Elizabeth Enslin: Amíg az istenek aludtak, avagy életem Nepálban (részlet)

Nem India

Pramod Paradzsulival a Stanford Egyetemen szerettünk egymásba 1985-ben. Ez pedig egy olyan dolog volt, amit meg kellett magyaráznom a többieknek is. A beszélgetés általában így hangzott:

– Mit mondtál, honnan is jött?
– Nepálból.
– Honnan?
– Tudod, ahol a Mount Everest is van, India és Kína között.
– Ó, szóval indiai? Király!
– Nepál nem India, csak szomszédos. Ő nepá…
– Persze, persze. Mindig is el akartam utazni Indiába, hogy megnézzem a Tádzs Mahalt. Te bírod az indiai kaját?
– Igen, de Nepál nem India, hanem egy külön ország.

Egyre inkább úgy láttam, hogy a „nem-India” kifejezés bevezetésével tudom a legegyszerűbben összefoglalni Nepál sokszínűségét, legalábbis a laikusok számára.

Ha lett volna időm ezekre a beszélgetésekre, akkor talán még meg is próbálhattam volna megosztani velük azt, amit korábban Pramod mesélt nekem Nepálról. Soha nem hódították meg a britek, soha nem lett belőle gyarmat, és soha, de soha nem volt India része. Nepál egy önálló hindu monarchiává vált, különböző nyelveket beszélő és különböző dialektusokat használó emberekkel, egy akkora földrajzi helyen, amely csak egy picit nagyobb, mint Görögország. Lakosainak többsége a hinduizmust gyakorolja, de ugyanúgy vannak köztük buddhisták is, valamint animisták is, akik tantrikus kapcsolatban végezték el a létező összes spirituális gyakorlatot. Persze akkor még én sem tudtam pontosan, hogy mi is az a tantra. Pramod gyakran a szeretkezéshez kötötte, nekem azonban volt egy sejtésem, hogy ennél sokkal többről van szó.

És a nepáli nyelv? Pramod azt mondta, hogy a nyelvtana és a szókincse hasonlít a hindihez. De valójában legalább annyira különbözik a hinditől, mint a francia az olasztól.

– Könnyű megtanulni, ha meg akarod próbálni.

Pramod lelkesen próbált tanítani, állandóan belecsempészett nepáli alapszavakat a beszélgetéseinkbe. Ilyen volt például a namaszte – a „helló” nepáli verziója, ami szó szerint azt jelenti: „a lélek bennem üdvözli a lelket benned.” Étkezéseinkkor néha olyan szavakat és kifejezéseket is gyakoroltatott velem, amelyeknek szerinte majd hasznát vehetem, ha valaha is Nepálba szeretnék utazni: mitho csá, azaz ízletes, pugyo, azaz elég.

Az igazat megvallva, még Nepál részletes körülírásánál is nehezebb volt kifejtenem, hogy mi is volt az, amit vonzónak találtam Pramodban.

Abban biztos vagyok, hogy már számtalanszor összefutottunk a Stanfordon, mielőtt igazán észrevettem volna. Végzős diák voltam antropológia szakon, ő pedig nemzetközi oktatásfejlesztésen volt, de valószínűleg ugyanazokra az előadásokra és ugyanazokra a diák-összejövetelekre jártunk. Na meg ugyanazokon a folyosókon is bolyongtunk a könyvtárban a „harmadik világ fejlesztése és a radikális politika” szárnyai között.

Akkor figyeltünk fel egymásra először, amikor mindketten – illetve még további nyolc ember – csatlakoztunk egy politikaelmélettel foglalkozó heti olvasócsoporthoz. Pramod vicces volt és nagyon okos, de teljesen hidegen hagyott, egészen addig a napig, amikor a csoporttal el nem jutottunk Antonio Gramsci börtönfüzeteinek megtárgyalásáig.

Mindannyian bűntudatra és hegemóniára utaló kulcspontokat keresgéltünk a szövegben, több oldalon keresztül kutattuk Gramsci angolra fordított feljegyzéseit, melyeket egy olaszországi börtönből írt 1929 és 1935 között. Akkor még nem igazán értettem, hogy mit is jelent a hegemónia, de a társaimhoz hasonlóan meg akartam tanulni a lényegét, többet akartam tudni arról, hogy egyes országok vagy egyes szociális rétegek hogyan tudnak uralkodni egy másik országon vagy régión anélkül, hogy bármilyen erőt kellene alkalmazniuk. Pramod jó pár percig hagyott minket a sötétben tapogatózni. Majd anélkül, hogy belepillantott volna terjedelmes jegyzeteibe vagy kinyitotta volna szamárfüles könyvét, szimplán csak annyit mondott: „Lapozzatok a 333. oldalra.” Így tettünk. Aztán körülírta nekünk, hogy mi tette Gramscit annyira népszerűvé a kulturális tanulmányok terén az 1980-as években, és hogy mi volt az, amit Gramsci közölni akart a „kollektív akaratról”.

