Dokumentált Pécs | Kismányoky Károly több százezer fotója

Hárságyi Margit |

Csöndes, szerény, szemlélődő ősz úr, a fényképezőgép szinte hozzánőtt. Kiállításokon, kulturális eseményeken, régészeti feltárásokon, városi sétái során örökít meg Kismányoky Károly pillanatokat, emberi arcokat, átrendeződő tereket, utcákat, épületeket, városrészeket. Immár több százezres gyűjteménye van a dokumentumfotókból.

Pedig ha kérdezik, szívesen megosztja velünk tágas gondolatait, ismeretei szerteágazóak, gazdagok. Mennyi tevékenység, kezdeményezés, s legfőképpen alkotás előzte meg Kismányoky Károly jelenét! A Pécsi Műhely alapító tagja, filmek, rajzfilmek, dokumentumműsorok rendezője volt. Nem kellett kívülről várnia inspirációra, hiszen teremtő vénája állandóan új és újabb kifejezésmódokat keresett és talált. Nagy kísérletező, a formák, a technikák korlátlan kutatója. A közelmúltban Budapesten, a Ludwig Múzeumban és Pécsett, a Nick Galériában is találkozhattunk munkáival. Egyéni és csoportos kiállításokon jelennek meg alkotásai, melyeket a gyűjtők egyre jobban keresnek.

Legtöbbször csoportokban, társakkal tevékenykedik, kevesen beszélgettek önnel nyilvánosság előtt, szinte mindig árnyékban marad. Miért?
Osztályidegenként nőttem föl, legelső élményeim a menekülésből származnak, amikor az angol légierő vadászpilótái vadásztak ránk. Az apám rohan velem a kukoricásban, hasal rám, mert fölülről géppuskáztak, ez a háborúban volt, majd a hadifogolytábor következett. Én ott eszméltem mint négyéves gyerek. Talán ezek a maradandó benyomások eredményezték nálam, hogy jobb háttérben maradni.

A középiskola, a művészeti gimnázium meghatározó volt életében:
Egy különleges sziget volt nekünk, szerencséseknek, akiknek sikerült bejutnunk oda, mert rendkívül magas szintű tudást kaptunk, „nem középiskolás fokon”. Az 1956 utáni években a büntetésből perifériára szorult tanárok tanítottak bennünket. Mindenki hálás ezekért az évekért, az egész életünket meghatározó alapokért. Kinyitották előttünk a megismerési szinteket, melyek addig zárva voltak, bekapcsoltak bennünket a rendszerbe, ahova kevesen jutottak el. A művészképzés egyik fontos eleme a kapcsolódás és a válogatási lehetőség a művészet határtalanul nagy készlettárából.

A Pécsi Műhely tagjai zömmel ott végeztek, különböző évfolyamokon.
Lantos Ferenc fiatal tanárként került oda, aki mellé később jöttek a képzőművész tanárok. Olyan oktatást kaptunk, amely nem volt jellemző országosan, mert tanáraink nyitottan beszéltek mindenről, és kemény követelményrendszernek kellett megfelelnünk. Akkoriban óriási igény nőtt az emberekben kinyitni az addig zárt világot. Előfordult, hogy 800 ember vett részt egy Vajda Lajosról szóló TIT-előadáson. A legkülönfélébb művészeti ágakból kaptunk bemutatókat, ismerkedhettünk velük.

Amit Lantos tanár úrtól megtanult, mennyire hasznosította az egyetemen, oktatóként, a művészeti kar egyik vezetőjeként?
A mi tanítványi viszonyunkból partneri kapcsolat lett, melynek alapja az állandó vitatkozás volt. Ezt megkövetelte Lantos Ferenc is, mert ebből – ahogy mondta – ő szintén tanult. Például nem tudta hova tenni, mikor egy fényképezőgéppel megjelentem. Hallatlanul komoly vitáink után pár hónappal ő is elkezdett fotózni. Meggyőztük egymást, de később az utak, melyeket megnyitott előttünk, lassan elváltak egymástól, attól kezdve beszélünk Pécsi Műhelyről.

Kezdettől keresték a formanyelvet, az anyagokat. Megjelentek a természetben, jeleket hagytak maguk után, egyúttal védve a környezetet. Forradalmi változásokat eredményezett közös alkotásuk, ők öten – Ficzek Ferenc, Halász Károly, Pinczehelyi Sándor, Kismányoky Károly, Szíjártó Kálmán – 1968-69-től dolgoztak együtt. A közös álláspont kialakítása sok, késhegyig menő vitával járt (főleg Lantos tanár úrral), ezek csiszoltak össze az alkotókat. Sokan ezt nem tudták felvállalni, inkább saját utat választottak.

