Yaa Gyasi: Hazatérés (részlet)

Posted on 2017. december 15. péntek Szerző:

0


Effia

Azon az éjjelen, amikor Effia Otcher beleszületett a Fantiföldet körbeölelő pézsmaillatú hőségbe, az apja birtoka melletti erdőség közvetlen közelében tomboló tűzcsóva száguldott végig. Sebesen haladt, napokra megnyíló ösvényt vágott magának. A levegőből táplálkozott; barlangokban pihent, és fák között bújt meg, felcsapott, átizzott, ügyet sem vetett rá, milyen pusztítást hagy maga után, míg el nem ért egy ashanti falut. Ott eltűnt, eggyé vált az éjszakával.

Effia apja, Cobbe Otcher magára hagyta első feleségét, Baabát az újszülöttel, elment felmérni a családok megélhetéséhez nélkülözhetetlen, az egész környéken a legértékesebbnek tartott terményben, a jamgumóban esett kárt. Cobbe hét jamgumót veszített el, és mindegyik elvesztését csapásnak tartotta a családjára nézve. Tisztában volt vele, hogy a lángoló, majd tovatűnő tűzcsóva emléke kísérteni fogja őt, a gyermekeit, a gyermekei gyermekeit, egészen addig, amíg csak kitart ez a sor. Visszatérve Baaba kunyhójába meglátta Effiát, a tűzcsóva éjszakájának nagy hangon bömbölő gyermekét, a feleségére nézett, és annyit mondott: – Soha többé nem beszélünk arról, ami ma történt.

A falubeliek körében gyorsan lábra kapott, hogy a kislány a tűzből született, és Baabának ezért nincsen teje.

Effiát Cobbe második felesége szoptatta, aki épp három hónappal korábban adott életet egy kisfiúnak. Effia nem egyhamar kapott rá a szopásra, és amikor végre sikerült, éles ínye feltépte a húst a nő mellbimbója körül, olyannyira, hogy az már rettegve táplálta a kisbabát. Emiatt Effia vézna volt, csupán bőr a kicsi, madárcsontú testen, a szája hatalmas és fekete az éhes visítást kipréselő üregével, és ezt a visítást faluszerte mindenütt lehetett hallani, még akkor is, amikor Baaba igyekezett elnyomni, és bal kezének érdes tenyere rátapadt a csecsemő szájára .

– Szeresd! – utasította Cobbe, mintha szeretni olyan egyszerű lett volna, mint felszedni az ételt a vaslemezről, és betömködni a gyerek szájába. Éjszaka Baaba azt álmodta, hogy a kicsit a sötét erdőben hagyja, hátha Nyame isten teszi meg vele azt, amit a férje tőle kívánt.

Effia felcseperedett. A harmadik születésnapját követő nyáron Baaba világra hozta első fiát. A kisfiút Fiifinek hívták, és olyan kövér volt, hogy időnként, amikor Baaba nem figyelt oda, Effia úgy görgette körbe a földön, akár egy labdát. Első alkalommal, amikor Baaba megengedte Effiának, hogy megfogja az öccsét, a kislány véletlenül leejtette. A kisbaba a popsijára esett, majd a hasára gördült, és zavarodottan bámult a helyiségben levőkre, vajon sírásban törjön-e ki, vagy sem. Arra jutott, hogy nem fog sírni, de Baaba, aki épp a bankut kavargatta, felkapta a botot, és nekiesett vele Effia csupasz hátának. Akárhányszor elvált a bot a lány testétől, forró, ragacsos bankudarabokat hagyott maga után, amelyek beleégtek Effia húsába. Mire Baaba abbahagyta, Effiát sebhelyek borították, és üvöltve sírt. A földről, a hasán ide-odacsúszkálva Fiifi csészeszerű szemét Effiára függesztette, de nem adott ki egyetlen hangot sem.