– Tegyük fel, hogy az ember kétfajta elméleti öntudattal rendelkezik (vagy egy, de ellentmondásos öntudattal). Egy olyannal, amely cselekedeteiben határozatlan és amelynek valósága egyesíti őt a valódi világ gyakorlati megvalósulásaiban a többi munkatársával; és egy olyannal, amely érintőlegesen meghatározott vagy esetleg szó szerint értendő, a múltból öröklött, vagy kritika és megkérdőjelezés nélkül befogadott.

Úgy értettem, hogy ez az egész azt jelenti, hogy mi, emberek gyakran nem látunk át a magunkkal cipelt kulturális poggyászon, ami akár arra is ösztönözhet minket, hogy a saját érdekeink ellen dolgozzunk. Anélkül, hogy egy pillanatra is átgondolnánk a következményeket, aláássuk saját magunkat, és átadjuk a hatalmat másoknak. Érdekelni kezdett Pramod, jobban meg akartam ismerni. Az elkövetkező napokban a kampusz tömegeit fürkésztem, hátha kiszúrom a helyenként őszülő sűrű fekete haját és a jellegzetes gyapjú halászsapkáját. Mosolygott, amikor észrevette, hogy őt bámulom. Az egyetem előadótermeiben és a folyosókon egymást kerestük, hogy játékosan hecceljük egymást. Egyik éjjel elmélyülten beszélgettünk egy összejövetelen, amikor egyszer csak a tömeg legszélén találtuk magunkat. Pramod öt centivel alacsonyabb volt az én száznyolcvan centimnél, de akkorra már rég megtanultam, hogy a magasság nagyon keveset számít, ha két ember szexuálisan és szellemileg passzol egymáshoz. Valamit a fülembe súgott egy filmről, miközben ajkait finoman hozzáérintette az arcomhoz.

– Hogy mi? – kérdeztem, és reménykedtem, hogy megteszi újra.

Miközben hébe-hóba találkozgattam Pramoddal, kételkedtem benne, hogy az elköteleződés bölcs dolog lenne. Az elmúlt években alkalmi kapcsolatok sorozatai között sodródtam. Néhányuk könnyekkel és üvöltözéssel végződött. A többi megfáradt az unalomban. De minden esetben túlságosan is sok energiát emésztettek fel. Az elmúlt pár hónapban leráztam minden férfit, aki közeledni próbált, csak hogy a szakmai fejlődésemre és a saját döntéseimre koncentrálhassak. Leszámítva érdeklődését a radikális politika iránt, Pramod egyáltalán nem illett azon terveim közé, hogy Kelet- és Dél-Afrikában legyek antropológus.

Az ezután következő találkozásaink során Pramod ajkai egyre többet időztek az arcomon és egyre többet barangoltak az arcomtól az orrcimpámig és onnan egészen a fülcimpámig. Magamhoz húztam, ahogy közelebb hajoltam hozzá. Aztán magunk mögött hagytuk a tömeget, kerestünk egy csendes folyosót, és csókolóztunk.

Hamarosan azon kaptuk magunkat, hogy nem tudjuk elképzelni magunkat a másik nélkül.

*

Jóval azelőtt ismertem meg Pramod családját, hogy Nepálba utaztam volna. Nem személyesen persze, de mint az a legtöbb lángoló szerelmi kapcsolatban lenni szokott, Pramod sem tudott kiteljesedni anélkül, hogy ne zúdította volna rám az egész családot.

A többi Stanfordon tanuló külföldi diákkal ellentétben Pramod nem származott tehetős családból. Az apja bráhman volt, amely a legfelsőbb hindu kaszt, és panditként, papként élt – a legideálisabb pálya egy bráhman számára. Azonban mivel viszonylag szegény családból származott, nem tudott megélni a fizetségből, amit esküvőkön, beavatásokon és temetéseken való részvételért kapott. Mint a legtöbb vidéki bráhman Nepálban, ő is és az ősei is gazdálkodással foglalkoztak.

Pramod sosem élt Csitvánban, a szülei jelenlegi otthonában. Kahungban nőtt fel, egy kis faluban Közép-Nepál dombjai között, ahol az apja elődei generációkon keresztül éltek. Egyszer Pramod mutatott egy kopottas fotót, amelyen az apja állt tunikában és az anyja vörös száriban. Egy emeletes földház előtt álltak, melyet szántóföld övezett.

