Tabutéma a színpadon | Maitland: Tagadj tagadj tagadj / Hatszín Teátrum

Bedő J. István |

Egy sportújságíró kolléga vagy egy aktív/(ma már) passzív sportoló nyilván egészen másnak látta volna a Hatszín Teátrumban bemutatott, mindössze egy éves múltú darabot. Jonathan Maitland nem egy távoli galaxisba, csupán tíz évvel a bemutató utánra, 2026-ba teszi a Tagadj tagadj tagadj történetének jelenidejét.

A futónő, Eve önerőből már nem tudja javítani 100 méteren az idejét, és az edző (egykori sportoló, most orvos, kutató, minden) rásegítő megoldást kínál. Természetesen az eljárás kísérleti, kimutathatatlan, és nem tudnak következményekről, mellékhatásokról. Ez a „nem tudnak” kitétel igen fontos…

Az edző és a harmincas sportoló kapcsán joggal emlegetett a brit sajtó irodalmi párhuzamot: „Az előadás fausti módon reagál az olimpiai játékok doppingbotrányaira.” (Telegraph) Csakhogy a bűnre csábítás Maitland megfogalmazásában csupán felkínált alternatíva (lásd az interjút Ullmann Mónikával), és Eve önként veti alá magát a kockázatos, de sokat ígérő emberkísérletnek. Továbbá alapelv, hogy erről senki nem tudhat, tehát ártatlan pofával kell mindent tagadni.

Nem tudom, ki és mikor képes ellenállni a szirénhangnak. A testépítő dönti magába a fehérjekészítményeket, e sorok írása közben hallom félfüllel, hogy az orosz sportolók közül hánynak kell majd visszaadnia az érmét. De, ne feledjük, ugyanarról a piacról beszélünk, akár egyéni izompumpálásról, akár rekordok hajhászásáról, tizedmásodpercekről van szó.

A Szabó Máté által rendezett előadás tulajdonképpen a fejlődést mutatja be, azt a gyanús menetet, ahogy valaki a rövidtáv világlistáján az 52. helyről az első három közé feljut. Az érdekes a mögöttes: Eve állandó pasija, az oknyomozó sportújságíró, Tom nem fér be az ő világába, szétválnak útjaik. A gyanús ügyletek feltárásában Eve versenytársa, Joyce segít – de nem tudni, hogy ő is megkörnyékezett lehetett. Az edző, Rona – korábban (nem eléggé) sikeres futó maga is – kárpótolni akarja magát az elszalasztott bajnokpályáért. Mindenki sáros valamilyen módon. De mivel mindenkinek kötelező tagadni az utolsó lélegzetéig, tehát az igazat sosem tudja meg a doppingellenőrző testület, vagyis mi nézők sem tudjuk meg, hogy a káprázatos időeredmények tiszta eszközökkel vagy illegális tényezők hatására születtek meg. (Összevetve a valósággal: teljesen hiteles ez, hiszen a teljesítményfokozásnak számos olyan módja van és lesz is, ami ma nem tiltott, holnap talán már igen.)

A darab zárása diadal is, összeomlás is. Hiszen megvan az olimpiai arany – de ki tudja, ott marad-e a győztes nyakában… Eve pasija egy évvel a történtek után már leendő kispapa, és nem tudni, Eve – közel a negyvenhez és a sportkarrier végéhez – mer-e gyereket vállalni. Vagy lehet-e neki.

Nem tudom, mennyire csábító az edző, Rona (Ullmann Mónika) hűvösen, szinte szenvtelenül fölvezetett felkínálása. A „rásegítő” módszert nem szabad túldicsérni, a sportolót éppen csak megbirizgálni kell, hogy önként kapjon az alkalmon. Rona nem hajcsár. Sokkal rosszabb: a jóság álcájában jelenik meg. Visszafogottságának erős ellenpontja a vizsgálati tárgyalás, ahol kidőlhet belőle minden, káromkodhat (illetve azt nem), okoskodhat, akadékoskodhat (vagyis színpadi eszköztárat használhat) és féktelenül támadhatja Joyce-t, Eve versenytársát. De ez a kitörés is csak a sejthető valóság elkenésére szolgál.

