Alexandra Silber: Anatevka után (részlet)

Posted on 2017. december 6. szerda Szerző:

0


* Öt *

A cellaajtónál zaj támadt, és pompás tiszti uniformisban egy férfi jelent meg, akit az őr és több, alacsonyabb rangú tiszt kísért – ezek felsorakoztak mögötte a folyosón. A szögletes arcú, vékony bajuszt viselő tiszt ápolt ujjai sötét fából készült, elegáns sétabot fejére kulcsolódtak. Hódel a szemébe nézett és felállt, miközben próbált ellenállni a kísértésnek, hogy vakarózni kezdjen – bőre állandóan viszketett a férgektől és piszkos ruháitól. Az előtte álló férfi nyilvánvalóan valahonnan északról származott: sokkal világosabb bőrű és magasabb volt, mint bárki, akit Hódel valaha látott; a haja szőke, szinte már fehér, szeme, mint a jég, megjelenése pedig tiszteletet parancsoló, amihez finom öltözéke is hozzájárult. Szőrmével szegett köpenyt viselt, melyet bíborszín zsinórral kötött meg – végei elegánsak lógtak le széles vállairól. Ám a külsejében mégis volt valami különös: szakálla csak az állán nőtt, mint egy kecskének, bajusza kétoldalt felkunkorodott – szárnyait az akarat és némi savanyú szagú viasz tartotta a helyén. Amúgy az egész férfi illatozott: egzotikus fűszerek átható bukéja vette körül, melyeket Hódel nem ismert fel (talán a nem-olyan-távol-Keletről származtak).

Mindent egybevetve a külseje tökéletes volt – eltekintve a jobb nadrágszárától, amely furcsán lengedezett, azt sugallva, hogy jobb lába térd alatt hiányzik.
Hódel most jött rá, hogy nem más áll előtte, mint maga Omszk főparancsnoka.
Omszkban és Tobolszkban székelt a Száműzetési Vizsgálóbizottság, amelynek az volt a feladata, hogy kijelölje az elítéltek végleges tartózkodási helyét, a táborok jellege és szükségletei szerint. A számítások szerint az akkoriban elszállított emberek létszáma kis híján elérte az évi tízezer főt.

A főparancsnok levette a köpenyét, és botjára támaszkodva leereszkedett egy székre, amely szinte a semmiből tűnt elő, ahogy a parancsnok megmozdult.

– Ki vagy? – kérdezte fagyosan és – Hódel legnagyobb rémületére – elfogadható jiddis nyelven, majd intett a lánynak, üljön vissza a földre, ahonnan az imént kelt fel. – Hódel, uram.

– Jó napot, Hódel – biccentett, valami furcsa nyomatékkal ejtve a nevet, melynek okát a lány nem értette. – Tehát annak, hogy itt vagy Omszkban, nincs más oka, mint az, hogy a vőlegényed mellett akarsz lenni? Ez a kívánságod?
– Igen, uram.
A főparancsnok szeme összeszűkült. Cigarettára gyújtott, pár pillanatig tanulmányozta a lányt, majd oroszul folytatta. – Meg tudod mondani a vezetőd nevét?

Hódel nem felelt rögtön; az agya erősen járt – a főparancsnok bizonnyal taktikai okból váltott nyelvet, ő pedig jiddisül szerette volna folytatni. Elég folyékonyan, ám hibásan beszélt oroszul, ez a férfi pedig annyira előkelő volt.

– A vezetőmét? – kérdezte, mintha biztos akarna lenni benne, jól hallotta-e.

A férfit szemmel láthatóan lenyűgözte és kíváncsivá tette ez az ügyesség, ugyanakkor nagyon zavarta a cella bűze – többször is az ablak felé fordult, mint akinek friss levegőre van szüksége.

A főparancsnok most felmutatott egy ismerős levelet – azt, amelyet Percsik írt Hódelnek, és amelyben közli tartózkodási helyét és körülményeit. – Ezét a vezetőét.
– De hát Percsik Cselenovics nem a vezetőm.
– Te vagy Percsik Cselenovics jövendőbeli felesége, vagy sem?
– Én vagyok.
– Támogatsz vagy támogattál valaha bármilyen demokrata társaságot?
– Nem.
– Tudomásod szerint jövendőbelid tagja bármilyen hasonló társaságnak?
Hódel egy pillanatig gondban volt, tétovázott, mielőtt felelt volna. – Úgy tudom, a jövendőbeli férjem valaha a tagja volt egynek, még Kijevben, az egyetemen, de már rég kilépett.
– Aha, akkor te magad is ennek a társaságnak a megbízottja vagy?
– Dehogyis, uram!
– Akkor hát nem politikai megbízatással jöttél ide?
Hódel rezzenéstelenül állta a férfi tekintetét, majd teljes biztonsággal felelt:
– Egyáltalán nem.
A főparancsnok elgondolkozva egy utolsó szívott a cigarettájából. Kifújta a füstöt, és folytatta. – Az ilyen kijelentések nemigen javítanak a helyzeteden, kedvesem – körbenézett a cellában –,s az,, elismerem, igen kellemetlen. Csakis az őszinte és teljes beismerés enyhíthet rajta. Az tesz méltóvá a cár bocsánatára.

