Fesztbaum Béla: Aki Budapestet mulattatja, de Kolozsvárról álmodik (részlet)*

A művészeti igazgató

A Vígszínház létrejöttét, alapításának körülményeit, az új színházat alapító ötlet Vígszínház Egyletté, majd Magyar Vígszínház Részvénytársasággá és Vígszínház Bérlőtársasággá alakulását részletesen és kimerítően tárgyalja mind a Magyar Színháztörténet, mind pedig Magyar Bálint: A Vígszínház története című munkája, így a dolgozat, elengedhetetlenül támaszkodva rájuk és forrásaikra nem kívánja újraírni az intézmény történetét, hanem kifejezetten Ditrói Mór mikrotörténetére, munkájára, eredményeire és kudarcaira koncentrál. Az új budapesti színház elindulása kapcsán röviden mégis ki kell emelnünk, el kell ismételnünk azokat az alapvetéseket, amelyek meghatározzák a Vígszínház működési körülményeit, célkitűzéseit és segítik Ditrói szerepének definiálását is.

A Vígszínház magánerőből épül, döntően a magyar történelmi és pénzügyi arisztokrácia vállalkozásaként, nem támogatja a főváros ingyen telekkel, nem támogatja az állam kamatmentes kölcsönnel. Nem támogathatja, hiszen az ellenzék hangos és látványos támadásaival a kormánypárt által benyújtott javaslatot hatékonyan győzi le. A Vígszínház megalapításához szükséges állami kölcsön legélénkebb ellenzői az ellenzéki körökből például az erdélyi Ugron Gábor és a Ditrói kolozsvári ténykedését oly nagyra értékelő Bartha Miklós; kormány közeli erők gazdasági vállalkozását sejtik, és jól sejtik a Vígszínház alapítása mögött és kitűnő támadási alap számukra a tervbe vett német nyelvű előadások ügye is. Bartha persze a vita idején még nem tudhatja, hogy egy olyan színház ellen érvel, ahol később Ditrói kulcspozíciót tölthet be, valamint a Vígszínház ügye mellett síkra szállók számára sincs Ditrói személye még egyáltalán képben. Csak eljátszani érdemes a gondolattal, hogy ha Ditrói, mint a magyar kulturális, nemzeti érdekek mellett látványosan elkötelezett nemzeti színházi igazgató neve korábban valamilyen védőhálót nyújthatott volna az új színháznak az ellenzék támadásaival szemben, hogyan alakul a színház gazdasági elindításának helyzete és ez hogyan hathatott volna a színház későbbi művészi irányaira…

A kölcsön hiányában a színház teljesen üzleti alapokon szerveződik, alapítói a pénzügyi siker reményében vállalkoznak, tudatosan rajzolva fel a főváros kulturális térképére egy olyan műintézményt, amelynek az eddigi gyakorlathoz képest nem közművelődési, nemzetpolitikai, nyelvet megőrző, ápoló funkciót szánnak, hanem kifejezetten a szórakoztatást tekintik elsőrangú küldetésüknek. Céljuk, hogy „a színházban a művelt közönség ízlésének megfelelő darabokat játsszanak” szórakoztató céllal. Igyekeznek persze vállalkozásukat szavakban legalábbis a szórakoztatás és egyfajta kulturális küldetéstudat határmezsgyéjére pozicionálni, jól tanúskodik erről, a Vígszínház Rt. Ferencz Józsefnek küldött meghívó levele, melyben a nyitó előadásra invitálják:

„Felséged székesfővárosában már évek óta érezhető a színházak elégtelen volta, mely hiánynak tulajdonítható nézetünk szerint az is, hogy az alacsonyabb színvonalú műfaj mind inkább terjed és azon körökben is tért hódít, melyek nevelésüknél fogva a színművészet által nyújtható nemesebb élvezetben szívesen keresnének szórakozást. Azon meggyőződés által vezéreltetve, hogy a szórakoztató élvezetek nemesbítése fontos ethikai és állami érdek, a székes főváros tényezői egy magyar Vígszínház felépítését határozták el, és czéluk könnyebb valósíthatása végett részvénytársasággá alakultak. A Vígszínház szerény anyagi erőnkhöz képest, állami és fővárosi segély nélkül felépült és f. év május 1-i díszelőadásával fog a színművészet és a közönség használatára átadatni. Azon érzet által vezéreltetve, hogy a Vígszínház felépítése buzdító elismerést érdemel és hogy társaságunk tagjai az erre fordított anyagi eszközök után hasznot sem nem várnak, sem nem reményelhetnek, azon kérelemmel bizakodunk Felséged elé járulni, kegyeskedjék kulturális törekvésünket megjutalmazva, színházunk megnyitó díszelőadására legmagasabb személye részvétele által fényt árasztani.”

