Kim Stanley Robinson: New York 2140 (részlet)

Gen nyomozó

Gen Octaviasdottir nyomozónő ott ült az irodájában késő este, mint szinte mindig, és megpróbálta összeszedni az erejét ahhoz, hogy felkeljen és hazamenjen. Az ajtaján felhangzó könnyed ujjdobolás az asszisztense, Olmstead őrmester érkezését jelezte.

– Sean, hagyd ezt abba, és gyere be.

Szelíd, ifjú buldogja egy ötven körülinek tűnő, halványan ismerős nőt kísért be. Egy-hetven magas, kicsit nagydarab, kicsit tokás, sűrű, fekete hajjal, néhány ősz tinccsel. Belvárosi üzletasszonyra valló kosztüm, nagy válltáska. Távol ülő, intelligens szemek, amelyek élesen végigmérték Gent; kifejező száj. Semmi smink. Komoly ember. Éppen olyan fáradtnak tűnt, amilyennek Gen érezte magát. És egy kicsit bizonytalannak valamivel, talán pont ezzel a találkozóval kapcsolatban.

– Üdv, Charlotte Armstrong vagyok – mondta a nő. – Azt hiszem, ugyanabban az épületben lakunk. A régi Met Life toronyban, a Madison Square-en?
– Tényleg ismerősnek tűnt – válaszolta Gen. – Mi járatban van itt?
– A régi épületünkről van szó, ezért akartam magával találkozni. Két lakója eltűnt. Ismeri azt a két fickót, akik az épület kertrészében laktak?
– Nem.
– Lehet, hogy nem mertek magával szóba állni. Bár volt engedélyük rá, hogy ott lakhassanak.

A Met torony egy társasház volt, a lakói tulajdona. Gen nyomozó nemrég örökölte meg a lakását az anyjától, és nem igazán foglalkozott azzal, hogyan intézik a ház ügyeit. Gyakran érezte úgy, mintha csak aludni járna oda.

– Szóval, mi történt?
– Senki nem tudja. Egyik nap még ott voltak, másnapra eltűntek.
– Ellenőrizte valaki a biztonsági kamerákat?
– Igen. Ezért jöttem el magához. A kamerák két órán keresztül ki voltak kapcsolva azon az estén, amikor utoljára látták őket.
– Ki voltak kapcsolva?
– Ellenőriztük az adatfájlokat, és mindegyikben van egy kétórás kihagyás.
– Mintha áramszünet lett volna?
– De nem volt áramszünet. És a kamerákban van pótakkumulátor.
– Ez furcsa.
– Mi is így gondoljuk. Ezért jöttem el magához. Vlade, az épület házkezelője jelenteni akarta, de amúgy is erre volt dolgom az egyik ügyfelem képviseletében, úgyhogy megírtam a jelentést, majd engedélyt kértem arra, hogy beszélhessek magával.

– Most visszamegy a Metbe? – kérdezte Gen.
– Igen, ez volt a szándékom.
– Akkor menjünk együtt. Éppen indulni készültem. – Gen Olmstead felé fordult. – Sean, megkeresnéd ezt a jelentést, és utánanéznél, mit lehet megtudni arról a két emberről? Az őrmester bólintott, a padlóra meredt, és igyekezett nem úgy nézni, mint akinek most dobtak oda egy csontot. Majd azután fogja rávetni magát, hogy elmentek.

•••

Armstrong a lift felé indult, és meglepettnek tűnt, amikor Gen azt javasolta, hogy menjenek inkább gyalog.

– Nem tudtam, hogy innen is vezetnek oda éghidak.

– Közvetlenül nem – magyarázta Gen –, de innen elmehetünk az egyiken a Bellevue-be, onnan pedig le a földszintre, átkelhetünk a téren, majd nyugatnak vehetjük az irányt a Huszonharmadik utcai Felhőkarcolóból. Ez egy nagyjából harmincnégy perces út. A vapo húsz perc lenne szerencsés esetben, egyébként harminc. Úgyhogy én gyakran megyek gyalog. Rám férne egy kis mozgás, és közben beszélgethetünk is.