Pramod apja, Pandit Kedarnath Paradzsuli már a húszas éveiben járt, amikor elvette Pramod anyját, aki még épphogy csak betöltötte a tízet. Akkoriban még az ilyen házasság volt a megszokott. A lányokat férjhez kellett adni, mielőtt a szexuális vágyaik kibontakozhatnának és tévútra csalhatnák őket. Pramod elmondta nekem, hogy amit mi ketten csinálunk, az a vidéki bráhmanok között felháborító és botrányos lenne. Nyilván a férfiak megússzák. Néhány más etnikai csoportban pedig a házasság előtti szex is normális. Pramodnak volt már néhány nem bráhman barátnője Katmanduban vagy valamelyik távolabbi faluból, ahol olvasni tanított. Arról is mesélt, hogy a férfiak között korábban elfogadott szokás volt a többnejűség is. Néhányan még mindig így élnek, a változó szokások és nehezítő törvények ellenére is.

Pramod azt is mesélte, hogy az édesanyja soha nem tanult meg sem írni, sem olvasni, és a korosztályában a legtöbb nő írástudatlan, még a tanult papok felesége is. Ugyanakkor az anyja komoly érdeklődést mutatott a politikában.

– Ti ketten jól kijöttök majd egymással – mondogatta Pramod.

Időnként elmentünk kirándulni Stanford dimbes-dombos tölgyligeteibe és legelőire. Szarvasmarhák legelészték a tavaszi füvet, ezért gyakran kerülgetnünk kellett a friss tehénlepényeket. Többek között ez ösztönözte Pramodot arra, hogy elmesélje az egyik kedvenc gyerekkori történetét.

– A puszta kezemmel kellett felkapnom egy hatalmas trágyakupacot. El tudod ezt képzelni?

Már kiskoromban megtanultam, hogyan kell kibelezni egy halat, de elképzelni sem tudtam, hogy kézzel turkálok a trágyában. Sokkal később persze megismertem a trágya értékét is: nem csak komposztálásra lehetett használni, de emellett még az oltárok megtisztítására is, és agyaggal összekeverve földes vakolatot lehetett készíteni belőle a falakra és a padlózatra egyaránt. De azon a tavaszon nem láttam benne mást, csak ürüléket.

– És akárhányszor mostam is meg a kezemet utána, a szarszag napokig rajta maradt.

Ezt el tudtam képzelni. Önkéntelenül is megszagoltam a kezemet.

– Nem tudom megtenni, apa – nyafogott Pramod gyermeki hangon. – Nagyon, nagyon rossz szaga van. Hadd ne kelljen, apa!

Pramod idősebb fivérei és a kisöccse zokszó nélkül túrtak bele a trágyába, és ugyanilyen szorgalmasan ültettek rizst és gyomlálták a kukoricát. Pandit Kedarnath azonban sokszor hajlandó volt felmenteni Pramodot a napi házimunka alól, csak hogy visszatérhessen a könyveihez. De az élet nem csak tanulásból és gazdálkodásból állt Nepál dombjain. Pramod élethű képeket festett azokról az önfeledt órákról, amelyeket az unokatestvéreivel töltött együtt gyerekként, amikor még mangó- meg gujávafákra másztak.

Pramod még csak tizenkét éves volt, amikor az apja nyitott egy iskolát egy magar faluban, többórányi sétára a lakhelyüktől. A magar lakosok tibeti-burmai nyelven beszéltek, és megvolt a saját külön kultúrájuk. Gyakran kérték meg a bráhmanokat, hogy működtessenek különböző iskolákat, hogy a gyerekeik tanulhassanak. Pandit Kedarnathot teljesen lefoglalták a kahungi teendői, és emellett alig várta, hogy fiaira is átruházhasson néhányat a vállaira nehezedő terhek közül, így végül Pramodot küldte a magar faluba iskolaigazgatói posztra. Csodálkoztam rajta, hogy egy apa csak úgy egy kisfiúra bíz egy ilyen óriási feladatot, de Pramod azt mondta, hogy az ilyesmi feléjük egyáltalán nem szokatlan. A gyerekeknek gyorsan kell felnőniük Nepálban, legalábbis azokban az időkben még így volt.

– Minden reggel egy lejtős úton kellett átsétálnom, ami a dzsungelen keresztül vezetett. Aztán minden este gyalogolhattam vissza. A dzsungel óriási volt, én pedig nagyon kicsi. El tudod képzelni? Biztos voltam benne, hogy bármelyik pillanatban előugrik valahonnan egy tigris, és magával ragad. Anya gyakran mesélt a dzsungelben élő szellemekről is. Rettenetesen féltem. De az ott töltött idő alatt jöttem rá, hogy imádok tanítani és foglalkozni a szegényekkel.

Pramod mindenkinek elmesélte ezt a történetet: minden vendégségben, és akkor is, amikor söröztünk a barátokkal. Minden egyes alkalommal, amikor elmesélte, újra és újra elámultam a fiú bátorságán és az apa bölcsességén, ahogy a fiát terelte a szenvedélye irányába.

