»Nem mentünk fel és nem ítélünk el senkit« | Ullmann Mónika a doppingoltató edző figurájáról

Kanicsár Ádám András |

Budapesten szeptember 16-án mutatják be Jonathan Maitlandnek a Tagadj tagadj tagadj című drámáját, melyben a sportélet egyik legkényesebb kérdését feszegetik. Főhőse, Eve (Lovas Rozi) tehetséges futó, akinek egy célja van: az olimpiai aranyérem. Új edzőjétől pedig kap egy lehetőséget, amitől világklasszissá válhat – ám az odáig vezető út nem legális. Az edzőt játszó Ullmann Mónikával a doppingnak a sportvilágban betöltött különleges szerepéről, karakterének indítékairól és a sportolók helyzetéről beszélgettünk.

Ez az első szereped az Orlai Produkciós Irodánál. Eddig bárkivel beszélgettem az Orlai Tiborral dolgozó színészek közül, mindenki ódákat zengett…
Volt szerencsém látni a legtöbb Orlai produkciót, és mindegyik előadás nagyon tetszett. Most pedig végre láthattam azt is, hogyan jönnek létre ezek az előadások. Nagyon szabad, nagyon közvetlen mindenki, ez tulajdonképpen baráti társaság, ahol a próba nem ér véget kettőkor, hanem utána mindig felvetődik a kérdés, hogy hova menjünk enni, mit csináljunk. Persze esetemben azért is lehetett ez így, mivel egy hétig együtt éltünk Balatonföldváron, a Kultkikötőben, ahol napközben együtt voltunk és esténként próbáltunk.

A Tagadj tagadj tagadjban a sport találkozik a színházzal, ami kicsit szokatlan dolog.
Bár a darab a sportról szól, mégis olyan kérdéseket vet fel, amiket a nagy klasszikusok is: mi a hazugság, meddig hazudok magamnak, és ezt hogyan mutatom a külvilág felé… Nagyon érdekes volt, hogyan tudjuk megjeleníteni a színpadon magát a sportot és egy országos futóversenyt. Néha tényleg furcsa volt, de imádtam ezzel az anyaggal foglalkozni. Sok emberrel beszélgettünk a téma kapcsán, doppingszakértőkkel és élsportolókkal, és amit hallottunk… az megdöbbentő.

Valóban ekkora a probléma a sport világában?
Persze. A mi darabunk az élsportról szól, de ez a jelenség a hétköznapi edzőtermekben is jelen van. Például ha jön a strandszezon, jól akarnak kinézni a fiatalok, és ezért sok mindent megtesznek. Van egy generáció, amelyiknek nagyon természetessé vált, hogy különféle szereket használ. Az utca embere persze nem feltétlenül a teljesítményért teszi, hanem a külsőségek miatt. A sportolóknál nyilván más az indok. Nekik megvannak a saját határaik, amiket ha nem tudnak tovább feszegetni a napi 6-8 óra edzés, a megfeszített munka után, és azután, hogy az egész életüket erre áldozzák, akkor jön a „segítség”.

Ördögi az edző ennek a lehetőségnek a felkínálásával?
Nem. Én felvázolok neki egy, a mai világban reális helyzetet és az ő döntése, hogy él-e a lehetőséggel vagy sem. Én nem beszélem rá. Eve saját döntése, hogy használja a segítséget vagy sem. Már csak azért is, mert utána a következményekkel magának kell elszámolnia. Akit játszom, elég komoly tudású orvosnő is egyben. Genetikával foglalkozó edző, aki élsportoló volt, világbajnok futó, de nem tudott eljutni az olimpiai bajnoki éremig. Több sportolóval beszélgettem, és mindenki számára az olimpia a csúcs. Ez pedig neki nem sikerült, vagyis pontosan tudja, hogy mi történik, és most itt a lehetőség, hogy edzőként érje el a csúcsot, ezzel a lánnyal.

Ez felmenti valamilyen szinten az edzőt? A lány dönt, de mégiscsak az edző ajánlotta fel a segítséget…
Ebben a darabban nem foglalunk állást. Nem mentünk fel és nem ítélünk el senkit. Vázolunk egy helyzetet, és mindenki gondolkozhat, hogy ki a bűnös, ki az áldozat. Szerintem ettől jó a darab. Sikerült olyan közel kerülnünk ezekhez a figurákhoz, hogy tisztában vagyunk vele, hogy mindenkinek megvan a saját igazsága.

Ahhoz képest, amilyen hozzáállással indultatok, mennyire változtatok meg a próbák alatt? Ahogy látom, rendezőnek, színésznek nagyon erős morális képe alakult ki a témáról. Hiszen amíg az ember nincsen mélyen benne, csak annyit mond rá, hogy ez egyszerű csalás.
Nagyon tisztelem és szeretem sportolókat. Azt a teljesítményt, amit az élsportolók felmutatnak, nem lehet tőlük elvenni. De áldozatot is hoznak az életükkel kapcsolatban, hiszen például a nők időzítik a gyerekvállalást – vagy még le is maradnak róla… Ezer példát tudunk rá mondani, mennyire összetett is ez a szituáció. Sarapova például gyönyörű eredményeket tett le az asztalra, aztán hoztak egy döntést, hogy ez meg ez a szer mostantól tiltólistás, és becsületét vesztett emberré vált. [Valójában a sokszoros teniszbajnok 15 hónapos eltiltást kapott, majd visszatért. – A szerk.] Ezután senki nem nézte már, hogy ő milyen áldozatokat hozott, akár az egészségével kapcsolatban is ennek a szernek a használatával…
Magam sem tudom, én hogy döntenék abban a helyzetben, mikor az ember fizikálisan függővé válik az edzésektől, a vitaminszintje, a vérében lévő oxigén szintje is elérte a maximumot, már a győzelem küszöbén áll, és tényleg nem tud többet nyújtani a győzelemért… Odanyúlnék-e a szerért, hogy átszakítsam a célszalagot, vagy azt mondanám, hogy akkor bennem ennyi volt? Miközben tisztában vagyok azzal is, hogy erre egy iparág épül. Nagyon komoly orvosi teamek vannak már egy-egy sportoló mögött.
Kusza és összetett világba kerültünk bele. De levonva a következtetéseket, nekem egyetlen dolog a fontos: hogy ne ítélkezzek.

Milyen volt együtt dolgozni Lovas Rozival és Sztarenki Dórával?
Nagyon sokat adtak nekem a közös munka során, és remélem, nekem is sikerült valamit visszaadni ebből.

Fotók: Takács Attila

Az előadást Budapesten a Hatszín Teátrumban mutatják be szeptember 16-án, Szabó Máté rendezésében, Lovas Rozi, Sztarenki Dóra és Ullmann Mónika szereplésével.