Kiváló, pezsgő kulturális élet jellemezte akkoriban a várost. Most fókuszba került a Pécsi Műhely iránti érdeklődés, nemcsak Pécsett, hanem külföldön is, New Yorkban, Londonban is jelen vannak alkotásaik.
A ’70-es évek sok művészeti ágban divat lett. Olyasvalami fogalmazódott meg akkor, ami máig izgatja az embereket. Ki így, ki úgy nevezi ezt, főleg szabadságszinteknek minősítik. Az első nagy lázadás a csőnadrág volt, aztán jött a hosszú haj – ez generációs lázadás, a korábbi kötelező dolgok kétségbe vonása. Ez volt jellemző ránk is, megkérdőjeleztünk mindent, nem lázadtunk. Kutattuk a hátteret a táj, az utcaművészet bekapcsolásakor is. Ezt az akkori társadalom különböző szinteken tolerálta. Meg kellett találnunk a nagyon szűk csatornákat, melyeken belül mozoghattunk. Egy példa: Erdélyi Zoltán építészmérnök kapta meg a kertvárosi lakótelep tervezését, ahol minket kértek fel az épületeket díszítő zománcmunkákra. Mára sok helyen visszaköszönnek ezek a felületek, de akkoriban sajnos ez nem tudott megvalósulni, viszont létrejött a bonyhádi zománctelep, ahol kísérletezhettünk mi is. Mi hittük, hogy a környezet visszahat az emberre, és jobbá teszi. Persze ebben nem volt teljesen igazunk.

Soha nem szűnt meg az ön számára a Pécsi Műhely, annak ellenére, hogy minden egykori tagja hosszú évek óta önállóan alkot.
Mi soha nem pénzháttérrel dolgoztunk, ezért sajátos volt a szabadságunk. A mostani kereskedelmi hálózatokban kerülnek helyükre a munkáink. Bánom, hogy sokat eldobtam, elajándékoztam. Évtizedek óta nem látott dolgok bukkannak elő.

A földrajz-rajz szak elvégzése után évekig dolgozott nagy lendülettel az Ifjúsági Házban, ahol kezdeményezéseihez partnereket lelt, s számos azóta híressé vált műhelymunkát indíthatott el.

De váltania kellett, mert új lehetőségekre vágyott, s a Pécsi Tudományegyetem Művészeti Karán folytatta…
…ahol akkor még kevesen tudták támogatni az elképzeléseimet, melyek médiaalapúak voltak. Az állandóan változó világ rugalmas hozzáállást igényel, amit mindenkinek magának kell megteremtenie, s ebből születnek az egyéni reflexiók. A hallgatókat abban segítettem, hogy a sok helyről kapott igazságokat be tudják illeszteni ebbe a változó rendszerbe.

A pécsi Városi Televízióban, a Pannónia Rajzfilmstúdióban folyton a kifejezésmódot, a formanyelvet kereste. A dokumentálás vágya szülte a fényképezés iránti szenvedélyes vonzalmát, és az évek során több százezer fotója született.
A Pécsi Műhely korszakában ugyanúgy használtuk a fényképezőgépet, mint a ceruzát vagy az ecsetet. Nem láttam különbséget, úgy éreztem, mindig ugyanazt csinálom minden munkában. Mindig ugyanazt látom, csak a világ alakul állandóan, a környezet, a szituáció változik meg, ez szüli a feladatot. Amikor a városi tévében dolgoztam, akkor alakultak meg a helyi televíziók, tele hibákkal, szorongásokkal, problémákkal, de a szabadság újszerű terei, lehetőségei is megjelentek. Rövid időszak volt, amikor mindent ki lehetett próbálni. Nem készítettem műsort, mert a tehetségeket kerestem. Számukra jelen volt a feladat, melyet a mélyvízből kellett megoldaniuk, én állandó visszakérdezésekkel „oktattam”, de mi egymástól tanultuk ott is a legtöbbet. Eljutottunk oda, hogy nem mentek haza, amíg valamelyik apró feladatot nem látták tökéletesnek. Óriási elégtétel volt mindannyiunk számára, hogy létrehoztunk valami újat. Ma is hálás vagyok a város lakóinak, hogy eltűrték a sok téblábolást, de biztosan a sajátjuknak érezték a műsorokat. Naiv, üde, különleges korszaka volt ez a televíziózásnak.

Mióta a fotó a legfontosabb?
Ez a Művészeti Kar Média Tanszékén kezdődött a 2010-es pécsi kulturális évad idején [Pécs 2010, Európa kulturális fővárosa –  H. M.], amikor látszott, hogy komoly építészeti változások lesznek, amilyenek ilyen nagy tömegben előtte nem történtek. Akkor kaptunk felkérést a dokumentálásra. Előtte már előadásokat tartottam arról, hogy csinálták a franciák. Ők először végigdokumentálták azt a Párizst, amit a sugárutakkal leromboltak. Sokszor erősebbnek éreztem ezeket a dokumentumokat, mint számos képzőművészeti alkotást. Elkezdtük rögzíteni a változásokat, de a hallgatók nem értek rá a szöszmötölős munkára. Egyedül maradtam, akkor indult robbanásszerűen ez a tevékenység. Egy példa: a Jókai tér akkori átalakításáról rengeteg fotót készítettem, mert már kezdetben is lehetett tudni, hogy a kőzetburkolás minőségéből botrány lesz. Azóta is figyelem a teret, s a mostani kövezeten jobban élnek az emberek. Kijelölt pontjaim vannak, melyeket mindig ugyanonnan szemlélek a fotóimmal.

Mi lenne a jó sorsa ezeknek a fényképeknek?
A többi fotósnak is óriási mennyiségű képe van, de nem tudják kezelni. Egy jó feldolgozó programmal – ami jelenleg hiányzik – áttekinthetővé válnának az állományok. A feldolgozás óriási munka. De előbb-utóbb ennek is eljön az ideje.

Fotók: Horváth Csaba (HCs), Mánfai György (MGy)

A PécsKertváros.hu oldalon olvasható írás szerkesztett változata