Az elsősorban vígjátékot, bohózatot játszó prózai színház képe már a színház alapítási tervvel fellépő, a részvénytársaságot megelőző Vígszínház Egylet fővároshoz benyújtott kérvényében, beadványában is élesen körvonalazódik, külön megfogalmazva a törekvést, melyet Paulay Ede is évek óta szorgalmazott már, hogy a Nemzeti Színház profilját megtisztítsák a francia és francia típusú vígjáték-irodalom darabjaitól. Az új színház, mindenképpen a Nemzeti és a Népszínház konkurenciájaként jelenik meg a fejekben és a valóságban is, így a profiltisztítás mögött meghúzódó üzleti gondolat hamarosan kényelmetlen lesz a Nemzetinek, hiába ígéri meg, hogy átengedi teljes francia vígjáték repertoárját a Vígszínháznak, ez mégsem valósul meg.

A Vígszínház tehát gazdasági vállalkozásként indul – természetes, hogy anyagi haszon reményében, hiába próbálja ennek az ellenkezőjét igazolni a kissé álszent meghívólevél –, melynek működtetője a színházat a Vígszínház Részvénytársaságtól bérlő Vígszínház Bérlőtársaság. A Bérlőtársaság négy szövetkező tagja Faludi Gábor, devecseri deszkakereskedő, aki elsőnek nyit Pesten jegyirodát és ebből építi egyre növekvő vagyonát, dr. Szécsi Ferenc jogtanácsos, író, újságíró, műfordító, de ennél sokkal fontosabb, hogy a tekintélyes Haas-Deutsch építőipari vállalkozás fejének, Deutsch Lajosnak a veje, így rendkívül jelentős anyagiak fölött rendelkezik, ő lesz a színház első dramaturg-igazgatója, valamint gróf Keglevich István. Ő a Nemzeti és az Opera korábbi intendensa, nagy műveltségű, európai kultúrájú arisztokrata és dr. Váradi Antal bölcsészdoktor, drámaíró, a Színművészeti Akadémia tanára és titkára, a Nemzeti dramaturgja. Ez a négyes kezdi el megszervezni és kitalálni a Vígszínházat. A színház művészeti igazgató jelöltje első körben maga Váradi Antal, aki gyakorlati színházi tapasztalat nélkül hozzálát a tagok szerződtetéséhez, kézenfekvő megoldást választva, döntően a Nemzeti Színház nagy neveit csábítaná az új színházba, csillagászati gázsikat ígérve nekik. A Vígszínház Bérlőtársaság plenáris üléseinek jegyzőkönyve (1895. április 3-tól 1896. június 30-ig) napról napra, ülésről ülésre dokumentálja a folyamatot, a társulatépítés és alapítás folyamatát, milyen nevek merülnek fel, milyen pozíciókra, szerepkörökre, milyen anyagi juttatásokkal. Keglevich komoly összetűzésekbe kerül Váradival, nem is elsősorban a nevek, hanem a beígért gázsik miatt, így a Bérlőtársaság megszakítja vele a kapcsolatot, csakúgy, mint a lehetséges színészgárda vezető tagjából új művészeti igazgatójelöltté előlépő nemzeti színházi komikus Vízvári Gyulával, aki ugyanazt az utat követné, mint Váradi Antal és nemzetis sztárokkal képzelné el a Vígszínházat. „Ígérgetéseik nyomán végül azt hiszik róluk, provokátorok, akik a Nemzeti Színház megbízásából bukásba akarják vinni az új konkurenst.” A Bérlőtársaság megmaradt három tagjának ideje vészesen fogy, 1895. július közepén valódi művészeti vezető nélkül marad a vállalkozás, miközben az épület már épül és félbe maradt, függőben lévő szerződtetési tárgyalások, ígéretek halmozódnak a társaság asztalán.

