M. Hrabovszky Júlia: Ami elmúlt (részlet)

Posted on 2017. szeptember 19. kedd Szerző:

0


A CSALÁD

Kedves öcsém Márai Sándornak megígértem, hogy megírom memoirjaimat, mert hosszú életemnek vannak érdekes pillanatai, főleg azok számára, akik szeretnek. Te, Sanyikám, annyi jelét adtad ragaszkodásodnak, hogy igyekezni fogok megírni visszaemlékezéseimet… ha ugyanis lesz időm, erőm hozzá. Mert életerőm hanyatlását érzem pár hét óta. Orvosi vizsgálatra kellene mennem, de fáradt vagyok, és sokszor gondolom, mi végből? Ez év januárjában töltöttem be nyolcvanadik évemet, szép kor, tekintve, hogy csak alig egy év óta érzem annak súlyát. A természet kegyes volt hozzám, testileg, lelkileg sokáig megmaradt rugékonyságom, és nem éreztem a kor súlyát, de azt elkerülni nem lehet. Mennünk kell!… ez a természet parancsa, és jobb, ha akkor megyünk, amíg van erőnk, meglehetünk egyedül, nem vagyunk tehetetlen tömeg mások terhére.

Ha visszatekintek a múltba, életemnek legelső észlelt eseményei hároméves koromból származnak, és nagyon homályosak ugyan, de megvannak emlékezetemben.

Atyám, aki 1858-ban, születésem évében Aradon törvényszéki elnök volt, mivel nemcsak nagy tudású, éles eszű, ritka szellemes ember volt, de a német nyelvet is tökéletesen bírta, kartársai nagy irigységére fontos állásba, Bécsbe lett áthelyezve.

Egy bécsi bérház harmadik emeletén laktunk (akkor persze lift még nem létezett), közel az úgynevezett Glacishoz1, amiből a jelenlegi Ringstrassék létesültek. Emlékszem a Glacisra: magas fák, széles út, ahol délelőtt gyerekek sétáltak kísérőnőjükkel, és fejkendős asszonyok mindenfélét árultak: péksüteményt, gyümölcsöt, cukorkákat. Az én kisasszonyom minden alkalommal vett számomra egy picike, cukorból készült, málnaszörppel töltött üvegecskét, aminek ára egy krajcár volt, és én roppant szerettem ezt. Ez az egyik bécsi emlékem; a másik, hogy édesatyám kézen fogva vezetett fel a harmadik emeletre, és hogy türelmem legyen, mesébe fogott az első lépcsőfoknál, ami az utolsónál véget ért. Hatéves voltam, amikor jó atyám, negyvennyolc éves korában, háromhavi betegség után meghalt. Most is magam előtt látom őt: magas, szikár ember volt, kis fekete bajusszal és hajjal, sápadt arccal. Beteges ember volt. Nekem nagyon imponált, de nagyon szerettem.

A Vízivárosban, saját családi házunkban laktunk akkor, a Hét pacsirta utcának nevezett utcában, mely abban az időben még nagyon primitív negyed volt (a jelenlegi Batthyány utcával párhuzamos), de atyám (ez időben hétszemélynök2 volt, a jelenlegi kúriai bírónak3 megfelelő állás, csak fontosabb, mert akkor csak hét főbíró volt), bár az távol esett hivatalától, mely Pesten a Kúria épületében volt, a csend és nyugalom miatt választotta a Vízivárost lakhelyéül. Urasan épített, hat szobás ház volt, mellékhelyiségekkel, tornáccal, kertté átalakított udvarral, amelyben egy különálló nyári szoba is volt, amit mi szaletlinek neveztünk. A személyzet szakácsnő, szobaleány, inas és a „bonne”-nak4 nevezett Betti kisasszonyból állt.

Mikor ebbe a családi házba Bécsből átköltöztünk, négyéves voltam (atyám egy évig volt Bécsben mint Hofrath5, és onnan nevezték ki Pestre hétszemélynöknek). Keresztanyám gróf Forrayné született Brunswick Júlia grófnő6 (Brunswick Teréznek7, a híres pedagógusnak unokatestvére), hogy anyámnak az átköltözést megkönnyítse, meghívott minket, gyermekeket Betti kisasszonnyal együtt egy hétre Vác melletti birtokára, Dukára. Négyen voltunk akkor testvérek: Lulunak nevezett nálam négy évvel idősebb Louise nővérem, János, két évvel idősebb fivérem, húgom, Valerie, aki két évvel volt fiatalabb, mint én és szüleim fogadott leánya, Hrabovszky Emma, özvegy Olchváry Elekné (jelenleg nyolcvankilenc éves, és veje házában él Kassán). Az utazásra nem emlékszem, vasúton, hajón vagy kocsin tettük-e meg, csak arra a pillanatra, mikor szeles, esős időben, sötétben át kellett mennünk a Lánchídon. Kézen fogva vezettek, és én féltem kissé.