Cobbe arra ért haza, hogy a többi felesége Effia sebeit ápolja, és azonnal felfogta, mi történt. A férfi és Baaba igencsak összekapott azon az éjjelen. Effia a földön feküdt, és hallotta őket a kunyhó vékony falán át, miközben lázasan hánykolódott álom és ébrenlét között. Álmában Cobbe oroszlán volt, Baaba pedig fa. Az oroszlán a fát szaggatta a földről, alulról hátrafelé vonszolta. A fa védekezésül kinyújtotta az ágait, az oroszlán meg egyenként leszaggatta őket. A vízszintes fa a kérgei közti vékony repedésekben lefele folyó vöröshangyakönnyeket hullatott. A hangyák tóvá gyűltek a puha talajon a fatörzs felső részénél.

És a ciklus ezzel útjára indult. Baaba ütötte Effiát. Cobbe ütötte Baabát. Mire Effia tízéves lett, fel tudta sorolni a testén lévő hegek történetét. 1764 nyarán Baaba jamgumókat tört szét a hátán. 1767 tavaszán Baaba egy kődarabbal szétzúzta a bal lábfejét, a nagylábujját úgy törte el, hogy az most mindig másfelé mutatott, mint a többi lábujja. Effia testén minden hegnek megvolt a kísérőhege Baaba testén, de ez nem akadályozta meg az anyát abban, hogy verje a lányát, sem az apát abban, hogy verje az anyát.

A dolgok csak még rosszabbra fordultak Effia kibomló szépségével. Tizenkét éves korában megjelent a melle, a mellkasából előszökkenő két rög, puhák, akár a mangó húsa. A falubeli férfiak tudták, hogy nemsokára itt az első vér, és vártak a lehetőségre, hogy Baabától és Cobbétól megkérjék a lány kezét. Az ajándékok útjukra indultak. Az egyik férfi jobban fejtett pálmabort, mint bárki a faluban, egy másiknak viszont sosem ürült ki a halászhálója. Cobbe családja dőzsölt Effia zsendülő nőiességében. A hasuk, a kezük sosem volt üres.

1775-ben Adwoa Aidoo volt az első lány a faluban, akinek az egyik brit katona megkérte a kezét. Világos bőre volt, és éles nyelve. Reggelente, miután megfürdött, karitédióból nyert vajjal dörzsölte be a testét, a melle alatt és a lába között. Effia nem ismerte jól, de egyszer látta meztelenül, amikor Baaba elküldte, hogy vigyen pálmaolajat a lány kunyhójába. A bőre fényes volt, és ragyogó, a haja fejedelmi.

A fehér férfi első látogatásakor Adwoa anyja megkérte Effia szüleit, vezessék körbe a falun, amíg a lány előkészül.

– Én is mehetek? – kérdezte Effia, és a szülei után futott. Egyik fülével Baaba „nem”-jét, a másikkal Cobbe „igen”-jét hallotta, és az apai szót bebocsátó fül győzött, Effia pedig hamarosan a fehér férfi előtt állt, az első előtt, akit életében látott.

– Igen boldog, hogy találkozik veled – mondta a tolmács, amikor a fehér férfi Effia felé nyújtotta a kezét. A lány nem fogadta el a kinyújtott kezet. Inkább elbújt apja lába mögé, és onnan bámulta a férfit.

A férfi kabátot viselt, a közepén aranygombok csillogtak; feszült a pocakján. Az arca vörös volt, a nyaka mintha égő farönk lett volna. Minden ízében kövér volt, és hatalmas izzadságcseppek gördültek le a homlokáról és a felső ajka fölül. Effia hirtelen úgy gondolt rá, mint egy sápadt, nedves, formátlan esőfelhőre.
– Szívesen megnézné a falut – szólt a tolmács, és mindannyian elindultak.
Először Effia körbekerített részénél álltak meg. – Mi itt élünk – mondta Effia a fehér férfinak, aki bárgyún mosolygott rá, zöld szeme köd mögé bújt.

A férfi nem értette. Még azután sem értette, hogy a tolmács beszélt hozzá.