– De, uram…
– Csupán azt szeretném tudni, kiket ismersz.
– De én senkit sem ismerek! – kiáltotta Hódel.
– Kedvesem – mondta a főparancsnok. – Beszéljünk komolyan. – Hangjába fémes szín költözött, keményebbé és kellemetlenebbé vált, ahogy folytatta. – A birodalomban terjed a széthúzás és a lázadás. Genynyednek a sebek, a börtönök dugig vannak mocskos liberális söpredékkel. Nem érted? Vagy ez olyasmi, amiről ti, elszigetelten élő krisztusgyilkosok nem vesztek tudomást? – A lány felé pöccintette csikket. – Igen súlyos helyzetben vagy. – Botjára támaszkodva felállt. – Javíts rajta azzal, hogy őszinte vallomást teszel. Közbenjárok a cárnál.

– De, uram – a férjem! – Hódel nem sokat értett az elhangzottakból.
– Mi van vele?
– Azért utaztam ilyen messzire, hogy mellette legyek… és még csak nem is tudom, hol van… jól van-e… csak bezártak ide egyedül, megbilincselve!

A főparancsnok valamiféle gyengédséggel nézett a lányra. – Félreértettél, lányom – mondta. – Nem azt akarom, hogy áruld el minden titkodat, csupán a nevekre vagyok kíváncsi. Semmi többet nem kérek.
Hódel sírdogálni kezdett.
– Ugyan, ugyan. – A főparancsnok színlelt együttérzéssel ráncolta a homlokát. – A nők is tudnak bátrak lenni. – Szünetet tartott, tetőtől talpig végigmérte a lányt. – Fiatal vagy, van elég eszed. Az, hogy mi lesz veled, csak rajtad múlik. Még egy kiagyalt vallomás is megtisztítja a lelket. Muszáj megőrizned a lelkierőd. Úgy tűnik, sokáig maradsz még velünk.

Kifelé menet a cellából megállt az ajtóban, és utasította a börtönőrt. – Vegyék le róla a bilincseket… és, az isten szerelmére, hozzanak neki egy kis levest. A zsidók imádnak enni. Bár, tudja az ég, ez nem leves, inkább csatornalé. – Búcsúzóul biccentett, majd visszafordult Hódelhez, és egy utolsó, alattomos pillantással mosolyogva végigmérte.
– És boroválják meg.

*

Ahogy múltak a hetek, Hódel ritkábban álmodott, ám ezek az álmok ugyanolyan elevenek és felkavaróak voltak. Ezen az éjszakán éppen nyár volt, és ő testvéreivel fürdött az elhagyatott folyóparton, nem messze a házuktól. A fák ágaira lepedőket akasztottak, hogy megóvják erényességüket – a hófehér vitorlák táncoltak az enyhe szélben, s foglyul ejtették a hullámokról visszaverődő fényeket. Tökéletes nap volt.

Soha nem beszéltek róla, de ez volt az a szórakozás, amelyet a legjobban vártak, és mindig élveztek – mint egy tarkabarka kvintett, zúdultak le a partra, és önfeledten vetették magukat a vízbe.
Először meg kell mosnod.
Sprince, a negyedik nővér ideges lány volt, mindig is félt a víztől. Amíg a többiek úsztak, mosakodtak és pancsoltak, Sprince a partról lógatta a lábát, vonakodott bemenni; az, hogy többször is le kell merülnie a víz alá a hajmosáshoz, megrémítette. Chava mindig meg tudta nyugtatni a körülötte levőket – valamiféle, szinte tapintható melegséget árasztott. Sprincét kis tréfákkal szórakoztatta.
– Tudok egy viccet – mondta.
– Chava, légy szíves… – kezdte Sprince.
Hozzám ne légy szíves! – kuncogott Hódel.