A dukai tartózkodás néhány pillanata is emlékemben maradt.

Külön lakosztályunk volt Betti kisasszonnyal, ott is étkeztünk. Szobáink egy hosszú folyosóra nyíltak, annak a végében volt egy ajtó, amihez közelednünk nem volt szabad. Ez volt a már agg Brunswick Teréz szobájának ajtaja. Már évek óta ott élt rokonánál, és ott is fejezte be életét. Minket, gyermekeket nagyon izgatott e tilalom, mindenáron látni szerettük volna a szoba lakóját. Főleg Louise nővérem leskelődött egyre. Végre megpillantotta a botra támaszkodó agg nőt. Nem leskelődött többé, és azzal oszlatta el kíváncsiságunkat: „nem érdemes látni őt, úgy néz ki, mint egy öreg boszorkány”. Szegény, angyali jóságú Teréz, aki egész életét a gyermeknevelésnek szentelte, vajon mit szólt volna, ha tudomására esik a nyolcéves kislánynak ítélete?

Keresztanyámra jól emlékezem, mert ő halála napjáig – atyám halála után is – mindig felkereste anyámat, és minket, gyermekeket elhalmozott ajándékokkal. Mint nagyon finom idős dámára emlékezem reá vissza. Arcképe most is itt van előttem berámázva az íróasztalomon. Az ő kedvéért lettem Zsülia családban, csak későbbi ismerőseim, akik már mint írónőt ismertek meg, neveztek Júliának.

Keresztanyám imádta édesatyámat, aki ügyes-bajos dolgaiban jó tanácsokkal látta el, amire neki nagy szüksége volt. Szüleim gyakran érintkeztek vele, és így természetszerűen hozzátartozói val is bizalmas ismeretségbe jöttek. Kivéve keresztanyám egyik unokahúgát, Mertens generálisné, szül. Forgách Fanny grófnőt8, akivel anyám szoros barátságot tartott még a későbbi években is, a mágnás társaság nem volt anyám ínyére: nem szerette a mágnásnőket. Az ő szigorú erkölcsi érzete, mely nem ismert megalkuvást, nem tudott szemet hunyni lazább erkölcsök felett. Anyám ritka nő volt. De róla más alkalommal.

Pár hónapig, amíg a budai családi ház elkészült, Pesten laktunk.

Hatéves voltam, mikor jó atyám meghalt. Fényes temetése volt. Az akkori szokás szerint nemesi címerünk vereskékre színezve, egy nagyobb ív nagyságában, több példányban volt a gyászkocsi körül tűzdelve. A Kúria szolgái egyenruhásan, fáklyával vették körül a gyászkocsit. Rengeteg ember, pesti előkelőségek gyűltek össze, tömörültek a vízivárosi családi házban, az egyszerű negyed rosszul kövezett szűk utcácskájában. Mit tud egy hatéves gyermek a halálról, az elmúlásról? Én nagyon büszke voltam új fekete ruhámra, és hogy Betti kisasszonnyal és Valerie húgommal egy pompás gyászhintóba szálltunk fel, és meg voltam sértve, csodálkoztam, mikor a kocsiba szálláskor egy ott ácsorgó, fejkendős asszony szánalommal jegyezte meg: „Szegény gyerekek!”

Mit sajnálkozik rajtunk – gondoltam gyermekésszel –, mikor új ruhában ilyen szép kocsiban ülünk?

Pedig mennyire igaza volt! Atyám elvesztésének súlyát egész életemben éreztem, amely egész más fordulatot vesz, ha ő életben marad!

Szegény, drága jó anyám! Mérhetetlen volt az ő vesztesége. Harmincnyolc éves korában egyedül maradt súlyos gondok közepette négy neveletlen gyermekkel. Ő, akinek eddig fogalma sem volt anyagi gondokról. Nagyatyám, Grosschmid János, mint a kincstári uradalmak igazgatója anyám nagyleány korában Zomborban élt, ahol mondhatnám, az első házat vitte. Az oda való legelőkelőbbek képezték társaságát: a Latinovicsok, Vojnichok stb. és az ott állomásozó katonaság előkelő, művelt tisztjei. Anyám négylovas hintóban járt; nagyatyám vendégszerető házában az ezüsttel és kristállyal terített asztalon mindig vendég számára is volt hely. Ruháit, kalapjait nagyatyám Bécsből hozatta neki. Aztán később is, mikor a 48–49-es forradalmi években összeomlott minden, nagyatyám meghalt, jó anyám bátyjaival vagy férjnél lévő nővéreivel mindig rendezett körülmények között élt. Önzetlen, anyagi dolgokban tapasztalatlan lény létére csak egyre volt képes: lemondani minden igényéről gyermekei kedvéért.