Pramod legidősebb testvére lány volt, akit Madhumajának hívtak. Az elrendezett gyermekházasság tradíciójának köszönhetően már tizenkét évesen el kellett hagynia az otthonát, hogy az idősebb férjével éljen. Tekintve, hogy Pramod a második legfiatalabb gyermek volt a hét testvér közül, ő már csak úgy ismerhette a nővérét, mint egy házas asszonyt, aki valahol máshol él.

Pramod és öt fivére akkor léptek felnőttkorba, amikor a szociáldemokraták és a kommunista pártok közösen megszervezték, hogy felszámolják a mélyen gyökerező kasztrendszer privilégiumait, a tekintélyelvű közigazgatást és a korrupciót egész Nepálban. A legidősebb bátyja, Purusottam, drámákat rendezett, hogy szórakoztassa a falusiakat, megkérdőjelezze az egyenlőtlenséget, és hogy mindenki számára bemutassa, hogy egyes családok mennyire szenvednek, ha a családfő iszákos vagy szerencsejáték-függő. Pramod bálványozta a bátyját, és abban reménykedett, hogy egy nap versenyre kelhet vele – az ő érdeklődése a népművelés és a társadalmi igazságosság felé irányult.

Amikor Purusottam a korai húszas éveiben járt, el kellett vennie egy tinédzsert, akit a szülei találtak neki. Nem sokkal ezután abbahagyta tanulmányait Indiában. Hónapokkal később a családot értesítették róla, hogy Purusottam holttestét megtalálták a vasúti síneken Észak-Indiában. Soha nem derült ki, hogy öngyilkosság, gyilkosság vagy baleset volt-e. Aztán az a döntés született, hogy Pramod szülei felmentik Purusottam fiatal özvegyét a kötelességei alól, hogy a szülei másnak adhassák feleségül.

Pramod gyakran beszélt Purusottam haláláról, amikor azzal cukkoltam, hogy érzéketlen. Soha nem szomorkodott olyan filmeken vagy könyveken, amelyeken én kisírtam a szememet. Gyakran azt mondta, ez nem azért van, mert ő férfi, én meg nő. Sokkal inkább azért, mert a bátyja halála annyira fájdalmas volt a számára, hogy azóta képtelen máson sírni.

A maradék négy fivérből három kitartott Purusottam társadalmi változások és az oktatás iránti erős elköteleződése mellett. Sziddhi vette át a legidősebb szerepét. Így hát tovább tanult, és felsőfokú végzettséget szerzett agrikulturális ismeretekből, aztán megházasodott és asszonyt hozott a házhoz, valamint elkezdett gondoskodni a szüleikről. Ez felszabadította a többi fivért, így Tirtha és Pramod tanulhattak főiskolán Katmanduban. Tirthából végül egyetemi oktató lett a Tribhuvan Egyetem kampuszán, a Katmanduval szomszédos turistafaluban, Pokharában.

Pramod, miután leérettségizett, olvasást és szövegértést tanított különböző közösségeknek Nepál félreesőbb falvaiban. Ám ennél nagyobb kihívásra vágyott, így jelentkezett egy programra az Egyesült Államokba, és teljes körű ösztöndíjat nyert a Stanford Egyetemre.

Pramod legfiatalabb öccsének, Udajának gyermekbénulás következtében a bal lába visszamaradt a fejlődésben. A szülők korábban már elvesztették néhány szeretett csecsemőjüket, így lelkiekben már arra készültek, hogy Udaját is meg kell majd gyászolniuk. Azonban a hosszú hónapokig tartó betegeskedést követően Udaja váratlanul felépült. Pramod mutatott róla egy fényképet. Alacsonyabb és vékonyabb volt Pramodnál, és picit furán állt az állkapcsa. A fizikai tökéletlenség ellenére azonban Udaja vidám és aranyszívű természettel bírt, ezért az egész család imádta.

Madhumajához hasonlóan Pramod két idősebb bátyja már megházasodott és gyerekeik is születtek. Képeken láttam, ahogy iskolai egyenruhában sorakoztak fel a szüleik előtt. Pramod úgy mondatta velem vissza a neveiket, mintha csak arra készült volna, hogy egy nap találkozom velük. Bevallom őszintén, ezt túlzásnak találtam szerelmünk ennyire korai szakaszában. Egyébként sem egyeztünk meg még semmiben, hogy pontosan milyen irányba is tart a kapcsolatunk.

Fordította: Kővári Botond, szerkesztette Pavlov Anna

Elizabeth Enslin: Amíg az istenek aludtak,
avagy életem Nepálban
Tericum Kiadó, Budapest, 2018