Ezekben a pillanatokban jön föl Ditrói Mór neve, mint lehetséges jelölt. Ditrói szerint az ötletet dr. Mihály József orvos, Ditrói egykori kolozsvári osztálytársa adja Faludinak, aki Gödöllőn a Mihály család nyaralószomszédja és a doktor, tudva a fellépő helyzetről, felhívja Faludi figyelmét a kolozsvári igazgatóra. Faludinak, aki talán kevésbé tájékozott színházi ügyekben, maga Alexander Bernát, a korszak jeles filozófusa, esztétája, írója is megerősíti a javaslatot. Természetesen sokkal valószínűbb, hogy a kolozsvári színházi teljesítmény, a társulat és ezzel együtt Ditrói, főleg Keglevich számára már korábban képben van, így a Faludihoz befutó információ csak megerősítheti Keglevich elképzelését. Dr. Szécsi Ferenc, a harmadik bérlőtárs, egy későbbi cikkben így emlékszik:

„Amikor Ditrói Mór igazgatói jelöltsége nálunk szóba került, Keglevich engem bízott meg azzal, hogy ez irányban Ditróinál, aki abban az időben a kolozsvári Nemzeti Színházat igazgatta, a helyszínén puhatolózzak és ezt az alkalmat arra is felhasználjam, hogy az ottani művészi személyzet fölött, szerződtetési lehetőségek szempontjából, bizalmas természetű, tájékoztató szemlét tartsak.”

Hogy ez az utazás mikor történik, abban adhat némi támpontot a kolozsvári Ellenzék 1895. májusi cikke:

„Régen a Nemzeti, később a Népszínház, minden tehetséges erőt azonnal elvitt a kolozsvári színháztól, most már ennek a kettőnek a segítségére jött a Vígszínház is. A Vígszínház, mint tudjuk, első sorban is a kolozsvári színház jobb tagjai közül próbálja toborzani híveit. Színházunk kiválóbb művészei valamennyien felhívást, sőt némelyek ajánlatot is kaptak a Vígszínháztól, hogy odaszerződjenek. Kétség kívül nem késnek a sokkal kedvezőbb ajánlatot elfogadni, és így 1896 őszén oda juthatunk, hogy a legrégibb magyar színházban majd a színiképezde szárnypróbálgatásai mellett kell bosszankodnia a közönségnek, vagy a vidék kóbor Dicsőffy Lórántjai szaggatják a vén kulisszákat.”

A hír megjelenésének időpontja arra is enged következtetni, hogy Keglevich még bőven a Váradi Antal-féle szerződtetési szakaszban, talán Váradi háta mögött elkezdett új irányba, egészen pontosan Kolozsvár felé tapogatózni és kereste az alakuló színház egyszerre gazdaságosabb fenntartású és a Nemzetiétől eltérő játékstílusú együttesének kiépítési lehetőségeit. Mindenesetre az 1895. szeptember 6-i bérlőtársasági ülés jegyzőkönyve így vezeti be a Vígszínház történetének egyik legfontosabb döntését:

„Ditrói Mór úr, a kolozsvári Nemzeti Színház igazgatója, a Vígszínház művészeti igazgatói helyével megkínáltatván, a vele folytatott tárgyalás alapján a végleges szerződés 5 évre vele megköttetett és aláíratott. Ezen szerződés ugyan 1896. január 1-től veszi kezdetét, mindazonáltal az igazgató köteles lévén a színház szervezési munkáit azonnal megkezdeni és a szerződésben feltüntetett feltételek mellett teljesíteni. Ezen hivatalos működését f. év szeptember 1-én kezdte meg.”