Armstrong anélkül bólintott, hogy valójában beleegyezett volna, és közelebb húzta a nyakához a válltáskáját. Kímélte a bal csípőjét. Gen megpróbálta felidézni a Met sűrű hirdetményeit. Nem járt szerencsével. De meglehetősen biztos volt benne, hogy ez a nő azóta tagja a házkezelőség képviseleti testületének, hogy beköltözött oda az anyjához, hogy gondoskodjon róla, ami három-négy hivatali terminust jelentett egy olyan poszton, amire a legtöbben nem vállalkoznának önként. Megköszönte Armstrongnak a szolgálatait, majd szóba hozta:
– Miért csinálja ilyen régóta?
– Kicsit úgy tűnik, mintha arra célozna, hogy azért, mert őrült vagyok.
– Én ugyan nem.
– Pedig igaza lenne. Csak arról van szó, hogy jobban érzem magam, ha dolgozhatok valamin, mint ha nem. Az kevesebb idegeskedéssel jár.
– A házkezeléssel kapcsolatban?
– Igen. Az elég bonyolult. Rengeteg minden elromolhat.
– A beázásra gondol?
– Nem, az nagyrészt meg van oldva, különben végünk lenne. Oda kell rá figyelni, de arról Vlade és az emberei gondoskodnak.
– Ő elég ügyesnek tűnik.
– Csodálatos ember. Az épület a kisebbik gond.
– Szóval, az emberek.
– Mint mindig, nem igaz?
– Az én szakmám róluk szól.
– Az enyém is. Az igazat megvallva, az épület inkább sikerélmény.Azt legalább meg lehet javítani.
– Milyen joggal foglalkozik?
– Bevándorlásival és áradásival.
– A városnak dolgozik?
– Igen. Vagyis korábban annak dolgoztam. Tavaly félig-meddig magánkézbe adták a Bevándorlási és Menekültügyi Hivatalt, és velük együtt engem is. Az lett az új nevünk, hogy Háztulajdonosok Egyesülete. Ez elvben egy nyilvános magánügynökség, ami azt jelenti, hogy egyikfél sem törődik velünk.
– Mindig is ilyesmivel foglalkozott?
– Régen az Amerikai Emberjogi Szervezetnek dolgoztam, de igen. Legnagyobbrészt a városnak.
– Vagyis a bevándorlókat szokta védeni?
– Bevándorlóknak és betelepítetteknek szoktunk jogi tanácsokat adni, meg gyakorlatilag mindenkinek, aki segítséget kér.
– Akkor biztosan nagyon elfoglalt.
Armstrong megvonta a vállát. Gen odavezette a Bellevue északnyugati szárnyában lévő lifthez, amely levitte őket ahhoz az éghídhoz, amely aztán nyugat felé vitte őket az épületből a Huszonharmadik északi végén lévőhöz. A legtöbb éghíd vagy észak-déli, vagy kelet-nyugati irányba vezetett, emiatt olyan útvonalakra kényszerültek, amiket Gen lólépésnek nevezett.

Nemrég néhány magasabban lévő éghídon futólépésben is lehetett haladni, és Gen örült ennek, mert egy szerencsejátékos játékszenvedélyével szerette belevetni magát a legrövidebb útvonalak megtalálásába a városon belül. Néhány hozzá hasonló ezt útlevágásnak nevezte. Gent azt töltötte volna el a legnagyobb boldogsággal, ha úgy járhat-kelhet a metropoliszban, mint a királynő a sakktáblán, és mindig egyenesen célba juthatott volna. Manhattanben ez éppen úgy nem volt lehetséges, ahogy a sakktáblán; mindkettő rácsszerkezetű volt. De Gen még így is maga elé képzelte az úti célját, és a lehető legrövidebb útvonalon indult el felé, ami csak eszébe jutott – dizájnjavításokkal –, miközben a csuklóján ellenőrizte a sikerességét. Ez sokkal egyszerűbb volt, mint a munkája, melynek során jóval megfoghatatlanabb és mocskosabb problémákkal kellett megbirkóznia. Armstrong ott battyogott mellette. Gen kezdte megbánni, hogy a gyaloglást javasolta. Ebben a tempóban majdnem egy óra lesz, mire hazaérnek. Kérdéseket tett fel az ügyvédnőnek, hogy elterelje a figyelmét a feszélyezettségéről. Most nagyjából kétezren laknak benne, válaszolta Armstrong. Körülbelül hétszáz lakásban, az egyszemélyes garzonoktól a nagy lakosztályokig. A második áradáshullám után kezdték átalakítani lakóépületekké, a nedves méltányosság éveiben. Gen bólogatott, miközben Charlotte felvázolta az épület történetét. Az apja és a nagyanyja egyaránt a rendőrség kötelékében szolgált az áradás éveiben, mesélte Armstrongnak. Akkoriban nem volt könnyű fenntartani a közrendet.

Végül odaértek a Met keleti oldalához. A régi postaépület tetejéről induló éghíd a Met tizenötödik emeletébe torkollott. Miközben bementek a tripla ajtón, Gen odabiccentett az ügyeletes őrnek, Manuelnek, aki a csuklójával beszélgetett, és döbbentnek tűnt, amikor meglátta őket. Gen visszanézett az üvegajtón át; odalent, csatornaszinten az apály által láthatóvá vált dagályvonal zöldesfekete volt. A körülötte lévő épületek falai zöldes homokkőből, gránitból vagy barna homokkőből készültek. Odalent hínár tapadt a dagály idején víz alatt lévő részekre, feljebb penész és zuzmó húzódott. A közvetlenül a víz felett lévő ablakokon fekete rács volt; a magasabbakon semmi, és azok közül sokat nyitva tartottak. Balzsamos szeptemberi éjszaka volt, se nem fülledt, se nem párás. Egy olyan pillanata város botrányos időjárásában, amit kiélvezhettek.