Családi házunk átépítésének költségei még nem voltak egészen kifizetve, a bihari, sarkadkeresztúri birtokon is terhek voltak, és anyám nyugdíja (az akkori nyomorult dotációs törvény9 alapján) összesen hatszáz forint volt, a gyermeknevelési segély kétszáz forint, a birtokból ezerkétszáz forint jött be évenként, tehát évi kétezer forintból kellett neki négy gyermekével, Hrabovszky Emma fogadott leányával, tehát hatodmagával megélnie bonyolult viszonyok között.

De nem időzöm sokáig e szomorú tények mellett. Anyám, hogy a terhektől megszabaduljon, a családi házat elég rosszul eladta minden felesleges bútorral együtt, és mi felköltöztünk a Várba, egy háromszobás szerény lakásba. Ha anyám kevésbé ragaszkodik gyermekeihez, és számító, önző természetű lett volna, könnyíthetett volna a helyzetén. Atyámat halála előtt igazságügyi miniszternek dezignálták,10 anyám tehát összeköttetései révén elhelyezhette volna Louise nővéremet a hernalsi leánynevelő intézetbe, ahova ingyen vették volna fel, és János bátyámat a Theresianumba11, Bécsbe. Valerie kishúgom akkor már nem élt, és így anyám csak velem, kilencéves leánykával maradt volna, mert hisz nevelt lányát, Emmát, ki akkor már tizennyolc éves volt, szintén elhelyezhette volna, s így ő megszabadul minden gondtól. De anyám imádta gyermekeit, nem tudott azoktól megválni, és nagyon szerette Emmát is, akit leányának tekintett, és akiben akkor mint tizennyolc éves, eszes, szorgalmas, derék leányban erkölcsi támaszt is talált. Mi, gyerekek is nagyon szerettük Emmát, ragaszkodtunk hozzá, és édes testvérünknek tekintettük, amit ő meg is érdemelt.

Együtt maradt tehát a kis család, boldogan, de anyagi gondokkal küzdve.

A helyzetet tízéves korom óta ismertem. Anyám nem titkolta azt előttünk. Szerénységre, takarékosságra, munkásságra nevelt. Belénk oltotta a kötelességtudást és a meg nem alkuvást, ami az erkölcsöt és becsületességet illeti. Ilyen volt ő!

Mindezeket azért írom le, hogy a rokonság, a fiatalabb generáció tudja, hogyan történt és miért, hogy amikor én húszéves voltam, kénytelen volt jó anyám a bihari birtokunkat egy rokonnak áron alul eladni.

Tizenegyedik évemben Kassára kerültem. Ott élt akkor anyám egyik bátyja, Grosschmid Károly pénzügyi titkár, özvegyen, két kisleányával, a velem egykorú Jankával és a nálam két évvel fiatalabb húgával, Margittal.

Anyám, ama hiszemben, hogy vidéken olcsóbban megél, mint a fővárosban, engedett Károly bátyja hívásának, és Kassára költöztünk. Szegény, jó Mama! Eladta tízsoros, gyémántcsatos igazgyöngy nyakékét a költözködés költségeinek fedezésére. És hány értékes, finom ékszertől vált meg, hogy számunkra cipőt, ruhát vehessen!

Megvált sok mindentől, ami az életet széppé teszi, megvált sajnálat, egy sóhaj nélkül a gyermekeiért. Pedig még fiatal és nagyon szép volt. Férje is akadt volna elég, ha nem csak a gyermekeinek él. A Várban egy nagyon vagyonos, magas állású hivatalnok akarta volna feleségül venni, de neki eszében sem volt mostohaapát adni gyermekeinek. Különös véletlen folytán tíz évvel később ennek az úrnak a fia közeledett hozzám házassági gondolatokkal, de éppen oly kevés szerencsével járt nálam, mint apja egykor az én anyámnál.

