Összetörték a Jim Beam-es üvegét. Angel azt ígérte, vesz neki egy féllitereset, ha a vasalóhelyiségben végighallgatja a mondókáját. Amíg kiszedegettem a ruhákat a mosógépből, és átrakosgattam a szárítóba, Angel elmagyarázta Tonynak a Ne aggódj a holnap miatt jelmondatot.

Amikor Tony kijött, beleszórta a tenyerembe a tízcenteseit. Amíg a Jim Beam-es üveg kupakjával bajlódott, bepakoltam a ruháit a szárítógépbe. Mielőtt még leülhettem volna, rám förmedt.
– Én főnök vagyok! Egy apacs törzs főnöke! A picsába!
– A picsába veled, nagyfőnök! – Csak ült ott, ivott, és közben a kezemet bámulta a tükörben. – Akkor hogyhogy te mosod az apacsok szennyesét?

Nem tudom, miért csúszott ki a számon. Borzasztó ilyet mondani. Talán abban bíztam, nevet majd rajta. Szerencsére így is lett.

– Te melyik törzshöz tartozol, rézbőrű? – kérdezte a cigit előhalászó kezemet bámulva.
– Tudod, hogy az első cigarettámat egy herceg gyújtotta meg? Elhiszed?
– Persze hogy elhiszem. – Meggyújtotta a cigarettámat, és egymásra mosolyogtunk. Nagyon közel kerültünk egymáshoz, de akkor elájult, és én egyedül maradtam a tükörben.

Volt ott egy fiatal lány, nem a tükör előtt, az ablaknál ült. Éteri jelenség volt, a haja begöndörödött a párától; leheletfinom, filigrán Botticelli. Elolvastam az összes feliratot. Istenem, adj bátorságot. Vadonatúj, sosem használt bölcső – a baba meghalt.

A lány berakosgatta a ruháit egy türkizkék kosárba, és elment. Én odavittem az enyéimet az asztalhoz, ránéztem Tony holmijára, és bedobtam még egy tízcentest. Egyedül voltam Angel mosodájában Tonyval. A kezemre pillantottam, azután szembenéztem magammal a tükörben. Szép, kék szemek.

Lucia Berlin

Egyszer egy jachton voltam, Viña del Martól nem messze. Valakitől kunyeráltam egy cigit, életem első cigijét, és tüzet kértem Ali Khán hercegtől.
Enchanté – mondta. Egyébként nem volt nála gyufa.
Összehajtogattam a száraz ruhákat, és amikor Angel visszajött, hazamentem.
Nem emlékszem rá, mikor tudatosult bennem, hogy soha többé nem láttam azt az öreg indiánt.

Fordította: Bíró Júlia

Lucia Berlin: Bejárónők kézikönyve
– Válogatott történetek

Jelenkor Kiadó, Budapest, 2017
606 oldal, teljes bolti ár 3699 Ft,
kedvezményes webshop ár 2959 Ft,
ISBN 978 963 676 6245