– Szóval ezek a fickók az épület kertrészében laktak? – kérdezte Gen.
– Igen. Jöjjön fel, és nézze meg, ha nem bánja.
A lifttel felmentek a tetőkertbe, amely a harmincegyediktől a harmincötödik emeletig töltötte be a Met torony nyitott körfolyosóit. A magas, nyílt tér tele volt virágosládákkal, a levegő pedig a leveles zöldnövények hidroponikus gömbjeivel. Úgy tűnt, a nyári termés megérett a betakarításra: a paradicsom és a tök, a babok, az uborkák és a paprikák, a kukorica, és így tovább. Gen nagyon kevés időt töltött a farmon, de időnként szeretett főzni, úgyhogy havonta egy órát rászánt a dologra. A koriander elburjánzott. A növények különböző ütemben fejlődtek, csakúgy, mint az emberek.
– Ők itt éltek?
– Pontosan, a szerszámos kamra délkeleti oldala mögött.
– Mennyi ideig?
– Nagyjából három hónapig.
– Sosem láttam őket.
– Az emberek azt beszélik, nagyon zárkózottak voltak. Valahogy elveszítették az előző otthonukat, úgyhogy Vlade felállította a hotellót, amelyet magukkal hoztak.

– Értem. – A hotellók olyan szobák voltak, amelyeket be lehetett csomagolni egy bőröndbe. Gyakran az épületeken belül állították fel őket, mert nem voltak túl strapabíróak. Általában arra szolgáltak, hogy egy kis személyes teret teremtsenek zsúfolt helyiségekben.

Gen bóklászni kezdett a kertben, rendellenességeket keresett. A galéria ívelt, nyitott falán volt egy korlát, amely a mellkasáig ért, pedig ő magas nőnek számított. Amikor átnézett a korláton, nagyjából másfél méterrel lejjebb egy biztonsági hálót látott. A háló megkerülte a boltíveket, és a délkeleti sarokban ért a hotellóhoz. Gen lehajolt, hogy megvizsgálja a durva betonpadlót: semmi szokatlant nem talált.
– A bűnügyi helyszínelőknek ezt alaposabban is meg kellene vizsgálniuk.
– Igen – válaszolta Armstrong.
– Ki adott nekik engedélyt arra, hogy ideköltözzenek?
– A házkezelőség képviselete.
– Én nem késtek a lakbérrel, vagy ilyesmi?
– Nem.
– Oké, lefolytatjuk az eltűnt személyek rutineljárását.
A helyzetben volt néhány furcsaság, ami szemet szúrt Gennek. Miért jött ide a két férfi? Miért fogadták be őket, ha az épület már így is tele volt? Mint mindig, a gyanúsítottak listája most is a közvetlen ismerősökkel kezdődött.
– Nem tudja, a házfelügyelő ilyenkor az irodájában van?
– Általában igen.
– Menjünk és beszéljünk vele.
Lementek a lifttel, és a házfelügyelőt az íróasztalánál találták, amely betöltötte a dolgozószoba egyik falát. A mellette lévő fal üvegből volt, és a Met nagy csónakházára nézett, a korábbi harmadik emeletére, amely immár megtelt vízzel. A házfelügyelő felnézett és köszönt neki. Gen elég gyakran összefutott vele az épületben. Vlade Marovich. Magas volt, széles mellkasú, hosszú végtagokkal. Mint egy csomó egymásra dobált gerenda. Százkilencven magas, fekete hajú, baltával faragott vonásokkal. Szláv gyanakvás, szkepticizmus, egy kis akcentus. Lehet, hogy a rendőrség jelenlétében kényelmetlenül érzi magát. Mindenesetre nem boldog.

Gen kérdéseket tett fel, és végighallgatta, ahogy a férfi leírja a történteket a saját szemszögéből. Vlade-nak megvolt a lehetősége, hogy átmenetileg kikapcsolja a kamerákat. És zavartnak tűnt. Ugyanakkor csüggedtnek is. A depressziós emberek általában nem ártják magukat összeesküvésekbe, mint arra Gen már rég rájött. De soha nem lehet tudni.

– Ne menjünk le vacsorázni? – kérdezte a másik kettőtől. – Farkaséhes lettem, és ismerik az ebédlőt. Csak a korán érkezőket szolgálják ki.

A másik kettő ezt pontosan tudta.

– Talán ehetnénk együtt, és akkor bővebben is beszámolhatnak. Én pedig holnap felgyorsítom egy kicsit a nyomozást az őrsön. Kellene egy lista azokról az emberekről, akik magának dolgoznak az épületen – mondta Vlade-nak. – Nevek és akták.

A férfi savanyúan bólintott.

Fordította: Farkas Veronika

Kim Stanley Robinson: New York 2140
Agave Könyvek, Budapest, 2017