Nyilván kívül esik a darab történetén, hogy aki rekordok elérésére törekszik, vajon mikor képes kimondani, mint Gyarmati Andrea: „Már nem esik jól. Abbahagyom.” (Sírni csak a győztesnek szabad) Etikai ugyanis a kérdés, hogy annyira akarunk-e a „legmagasabb sámlin” (Székely Éva) állni, vagy azt az életet választjuk, amelyben nincs rásegítés, de akkor csúcsdöntögetés sincs. Elhangzik, hogy mindenki benne van ebben az üzletben, sőt Rona (illetve Maitland) maga nehezíti Eve döntését azzal, hogy beszámol Robert Goldman kutatásáról. Ez az orvos arra az eredményre jutott, hogy a megkérdezett sportolók fele hajlandó lenne egy kimutathatatlan teljesítménynövelő tablettát szedni, még akkor is, ha ez öt év múlva egyértelműen halálhoz vezet. A háttérben tehát az merül fel, hogy a sport, különösen az atlétika elveszíti az értelmét, amikor az edzéssel szerzett állóképességet a tudomány mesterséges eszközökkel helyettesíti.

Ullmann itt nem ördögi – bár az ajánlatának van némi kénkőszaga. Lovas Rozi a megkísértett Eve-ként vívódik ugyan, de ahogy elfogadta az ajánlatot, egyre erősebben érezzük minden megmozdulásán, hogy a vágyott sámliért semmilyen ár nem lehet nagy. Amikor meginog, és már vérzik az edzés után – már nem lehet, nem is akar kiszállni a hintából, pedig akkor már gyanítható, hogy lesznek itt még következmények. Lovas legjobb pillanatát nem az edzések, a versenyek közben kapjuk, hanem amikor Tommal újra találkozva szembesülnie kell azzal: nemcsak ez a hajó ment el, hanem a boldog párkapcsolat esélye is. Tom (Nagy Dániel Viktor) kicsit túlzottan macsó, de kemény jellem ő is: nem hajlandó újságírói etikájából alább adni csak azért, mert korábbi szerelméről van szó. NDV kínlódik, amikor ki kellene gyúrni Eve-ből az igazat, de a lány ekkor már a teljes tagadást választotta.

Joyce szerepe hálátlan, Sztarenki Dórának csak az edzések, megmutatása (és a második hely) jut, és egy rikácsolásba torkolló összecsapás a vizsgálat alatt. Meg persze a tiszta versenyzés, a drogmentesség népszerűsítése. De az előzmények ismeretében felvetődhet, hogy csupán savanyú a szőlő. Ficzere Béla jól adja az összes mellékszereplőt, tévés moderátorként az előadás kevés számú humoros villanása neki jut, például amikor nem kameraképes szövegek hangzanak el…

Szabó Máté bravúrosan oldotta meg az edzések meg a versenyzés mozgásait (koreografikus futással, megállítással, lassítással). Ondraschek Péter díszlete végtelenül egyszerű és időtlen, lehetne mai vagy akár 2026-os is, és főleg nagyon praktikus: lakás, edzőterem, futópálya, tévéstúdió.

Maitland nem ítélkezik, ezt a nézőre hagyja. Sportoló nézők titkon talán pártfogásukba vennék a futó lány döntését. Én magam sosem kerültem ilyen helyzetbe, versenyző típus sem vagyok; inkább visszakoztam volna.

Fotók: Kolbe Gábor

Jonathan Maitland: Tagadj tagadj tagadj
Rendező: Szabó Máté

Szereplők
Lovas Rozi, Ullmann Mónika, Sztarenki Dóra, Nagy Dániel Viktor, Ficzere Béla

Orlai Produkció

Hatszín Teátrum
1066 Budapest, Jókai utca 6.
Következő előadások: 2017. október 10., 24. 19 óra