Cobbe Effia kezét fogta, míg Baabával körbevezették a fehér férfit. – Ebben a faluban – magyarázta Cobbe – mindegyik feleségnek saját kunyhója van. Ezt a kunyhót osztja meg a gyermekeivel. Amikor elérkezik a férje éjszakája, amit vele tölthet, a férfi megy a nőhöz, a kunyhójába.

A fehér férfi tekintete kitisztult, mire végighallgatta a fordítást, Effia pedig hirtelen észrevette, hogy a férfi új szemmel lát. Végre látja a kunyhója falán lévő sarat, a tető szalmáját.

Sétáltak tovább a faluban, megmutatták a fehér férfinak a főteret, a fatörzsekből kivájt kis halászcsónakokat, amelyeket a férfiak magukkal vittek, amikor a néhány mérfölddel arrébb lévő tengerpartra mentek. Effia kényszerítette magát, hogy ő is új szemmel lássa a dolgokat. Beleszagolt az orrában a szőrszálakat csiklandozó tengeri sós szélbe, élesnek látta a pálmafák kérgét, akár egy karcolást, és érzékelte a körülöttük mindenütt ott lévő agyag mélységesen mély vörösét.

– Baaba – kérdezte Effia, amint a férfiak kissé eltávolodtak tőlük –, Adwoa miért megy hozzá ehhez a férfihoz?
– Mert az anyja ezt mondta.

Néhány héttel később a fehér férfi visszatért, hogy tiszteletét tegye Adwoa anyjánál, Effia és az összes falubeli pedig összegyűlt, hogy lássák, mit ajánl a férfi. A menyasszony ára tizenöt font volt. A férfi az Erődből hozta magával az áruféleségeket, ashantik cipelték a hátukon. Cobbe maga mögé állította Effiát, úgy nézték, amint a szolgák megérkeznek a kelmével, kölessel, arannyal és vassal.

Visszatértek az udvarukba, Cobbe hagyta, hogy a feleségei és a többi gyerek odébb menjenek, és félrevonta Effiát.

– Érted, hogy mi történt? – kérdezte a lányt. Kicsit arrébb Baaba becsúsztatta a kezét Fiifiébe. Effia öccse tizenegy éves lett éppen, de már képes volt úgy megmászni a pálmafát, hogy a csupasz kezén és a lábán kívül semmilyen segítséget nem vett igénybe.– A fehér férfi eljött, hogy magával vigye Adwoát – felelte Effia.

Apja bólintott. – A fehér férfiak a Cape Coast-i erődben élnek. Ott árukkal kereskednek a mi népünkkel.
– Például vassal és kölessel?

Az apja a lány vállára tette a kezét, és homlokon csókolta, de amikor felegyenesedett, a tekintete zavart és távoli volt. – Igen, vasat és kölest kapunk, de cserébe adnunk kell dolgokat. Az a férfi idejött, hogy elvegye Adwoát, és lesz még több ilyen, mint ő, akik idejönnek, és elviszik a lányainkat. De neked, egyetlenem, mást szánok, mint hogy egy fehér férfi feleségeként élj. Te egy falunkbeli férfihoz fogsz hozzámenni.

Baaba épp ekkor megfordult, és Effia elkapta a tekintetét. Baaba mogorván nézett. Effia az apjára pillantott, vajon észrevette-e, de Cobbe egyetlen szót sem szólt.

Effia tudta, hogy kit választana férjül, és nagyon szerette volna, ha a szülei választása ugyanarra a férfira esne. Abeeku Badu volt a sorban a következő, hogy a falu elöljárója legyen. Magas volt, a bőre az avokádó magjához hasonlított, hatalmas kezén hosszú, karcsú ujjak, úgy intett körbe velük beszéd közben, mintha villámcsapások volnának. Négyszer látogatta meg őket az udvarukban az elmúlt hónapban, és azon a héten ő és Effia megint együtt étkezik majd.

*

Abeeku kecskét hozott. Szolgái jamgumókat cipeltek, halat, pálmabort. Baaba és a többi feleség felszította a tüzet, és olajat melegítettek. A levegő dús illatokat hordozott.