Ditrói ezen időszakban tehát egymás mellett intézi a kolozsvári nemzeti és a budapesti Vígszínház ügyeit, miközben Kolozsvárott 1895 őszén Az Ember tragédiáját rendezi, már javában dolgozik a pesti szerződtetéseken és a próbák előkészítésén, erre a néhány hónapra feltétlenül igaz lehet a címben idézett Bródy Sándor megállapítás fonákja, miszerint Ditrói Kolozsvárt mulattatja és közben a Vígszínházról álmodik. A Vígszínházról, amelyhez aláírt szerződése – a Ditrói kutatás egyik, ha nem a legnagyobb tárgyi hiányaként – sajnos nem fellelhető. A szerződés, amely segítene tisztán látni abban a kérdésben, hogy pontosan milyen hatásköre, milyen jogköre volt Ditróinak, mint művészeti igazgatónak. Ami biztos, hogy nincs mindenben szabad keze, a műsor összeállításában semmiképp, javasolhat, részt vehet a bemutatni szándékozott darabok véleményezésében, de a döntés nem az övé. A társulat megszervezése és a színpadi, művészi munka elvben teljesen hozzátartozik, de mint majd látjuk, az első években Keglevich számtalan alkalommal igyekszik ezen a területen is felülbírálni beosztottját. Mert Ditrói beosztott, ha a legelőkelőbb helyen is, ha a társulati fizetési hierarchiában a legmagasabb helyen is – évi 6000 forinttal és 5% illetménnyel a bevételből –, de ő is csak egy alkalmazott, a Bérlőtársaság alkalmazottja. Mai fogalmaink szerint, valahol a főrendezői és a művészeti vezetői pozíció között foglal helyet, de mindenképp szűkebb hatáskörrel, mint amit ma gondolunk egy színház igazgatójáról. „A művészeti igazgatónak nincs pénze, nem is kell semmit befektetnie, ő fizetést kap, akár a színészek” jegyzi meg Magyar Bálint.

Ditróinak, mint fentebb tárgyaltuk, tulajdonképpen nem volt más választása, minthogy otthagyja Kolozsvárt, a napról napra változó anyagi körülmények között vitt bár minden szempontból függetlenebb színházvezetői pozíciót és éljen a Bérlőtársaság ajánlatával. Talán abban bízik, hogy mint Kolozsvárott, ki tud bújni a pénzemberek szorításából és függetlenedni tud, mint Bölönyvel kapcsolatban tette, vagy, hogy a Vígszínház vezetői a színház művészeti elgondolásait idővel az övéhez igazítják majd? Előbbiben tévedett, utóbbiban részben igaza lett, mindenesetre a szerződést elfogadja, és előbb a Kálmán – ma Kálmán Imre – utca 7., majd a Lipót – ma Szent István – körút 3. szám alatt, egyre közelebb a színházhoz, bérel lakást gyermekeivel és már a színpadtól végleg elköszönt feleségével, és munkába áll Vígszínház művészeti igazgatójaként.

Ditrói vígszínházi társulata

A társulat szervezési munkáit 1894 végén kezdi meg a Bérlőtársaság. Váradi Antal szerződtetési irányai, mint említettük, döntően a Nemzeti Színház társulata felé mutatnak. (…) Bár a szerződtetései tervekben pontos szerepköri megnevezések szerint igyekeznek kialakítani a társulatot – szalonszínésznő, első szerelmes, komika, első, második komikus, apaszínész, hősszerelmes – Váradi Antal kísérletei mégis mutatják az alakuló színház tétovaságát. Részben a később leváltását kérő Váradi munkáját mentendő, részben a színházalapítás körüli kérdőjeleket magyarázandó, dr. Szécsi így összegzi ezt a folyamatot:

„Eleinte vontatottan haladt a fontos és kényes munka. Ezért azonban Váradi Antalt, az akkori művészeti igazgatót nem lehetett hibáztatni. A neves írót, az Országos Színművészeti Akadémia volt vezetőjét az az érthető körülmény feszélyezte, hogy az új színház akkorában, tüzetesen még meg sem állapítható program hiányában, tétován, tapogatózva kereste az útját. Hogy az énekes darabok kultiválása is tervbe vétetett, erre vallott a zenekar szervezésén kívül az, hogy a Népszínház tagjai közül többek szerződtetése is szóba került. Az a körülmény pedig, hogy a Nemzeti Színház művészei közül – Láncy Ilkán és Fenyvessy Emilen kívül, akik később a Vígszínház kötelékébe léptek, Ujházi, Vízvári, Paulayné és többek szerződtetéséről is volt szó, arra mutatott, hogy akkortájt még mindig kellett számolni azzal a sajátos előítélettel, mely a vidékről való szerződtetésekkel szemben eléggé bizalmatlan, sőt lekicsinylő formában nyilvánult meg. Sokan voltak, akik nem tudták, részben olyanok is, akik nem akarták elképzelni, hogy a Nemzeti Színház mellett fővárosunkban vidéki színészekkel is lehessen olyan nívós magánszínházat létesíteni, mely a műértő, jobb közönség finomult ízlését is kellően ki tudná elégíteni.”

A színházalapítás, társulatszervezés bizonytalanságának Ditrói Mór színre lépése vet véget. Az új művészeti igazgató a szerződtetési folyamat közepén már megkapja az eddig biztosan szerződtetett tagokat, rajtuk nem változtathat, nem kezdhet mindent teljesen elölről! (…)

A Magyar Színháztörténet megjegyzi, hogy az anyagi korlátok és a Nemzeti patetikus stílusával való szembehelyezkedés mellett miért döntött úgy a Bérlőtársaság, hogy csaknem teljesen ismeretlen vidéki színészeket szerződtet; mert a kolozsvári színészek Ditrói irányításával, már túl voltak a társulattá szerveződés fázisán. Ez részben igaz. A ténylegesen Kolozsvárról érkező mag, valóban hosszú évekig meghatározó, összetartó ereje az egyébként változékony társulatnak, emblematikus alakjaivá képesek válni az új fővárosi színháznak. Ugyanakkor a kolozsváriak mellett azok, akik nem éppen Ditrói utolsó társulatának tagjai, csak valamikor megfordultak a keze alatt, mind ismerik és elfogadják Ditróit és munkamódszerét, képesek a korban rendelkezésre álló próba és betanulási idők alatt végrehajtani Ditrói instrukcióit, hajlandóak Ditrói irányításával társulattá szerveződni, beállni a sorba, részévé válni a színpadi produkciónak szerep nagyságtól függetlenül. A fővárosban korábban nem látott társulati összjáték, mely a Vígszínház sikerének egyik legfontosabb összetevője lesz, nem képzelhető el anélkül, hogy a játszók ne volnának hajlandóak lemondani a színre vitt produkció érdekében személyes, szólisztikus vágyaikról, saját művészetüknek és annak hatásainak, erőszakosan a többiek fölé helyezéséről.

Ditrói hosszú éveken át tartó virtuális társulatépítése során – melynek utolsó állomása a Vígszínház – olyan tagokat gyűjt maga köré, akik azáltal, hogy képesek Ditróinak engedelmeskedve önmagukkal szemben kíméletlennek lenni és színészetükben a külsődleges megoldások helyett, a lélektanilag hitelesebb, tisztázott belső motivációktól vezérelt személyes megnyilvánulások felé elindulni, sokkal nagyobb színészi és emberi alázattal hajlandóak egymás felé is fordulni. Önzetlenül. A színház meghatározó műsorpolitikai tényezője, a vígjáték és főleg a bohózat meg is követeli ezt és szinte minden színrevitelében meg is mutatja társulatának ezt a képességét. Ray Cooney a leghíresebb és legtöbbet játszott XX. századi kortárs angol bohózatszerző szerint ezt a műfajt csak a legönzetlenebb színészek játszhatják. „A bohózat csapatmunka, ahol a szereplők nem gyönyörű monológok mögé bújva szavalnak a helyzetükről, nem intellektualizálnak, hanem e világi nyelven beszélnek és rohannak, hogy rendezzék a sorsukat.”

Ditróinak tehát igaza van, amikor azt állítja, hogyha a korábbi művészeti vezetés által preferált színészeket szerződtetik, a színház fél év alatt, sőt még előbb megbukott volna.

*Az itt olvasható részlet a Színház- és Filmművészeti Egyetem által közreadott disszertáció szövege, a lábjegyzeti hivatkozások nélkül. A rövidítéseket (…) jelzi.