Luca D’Andrea: A gonosz maga (részlet)

Posted on 2017. augusztus 11. péntek Szerző:

0


Mindig így van. A fagyban először a Fenevad hangját hallod. Utána meghalsz. A gleccserszakadék pont ugyanolyan volt, mint azok, amelyek tele vannak hegymászók és alpinisták csontvázaival, akik e hang miatt veszítették el az erejüket, a józan eszüket, végül az életüket.
Elmém állati része, amelyik ismerte a félelmet, mert évmilliókig abban élt, értette, amit a Fenevad sziszegett.
Kilenc betű, két szó: „Menj innen!”
Nem voltam felkészülve a Fenevad hangjára.
Valami ismerős, emberi hangra vágytam, ami kiragadhat a jég kegyetlen magányából, Felnéztem, de a hasadék peremén túl, odafent a magasban, hiába kerestem a hegyimentő szolgálat EC–135-ösének vörös sziluettjét. A vakító kék égbolt kicsorbult sarlója üres volt.
Ettől omlottam össze. Csak ringatóztam előre-hátra, kifutott belőlem a vér, akadozott a lélegzetem. Mint Jónás a bálna gyomrában, egyedül voltam Isten színe előtt. És Isten azt dörögte: „Menj innen!” És akkor, azon az átkozott szeptember tizenötödikén, tizennégy óra tizenkilenc perckor, a jégpáncélon áthatolt egy hang, és a hang nem a Fenevadé volt. Manny volt az, kis piros folt a hatalmas fehérség közepén. A nevemet ismételgette, újra meg újra, mialatt iszonyú lassan ereszkedett felém a csörlő kötelén.
Öt méter.
Már csak kettő.
Végigtapogatott, sérülések után kutatva, értetlenül bámult, de ezer miértjére és hogyanjára képtelen voltam válaszolni. A Fenevad hangja túl erős volt. A gonosz maga szólt belőle.
– Nem hallod? – suttogtam. – A Fenevad az…
A Fenevad, ezt akartam elmondani neki, ez az ősi jégpáncél, nem tűrhette, hogy egy forró szív temettessék el a mélyén. Az én dobogó szívem.
Vagy az övé.
Tizennégy óra tizenkilenc perc.
Manny döbbent arca, majd a vegytiszta rettegés a szemében. A csörlő meg a kötél, amelyiken bábuként himbálózik. Manny, ahogy a Fenevad megragadja, felkapja, és a magasba lendíti. A helikopter rotorjának zúgása, amely elfojtott kiáltássá halkul.
És legvégül.
Isten dörgedelmes üvöltése. Eget, földet magával sodró lavina.
Menj innen!
És abban a percben láttam. Amikor egyedül maradtam, téren és időn túl, én láttam.
A sötétséget.
A teljes sötétséget. De nem haltam meg, ó, nem. A Fenevad kijátszott. Életben hagyott, Akkor azt sziszegte: „Mindig velem maradsz. Örökre.” Nem hazudott.
Egy részem még mindig ott van.
De, ahogy Clara lányom mondaná elmosolyodva, még nem leltem meg a kincset a szivárvány tövében.
A történetem nem ért véget. Ellenkezőleg.
Épphogy csak elkezdődött.
Hat betű: Kezdet.
Hat betű: Iszonyat.

(We Are) The Road Crew

| 1 |

Az életben, akárcsak a művészetben, egyetlen dolog számít: a tények. Hogy tisztában legyetek a tényekkel, már ami Evit, Kurtot és Markust, no meg 1985. április 28. éjszakáját illeti, elengedhetetlen, hogy mindent tudjatok rólam. Mert nem csak 1985 meg a bletterbachi mészárlás van. Mert nemcsak Evi, Kurt és Markus van, hanem Salinger, Annelise és Clara is. Minden összefügg.