– Csitt! – hallgattatta el Chava, és rácsapott a karjára. – Sprince, miért ragacsos a méhek bundája? – A méheknek nincs is bundájuk, Chavele – ellenkezett Sprince.

– Tudom – felelte Chava mosolyogva. – Ez egy vicc. Szóval: miért ragacsos a méhek bundája?
– Nem tudom – sóhajtotta Sprince.
– Mert mézes fésűt1 használnak. – Chava mosolyra húzódó szájjal várta testvérei reakcióját. Azok hallgattak, Sprince kifejezéstelen arccal bámult rá.

– Ez tényleg szörnyű. Chava mosolya vigyorrá szélesedett, amikor kirobbant belőlük a nevetés. Megnyugtató viselkedése tette elérhetővé Sprince számára a frissen mosott haj örömét, mindenféle hűhó nélkül; a kép beleégett Hódel emlékezetébe: az együttérzés színei és az aranyló nyári napsütés.
Aztán meg kell fésülnöd.
A lányok gyakran összefogtak, hogy egyesült erővel rendbe tegyék Chava haját a sábesz előtt. Elképesztő munka volt megzabolázni a gubancos, kezelhetetlen boglyát húguk fején.

– A gójok2 hogy csinálják? – nyafogott Chava, aztán erőt vett magán, és levette a fejkendőjét. – Enélkül sosem tudnék kimenni a házból. Megrémíteném az embereket.

– Szamárság – mondta Cejtel.

– Az bizony – kontrázott Hódel. – Így is megrémíted őket.
És mindannyian együtt nevettek, még Cejtel is, persze miután meglegyintette Hódelt.
És ne feledd: az a legjobb, ha befonod.

Lefekvés előtt gyakran fonták egymás haját. Eleinte Hódel túl hiú volt ahhoz, hogy éjszakára befonja; azt mondta, ez megtöri a természetes hullámait, és hogy azt szereti, ha a haja olyan, „amilyennek Isten is akarta” (amiért rosszalló tekinteteket kapott). Ám amint Bjelke, a legfiatalabb, már elég idős lett, sorban egymás mögé ültek a szobájukban a földön – a leggyakrabban elöl a legfiatalabb, mögötte az idősebbek, de néha Hódel leghátul, Chava pedig legelöl (Hódel nem akarta, hogy „piszkálják” a haját, Chava meg olyan ügyetlen volt a fonásban, mint minden egyébben).
Végül kendőt kell kötni rá.
Természetesen a lányokat megtanították az illemre. Ezt szerette Hódel a legkevésbé.
A közösség vagyonosabb asszonyai sejtlit3 viseltek, bár a dologról megoszlottak a vélemények. Néhányan azt mondták, hogy a paróka a legjobb megoldás, mert a kendő alól itt-ott mindig kilóg egy-két fürt. Mások azt bizonygatták, hogy a kendő világosabban jelzi, hogy egy nő férjnél van.

– A zsidó törvények csak azt parancsolják meg, hogy el kell rejtenünk a hajunkat. Azt nem írják elő, hogyan – dünnyögte Golde az orra alatt. Majd meghalt egy parókáért.

Hódelt néha figyelmeztetni kellett. Kíváncsi volt és kacér, és igencsak hiú.
– Hódel, kislányom, figyelj rám. Gyönyörű és vonzó nő vagy, és a szépség Isten egyik nagylelkű ajándéka. De nem szabad, hogy a kevélység eluralkodjon rajtunk. Mint minden ajándékot, ezt is bölcsen kell használnunk. – Hódel lesütötte a szemét, ezért Golde megemelte az állát, és kényszerítette, hogy rá nézzen.

– Hódele, gyönyörű hajad van. De ezt egyedül a családod és a jövendőbeli férjed láthatja. Muszáj lesz elfedned annak jeleként, hogy jámbor, vallásos asszony vagy. Nem azt mondom, hogy a nőknek egész életükben rejtőzködniük és hallgatniuk kell…
Persze hogy nem, gondolta Hódel szemét forgatva.
Golde folytatta, most már szigorúbban. – De vannak megelőző rendszabályaink, melyek megóvják a férfiakat a bűnbeeséstől, az asszonyokat pedig a hiúságtól – egy határvonal, amin most te táncolsz, drágám.
–  De mama – tiltakozott Hódel –, hogyan legyek egyszerre büszke és erényes?
– Erről szól az igazi nőiség – felelte Golde. Tehát. Találd meg a módját, vagy én találom meg neked. – És ezzel a dolog el is volt intézve, Golde adott Hódelnek egy vadonatúj kendőt – a legnagyobbat és a legrondábbat, amelyet a lány valaha látott.