Aznap reggel Baaba befonta Effia haját. Egy-egy hosszú copf kétoldalt a lány fején. Ettől úgy festett, mint egy kos – erősnek, akaratosnak. Effia olajjal kente be meztelen testét, és aranyat tett a fülébe. Evés közben szemben ült Abeekuval, boldog volt, ahányszor a férfi lopva rávetett egy-egy elismerő pillantást.

– Ott voltál Adwoa esküvőjén? – kérdezte Baaba, miután az összes férfit kiszolgálták, és végül a nők is nekiláttak enni.

– Igen, ott voltam, de csak rövid ideig. Szégyen, hogy Adwoa itthagyja a falut. Jó feleség vált volna belőle.

– Te dolgozol majd a briteknek, ha elöljáró leszel? – kérdezte Effia. Cobbe és Baaba szúrós pillantásokat vetett felé, a lány lehajtotta a fejét, de csak annyira, hogy lássa, Abeeku mosolyog.

– Velük dolgozunk, Effia, nem nekik. Ez a kereskedés értelme. Ha elöljáró leszek, folytatjuk, amit eddig is, és lehetőségeket teremtünk az ashantikkal és a britekkel való kereskedésre.

Effia bólintott. Nem volt benne egészen biztos, mit jelent ez, de a szülei pillantásaiból úgy ítélte meg, a legjobb, ha csöndben marad. Abeeku Badu volt az első férfi, akit elhoztak, hogy találkozzon vele. Effia szenvedélyesen vágyott rá, hogy a férfi akarja őt, bár fogalma sem volt róla, miféle férfi Abeeku, és miféle nőt akar. A kunyhójában Effia bármilyen kérdést feltehetett az apjának és Fiifinek. Baaba volt az, aki hallgatott, ő kívánta meg ugyanezt Effiától, Baaba verte meg, amikor a lány rákérdezett, miért nem áldotta meg őt, ahogy más anya tette ezt a lányával. Csak akkor érezte Baaba szeretetét vagy valami ahhoz hasonlót, ha nem beszélt, nem kérdezett, ha észrevétlen maradt. Lehet, Abeeku is ezt akarta.

Abeeku befejezte az evést. Kezet rázott mindenkivel a családban, Effia anyjánál megállt. – Add tudtomra, ha készen áll – szólt.

Baaba összekulcsolta a kezét a mellkasán, és visszafogottan bólintott. Cobbe és a férfiak kikísérték Abeekut, a többi családtag integetett neki.

Aznap éjjel Baaba felébresztette a kunyhójuk padlóján alvó Effiát. Effia a fülén érezte hozzá beszélő anyja leheletének hevét. – Amikor megjön a véred, Effia, el kell tüntetned. Csak nekem szabad elmondanod, senki másnak – tette hozzá. – Értetted? – Pálmaleveleket adott át neki, amelyekből puha, összetekert lapokat csinált. – Ezeket tedd fel magadnak, és mindennap nézd meg. Ha vörösek lesznek, azonnal szólnod kell nekem.

Effia a Baaba kinyújtott kezében tartott pálmalevelekre pillantott. Először nem vette el őket, de amikor újra felnézett, az anyja szemében kétségbeesés-félét látott. És mivel a tekintet némileg ellágyította Baaba arcát, és mert Effia ugyancsak ismerte a kétségbeesést, a hosszú várakozás gyümölcsét, úgy tett, ahogy az anyja mondta.

Effia mindennap megnézte, nem vörösek-e, de a pálmalevelek zöldesfehérek maradtak mindig. Tavasszal a falu elöljárója megbetegedett, és mindenki Abeekut vizsgálgatta nagy körültekintéssel, vajon alkalmas-e a feladatra. Azokban a hónapokban két nőt vett el, Bölcs Arekuát és Millicentet, egy fanti asszony és egy brit katona félvér lányát. A katona láztól halt meg, feleségét és két gyermekét jólétben hagyta hátra, így könnyen boldogultak. Effia egész nap azért imádkozott, hogy a falubeliek Szépséges Effiának nevezzék, ahogyan Abeeku hívta őt azon ritka alkalmakkor, amikor megengedték a férfinak, hogy beszéljen vele.

