»A tagadás önmagunkra is vonatkozik« | Szabó Máté rendező a Tagadj tagadj tagadj erkölcsi kérdéseiről

Posted on 2017. augusztus 21. hétfő Szerző:

0


Szabó Máté

Kanicsár Ádám András |

Eve egész életében kemény küzdött, hogy olimpiai bajnok lehessen. Most a sportág egyik legjobb edzőjével készülhet a versenyekre, aki felajánlj egy kiegészítő kezelést, amivel a lány a világ legjobbjává válhat. De mennyire biztonságos ez a plusz löket? Mennyire etikus? És mi van, ha kiderül? Akkor már csak egy dolog következhet: a tagadás.
Jonathan Maitland darabja, a Tagadj tagadj tagadj a sportvilág egyik legkényesebb kérdését, a doppingolást járja körbe. Az előadást Lovas Rozi, Sztarenki Dóra és Ullmann Mónika szereplésével a Hatszín Teátrumban mutatják be Budapesten, szeptember 16-án.

A darab rendezőjével, Szabó Mátéval beszélgettünk áldozatokról és vesztesekről, a tagadásról.

Mennyire nehéz a sport világát a színpadon megjeleníteni?
Különös dolog, mert a sport mozgást feltételez, a színpad pedig méreténél fogva ezt behatárolja, ezáltal megköveteli a kreativitást, az absztrakciót. Miközben a jelenetek önmagukban nem földhöz tapadtak, ettől mégis bizonyos mértékben elemeltté válnak. Nehéz, hiszen ma ezernyi kameraállásban követhetjük a sporteseményeket, képileg nem is lehet felvenni a versenyt, ezért abból indultunk ki, hogy gondolatilag mit tartunk fontosnak és abból született meg az előadásra jellemző ábrázolásmód.

Mennyire fontos témaként maga a sport a színdarabban? Hiszen itt inkább erkölcsi problémáról van szó…
Magunkban azt akarjuk hinni, hogy a világ jelenlegi működése elképzelhető erkölcsileg helyesen is. Pedig ez két ellentmondó szempontrendszer. Életünk egy részét virtuálissá tettük, és ott zajlik a közös ámítás, ami valószínűleg ahhoz kell, hogy ébren tartsuk magunkban az optimizmust. Csak a valósággal veszítjük el a kapcsolatot. Létezik egy világ a fejünkben, és van egy másik, amiben élünk. Észleljük a különbséget, de kritikus helyzetekben inkább elhallgatjuk. A virtuális térben persze tombolunk. Olyasmivel szembesül az ember ebben a történetben is, amit ő maga is elhallgat, hiszen mind részesei vagyunk – a tagadás önmagunkra is vonatkozik. Az erkölcsi kérdés valójában háttérbe szorult, a játék szabályai már megváltoztak, és a kérdés inkább az, hogy benne vagyunk-e ebben az új játékban vagy sem. Márpedig benne akarunk lenni. A csalás és ámítás a társadalmi játékszabályok része. Erkölcsi kérdésről beszélni öngyilkos merénylet lenne. Igazából ez a döbbenetes: hogy maga az erkölcsi kérdés abszurd kérdés. Többek között erre világít rá a szöveg.

Lovas Rozi, Ullmann Mónika

Érdekesek a szerepkörök is. Hiszen ki az áldozat? Valójában mindenki az, nem?
Relatív, hogy ki az áldozat. Hiszen egyszerre többfajta verseny is zajlik egy életen belül. Például az ember sikeres akar lenni és egészséges. Innentől ez hosszú távú kérdéssé válik, az adott pillanat tűnhet sikeresnek, és sok sikeres pillanat miatt lehet, hogy megéri élni. Aztán a távoli jövőben ugyan ebbe belehalunk, de az távoli jövő, ez pedig a jelen. Külön kérdés tehát a sors és az aktuális eredmény. Mi azonban nem ítélkezni akartunk, inkább minél több szempontot felmutatni. A szöveg igen szellemes. A kérdés igazából az, hogy mi magunk másként döntenénk-e. A darab kiválóan megmutatja, hogy lehetőségek mennyire szűkek… És nem csupán a sportoló tagad, minden szereplőnek megvannak a maga letagadnivalói.

Az is kérdés, hogy ki az abszolút vesztes…
Ez is attól függ, melyik pillanatát nézzük a szereplők életének, de úgy tűnik, mindenki vesztes. A darab által kreált utópiában elvesztettük a „fair play” fogalmát. A szerző a közeljövőbe helyezte a cselekményt. Tehát nem most történik. Részéről ez udvariassági gesztus. Látjuk a főszereplőt, akinek elvei vannak, egészséges életet él… de aki ugyanakkor mindent megtenne azért, hogy győzzön. És ebben az állítólagos jövőben már nem elég önmagában a teljesítmény. Valamit tenni kell. Ez is Mephisto-történet. Nemcsak a sportról szól, hanem az emberi hajlamról is. A bűn által lehetővé tett előrelépésről, de azt feltételezve, hogy nem a főszereplő az első, aki él ezzel a lehetőséggel. A tragédia az, hogy valaki egyszer elkezdte… másként.