*

Összerándult. Lenézve ott látta a kendőt a kezében, mintha anyja csak egy pillanattal korábban tette volna oda. A házasság küszöbén állva most újraértékelte a szavait. Amikor Percsiket meglátta, a férfi lenyűgözte – neki teljes, vad szépségében kell látnia a haját, és ezért nem nagy ár az egész életére fogadott erényesség. Az arcához emelte a kendőt, beszívta az illatát. Az otthon illata volt – sörfőző üstök, izzadt női testek, édes tészta. Nagyot ugrott a szíve, és elkezdte felkötni a kendőt.

Hirtelen valaki hátulról kitépte a kezéből. Erős kezek ragadták meg karjait, taszították és szögezték a földre, amikor elkezdte csépelni őket, vicsorgó foggal, immár teljesen ébren.
– Ugye, milyen vad? – Ezt az egyik segéd mondta, miközben szorított a fogásán.
A börtönőr végignézte, ahogy segédei lefogják Hódelt, miközben az hevesen szitkozódva ellenszegült az erőszaknak. A durva nő borotvát tartott a kezében.
Hódel sikoltozva könyörgött.
– Tartsák erősen – mormogta az őr; a szemei élettelenek voltak, tekintetében nem látszott sem kegyetlenség, sem könyörület.
Hódel reszketett, amikor visszakerült a cellába. Közben azt is kitakarították.
– Jobb így, nem? – kérdezte a fegyőr. Egy rongyot húzott elő a zsebéből, és mutatta, hogy azzal még tovább lehetne tökéletesíteni. A lány szeretetet érzett iránta. A rongy megbarnult a sok használattól, ám maga az anyag olyan puha volt, hogy megdobogtatta a szívét. És ami még ennél is jobb: eltűntek a bilincsei, így hát úgy érezte, visszakapta az akaratát. Lábait vágások és horzsolások borították, de Hódel kinyújtóztatta őket, és fel-alá kezdett járkálni a cellájában – a mozgás okozta fájdalmat szinte kellemesnek érezte. A kezeit lengette – nem tudta abbahagyni. Felidéződött benne az egyszerű mozgások öröme; talán a szárnyaival csapkodó rovar is így érez, amikor kiszabadul a pók hálójából. Az ajtó csukódására és a zár kattanására fordult meg – ismét a főparancsnok egyenes alakja állt előtte.

– Nos, hát – kezdte, és szája mosolyra húzódott –, híreim vannak Percsik Cselenovicsról. – Hódelnek nagyot ugrott a szíve, de lassan indult a férfi felé – mozgás híján elgyengült lábai remegtek, és bizalmatlanságot érzett ez iránt a nyugtalanító férfi iránt.

– Nahát – kuncogott az –, vicces, hogy csupán a legszánalmasabb forradalmárok kerülnek ide.
Tekintete elsötétült, ahogy valami különösen trágár pillantással végigmérte a lányt.
– Percsik Cselenovics már nincs itt, leányom. De kétségtelenül meghatná a bátorságod. Három héttel ezelőtt elszállították, valahová messzire, nem emlékszem hová… – A főparancsnok mosolya vigyorrá szélesedett. – Ám biztos vagyok benne, hogy eszembe jutna, amennyiben a te memóriád is megjavulna… – Az árnyékban mögötte meghúzódó börtönőrhöz fordult, és valamit súgott neki. Erre az őr odaadott Hódelnek egy csomagot – egy foltos, ázott, nehéz batyut.

Alexandra Silber

– Vedd ezt esküvői ajándéknak.
Amikor a lány kinyitotta a batyut, ismerős szín ötlött a szemébe. A saját haja volt az.
– Egy gyors borotválás zsidó módra. Hisz majdnem férjes asszony vagy, ugye? És a zsidó asszonyok semmit nem viselnek, így van?
Megragadta Hódel csupasz fejét. A lányból panaszos hang tört elő – szinte állati.
Aztán minden elsötétedett.

– – – – –

1 Lefordíthatatlan szójáték: comb (angol) = fésű, honeycomb = lépesméz.
2 A nem zsidó személy, idegen (szó szerint: pogány) (héber)
3 Paróka (jiddis) – az ortodox férjes asszonyok kalappal, kendővel vagy a 19. században elterjedt szokás szerint parókával fedik be a fejüket, illemből, mivel a szabadon lévő haj a mezítelenség egyik formájának tekinthető.