Millicent anyja új nevet kapott fehér férjétől. Dundi, húsos asszony volt, hófehér fogai kivillantak bőrének sötét éjszakájából. Amikor a férje meghalt, úgy döntött, kiköltözik az Erődből, vissza a faluba. Mivel a fehér férfiak végrendeletükben nem hagyhattak pénzt fanti asszonyaikra és gyerekeikre, ezért a többi katonára, barátokra hagyták, és ezek a barátok fizették a feleségeket. Millicent anyjának elegendő pénzt adtak az újrakezdéshez és egy darab új földhöz. Millicent és ő gyakran jöttek látogatóba Effiához és Baabához, ha már, mondta az asszony, hamarosan úgyis ugyanannak a családnak a tagjai lesznek.

Millicent volt a legvilágosabb bőrű nő, akit Effia addig látott. Fekete haja a háta közepéig ért, szemét zöld árnyalta. Ritkán mosolygott, fátyolos hangon beszélt, különös fanti akcentussal.

– Milyen volt az Erődben? – kérdezte Baaba Millicent anyját egy ízben, amikor a négy nő lekuporodott falatozni a földimogyoróból és a banánból.

– Jó volt, jó. A gondodat viselik ezek a férfiak, ohó! Olyanok, mintha még soha azelőtt nem lettek volna nővel. Nem tudom, a brit feleségeik mit csináltak. Annyit mondok, a férjem úgy nézett rám, mintha én víz lennék, ő pedig tűz, és őt minden éjjel el kellett oltani.

A nők felnevettek. Millicent eleresztett Effia felé egy mosolyt, Effia pedig szerette volna megkérdezni, milyen Abeekuval, de nem merte.

Baaba közel hajolt Millicent anyjához, de Effia így is hallotta: – És jó menyasszonyi árat fizetnek, he?

– Ej, azt mondom, a férjem anyámnak tíz fontot fizetett, és az tizenöt éve volt! Meg kell hagyni, drágám, a pénz jó, de attól vagyok boldog, hogy a lányom egy fantihoz ment hozzá. Még ha egy katona felajánlotta is, hogy húsz fontot fizet, Millicent akkor sem lett volna egy elöljáró felesége. És ami rosszabb, az Erődben kellett volna élnie, távol tőlem. Nem, nem, jobb egy falubeli férfival házasodni, így a lányaid közel maradhatnak hozzád.

Baaba bólintott, és Effia felé fordult, aki elkapta a tekintetét.

Yaa Gyasi (Foto: Leonardo Cendamo)

Aznap éjjel, mindössze két nappal a tizenötödik születésnapja után, megjött a vérzése. Nem az óceán hullámainak erőteljes rohama volt, ahogy Effia számított rá, inkább vékony erecske, az eső csurgása, cseppről cseppre, a kunyhó tetejének ugyanarról a pontjáról. Megtisztogatta magát, és megvárta, míg apja magára hagyja Baabát, hogy elmondhassa neki.

– Baaba – mutatta a vörösre festett pálmaleveleket. – Megjött a vérem.

Baaba a szájára tapasztotta a tenyerét. – Ki tud még róla?

– Senki más – vágta rá Effia.

– Akkor ez maradjon is így. Értetted? Akárki kérdezi, nő vagy-e már, azt feleld, hogy nem.

Effia bólintott. Megfordult, hogy elmenjen, de egy kérdés izzó szénként hevítette a bensejét.

– Miért? – bökte ki végül.

Babba Effia szájába kapott, kirántotta a nyelvét, és éles körmeivel végigkarmolta a csúcsát. – Kinek gondolod magad, hogy kérdéseket tehetsz fel nekem, he? Ha nem teszed, amit mondok, gondom lesz rá, hogy soha többé ne beszélhess. – Elengedte Effia nyelvét, a lány az éjszaka hátralévő részében pedig saját vérének az ízét érezte.

Yaa Gyasi: Hazatérés
Fordította: Csuhai István.
Libri Kiadó, Budapest, 2017