Kassán nagy csalódás érte jó anyámat. Ama reményben költözött oda, hogy a vidéki olcsóbb életfeltételek mellett kijön szerény jövedelméből, arra azonban nem gondolt, hogy a kisvárosi élet előkelő körökben még sokkal költségesebb, mert nem lehet a társaságtól elvonulni, mint a fővárosban. Ez „noblesse oblige”.12 Anyám családja, állása, megjelenése révén az elsők társaságához tartozott. Tárt karokkal fogadták, felkeresték, elhalmozták meghívásokkal. Louise nővérem tizenhatodik évében volt, és viruló, szőke, nagyon csinos, érdekes leány volt, művelt, idegen nyelveken beszélt, zongorázott, és kivált a vidéki leányok közül. Emma huszonegy éves, tűzrőlpattant, élénk, barna leány. Lehet-e két ilyen szembeszökő fiatal leánnyal elvonulni? Csöbörből vödörbe esett. Az élet itt még költségesebbnek bizonyult. És szegény jó anyámnak sok gondot okozott a leányok báloztatása, a társas élet, és a legnagyobb beosztással, visszatartással sem lehetett a szerény jövedelemből kijönni. És itt volt a bátyám és én, a mi neveltetésünk, ruházkodásunk az évek folyamán mindig többe került.

Mi, gyerekek szerettünk Kassán élni. A két nagyleányt ünnepelték, mi, kisebbek szabadabban mozogtunk a kisvárosban. Károly nagybátyám idősb leánya, Janka, legjobb barátnőm lett, és maradt is addig, amíg én Bukarestbe kerültem mint Muntureanu György műépítész felesége. Kassán élt akkor nagyon szerényen anyám legidősebb nővére, Mária, kis tőkéjének kamataiból.

De itt az ideje, hogy anyám testvéreiről szóljak, a család fiatalabb tagjainak nem sok tudomása révén a Grosschmid család idősebb tagjairól, sorsuk így bizonyára érdekelni fogja őket.

Anyai nagyatyám nemes Grosschmid János unokanővérét, Országh Máriát vette nőül, és a közeli rokonság miatt sok küzdelmükbe került a dispenzáció13 elnyerése házasságuk megkötéséhez.

Tizenhárom gyermekük született. Anyám volt a tizenkettedik, Zsiga nagybátyám a tizenharmadik. Életben maradtak Gábor, Ferenc, Károly, István, Mária, Zsigmond, Jeanette, Teréz és Louise, az anyám.

Gábor bátyám nagyon okos, képzett, művelt ember volt, az irodalom, művészet minden ágában jártas. Grand-seigneur,14 erre nevelték az apai házban. Ferenc nagybátyám – mint minden testvére – szintén nagyon képzett ember volt, de bohéme természet. Tanári pályára lépett, de mint ügyvéd hetvenhárom éves korában fejezte be életét Zomborban.

Bőbeszédű, mulatós ember, aki nem vette komolyan az életet. Felesége, Mayer Mária15, költőnő és írónő, sokat nélkülözött és szenvedett mellette.

– – – – –

1 Glacis: a bécsi belvárosban az egykori bástyák előtti térség. Ide épült később a Ring.
2 Hétszemélynök: A hétszemélyes tábla (az ország legfelsőbb ítélő fóruma 1526 és 1867 között) bírája.
3 Kúriai bíró: a legfelsőbb bíróság tagja.
4 Bonne (fr.): gyermeklány.
5 Hofrat (ném.): udvari tanácsos.
6 Forrayné Brunswick Júlia: gróf Brunszvik Júlia (1786–1866), báró Forray András (1780–1830) csanádi főispán felesége.
7 Brunswick Teréz: gróf Brunszvik Teréz (1775–1861) a magyar óvodai mozgalom alapítója.
8 Forgách Fanny: gróf Forgách Franciska (1829–1890) Mertens Vilmos tábornagy felesége.
9 Dotációs törvény: különböző szociális illetményekről, köztük a nyugdíjról, kegydíjról rendelkező törvény az 1870-es években.
10 Dezignálták (fr.): kiszemelték, kijelölték.
11 Theresianum: Mária Terézia által alapított kollégium nemesi ifjak részére. Eleinte gimnázium jellegű volt, majd akadémiai rangra emelkedett, növendékei jogi tanulmányokat is folytattak.
12 Noblesse oblige (fr.): a nemesség kötelez
13 Dispenzáció: az egyházi házassági engedély megadása kihirdetés nélkül.
14 Grand-seigneur (fr.): nagystílű férfi.
15 Mayer Mária: költőnő, írónő. Egyetlen ismert műve: Nagys. Turkovics Mária és Buday Mária angolkisasszonyoknak névnapi hódolatjelül. Eger, 1858. Költemény.

M. Hrabovszky Júlia: Ami elmúlt.
Visszaemlékezések életemből

Sorsok és életek sorozat
Szépmíves Könyvek, Budapest, 2017