Mi az abszolút üzenet?
Két dolgot tehetsz, lemondhatsz a győzelemről, és nézheted a tévében másokét, vagy pedig rálépsz egy útra, és utána eltagadod, hogy ráléptél. Virtuális világot teremtesz, ahová a belépőjegy a tagadás. Fontos együttéreznünk azzal, hogy a versenysport önmagában önfeláldozás. Akkor is, ha tiszta, akkor is, ha nem tiszta. Az utóbbi esetben másokat is feláldozol, de ugyanazt teszed mással, amit veled is megtettek. Mérlegelnünk kell, hogy van-e lehetőségünk helyesen cselekedni. Ha pedig nincs, akkor kinek vagy minek ártunk azzal, ha mi is rálépünk arra az útra, amin mindenki jár. Dolga-e, hogy törődjön ezzel az, aki csak sportolni szeretne. Csak egy picit kell pislognia vagy félrenéznie, és akkor minden olyan, mintha rendben lenne. Szembesülünk továbbá azzal is, hogy mennyire fontossá tud válni a győzelem, ha valaki tényleg megtett mindent a győzelemért. Vajon vissza kell-e riadnia valamitől, amit akár el is tagadhat. Sajnos ez a lehetőség jelenik meg kiváló plaszticitással, hogy nem éri meg tibeti szerzetesnek lenni. Pár soros hír, vagy annyi sem, ha feláldozod magad. Ugyanakkor végül kegyetlenül szembefordít minket azzal, mi a következménye ennek a fajta vakságnak, átvitt és a szó szoros értelmében is.

Kaptatok külső segítséget ehhez az érzékeny témához?
Voltak beszélgetéseink. Aktív és ex-sportolóval, illetve a doppingellenőrzés területén járatos szakemberrel is. A darab címe nem véletlenül az, hogy Tagadj, tagadj, tagadj, de ezzel nem akarok sugallni semmit. Csak azt, hogy nem tűnik teljesen alaptalannak a története. Én magam ugyanúgy rajongok a sportolókért, mint bárki más. Ezen nem változtat, de súlyosan elgondolkodtat.

Lovas Rozi, Sztarenki Dóra

A színház feladata a tabuk feltárása. De ha innen nézzük, mennyire kockázatos a sporttal kapcsolatos tabuk feltárása?
Jelen esetben zéró a tolerancia, de rengeteg a kiskapu. A ártatlanság vélelme miatt azonban ez nagyon érzékeny terület, és mérlegelni kell, hogy mit állítunk, mit sugallunk A szerző sportriporter, aki erős önkritikával ábrázolja a sportriportereket és tulajdonképpen az összes szereplő viszonyát a valósággal. Igyekeztünk az általa létrehozott helyzetekben hitelesen működni, és rámutatni a benne rejlő súlyos tragédiára. A darabbéli edzőnő felnyitja a szemét a versenyzőnek, hogy mik a realitások – és különös verbális képességgel felajánl egy alternatívát. Aztán kiderül, hogy ez valójában nem alternatíva, de lehet annak látni. A sportoló is él azzal a lehetőséggel, hogy alternatívának lássa. Látjuk, hogy egy döntésnek mennyi eleme van. A darabban egy feltételezett valóságot látunk, ami azért nem ismeretlen. Furcsa szembesülés, hogy a sportoló önálló teljesítménye – ha, tételezzük fel, esetleg valamennyivel kisebb, mint a végső teljesítménye – elvitathatatlanul része a győzelemnek. A kérdés ma már néha az, hogy akkor jár-e érte önmagában elismerés. Ha csak sejtjük, de nem tudjuk, és azt is sejtjük, hogy mindenki… Ma már sok esetben képesek vagyunk a teljesítményt elválasztani a körülményektől, hiszen annak nyilvánvaló áldozata a sportoló. De ezzel nyilvánvalóan túllépünk valamin. A magunkkal való szembesülés lehetetlensége miatt döntünk a félrepillantás mellett. Hiszen fontos erkölcsi kérdés vetődik fel: bűn a kis bűn is? De mennyire vagyunk mi magunk bűntelenek? Végeredményben pedig két választásunk van. Vagy megtenni mindent annak érdekében, hogy megszűnjön. Ez lehetetlen. Elfogadni erkölcsileg szintén lehetetlen. Ez utóbbi azonban mégis megtörténik.

Ez valóban elfogadott dolog ma már?
Lehet, hogy nagy tömegek nincsenek tisztában vele, és aki nincs tisztában van vele, élvezi a sportot. Aki pedig tisztában vele, az pedig annak ellenére: megpróbálja. Nem élvezni a sportot – senkinek nem érdeke.

Jonathan Maitland

Hogy telt a próbafolyamat?
Jó emlékű időszak volt. Már várjuk a szeptemberi bemutatót, amikor a darabot bevihetjük a térbe. Nagyon hálás vagyok, jó munkatársakat kaptam. Kifejezetten az Orlai Produkció érdeme, hogy a háttérszemélyzet is együtt gondolkodik a produkcióval. A tervezővel, Ondraschek Péterrel való beszélgetéseknek és az ő invencióinak köszönhetően vizuálisan és szellemileg izgalmas tér született. A színészekkel pedig olyan témát kellett körüljárnunk, ami civilben is érdekelt minket.

Fotók: Takács Attila

Jonathan Maitland: Tagadj tagadj tagadj
Rendező: Szabó Máté

Szereplők
Lovas Rozi
Ullmann Mónika
Sztarenki Dóra
Nagy Dániel Viktor
Ficzere Béla

Orlai Produkció

Bemutató: 2017. szeptember 16.
Hatszín Teátrum (1066 Budapest, Jókai utca 6)