| 2 |

2013. szeptember 15. tizennegyedik órájának huszonkettedik percéig, vagyis addig a pillanatig, amikor a Fenevad majdnem megölt, a dokumentumfilmes szakma egén emelkedőben lévő csillag ötven százalékaként határoztam meg magam, bár igaz, a mi mesterségünkben a csillagnál jóval gyakoribbak az aprócska meteorok és a bűzös szagokat maguk után hagyó üstökösök.
Mike McMellan, az emlegetett csillag másik ötven százaléka, azt szerette mondogatni, hogy még ha úgy adódna is, a Teljes Csőd nevezetű bolygó felé tartó hullócsillag vagyunk, legalább abban a kiváltságban lesz részünk: a hősöket megillető lángnyelvben porladunk el. A harmadik sör után hajlamos voltam egyetérteni vele. Ha másra nem is, tökéletes ürügy volt egy újabb körre.
Mike nem csupán a társam volt. A legjobb barát volt, az a fajta, akinél kívánni sem lehet tutibbat. Idegesítő volt, tudálékos, egocentrikusabb egy fekete lyuknál, elviselhetetlenül akaratos, és kábé annyira volt képes egyszerre egy dologra koncentrálni, mint egy betépett kanári. Viszont volt az egyetlen igazi művész, akit valaha ismertem.
Mert Mike volt az – és akkor még nem számítottunk többnek a New York Film Academy (Mike rendező szakos volt, alulírott forgatókönyvíró szakos) legkevésbé sem menő, ám ígéretes tehetségű párosánál –, aki megértette, hogy ha továbbra a hollywoodi ambíciókat kergetünk, úgy fogjuk végezni, mint az a nyavalyás, laposra rugdalt seggű, keserű, iszonyúan szószátyár „hívjatok Jerrynek” Calhoun professzor, a volt hippi, aki abban lelte legnagyobb örömét, hogy a földbe döngölje legelső bátortalan próbálkozásainkat.
Varázslatos pillanat volt az, én mondom. Megvilágosodás, amely aztán gyökerestül megváltoztatta az életünket. Talán valamivel kevésbé volt emlékezetes, mint egy Sam Peckinpah-film jelenete („Let’s go”, mondja William Holden a Vad bandában, mire Ernest Borgnine azt feleli: „Why not?”), tekintve, hogy amikor megtörtént, éppen sült krumplit eszegettünk egy McDonald’sban, letörten, mint a bili füle, és búskomor pofával, mint két, a hamburgerkirályság alkonysugárútjára terelt vágómarha, de akkor is megismételhetetlen. Nekem elhihetitek.
– A picsába Hollywooddal, Salinger – mondta Mike. – Az emberek a valóságra szomjaznak, nem számítógépes grafikára. Az egyetlen módja, hogy meglovagoljuk ezt a kurva Zeitgeist-ot1, ha hagyjuk a francba a fictiont, és a jó öreg, tapintható, száz százalékban garantált valósággal foglalkozunk.
Felhúztam a szemöldökömet. – Zeitgeistot?
– Mi van? Te vagy kettőnk közül a káposztazabáló, öreg!
Anyám német származású volt, de nem kell aggódni, fényévekre voltam attól, hogy sértésnek vegyem Mike megjegyzését. Különben is, én Brooklynban nőttem fel, ő meg valahol a Közép-Nyugaton, a prérifarkasok között.
A származástani vonatkozásokat félretéve, Mike valójában azt akarta tőlem, azon a sok évvel ezelőtti esős novemberi napon, hogy hajítsam ki a forgatókönyveimet (egyik pocsékabb volt, mint a másik), és csináljunk együtt dokumentumfilmeket. Vagyis alkossunk összefüggő, A-tól Z-ig koherens sztorikat a valóság elnyújtott pillanataiból, természetesen a megboldogult Vlagyimir Jakovlevics Propp2 szent evangéliuma szerint (aki úgy viszonyult a történetekhez, mint Jim Morrison a paranoiához).
Már a gondolat is maga volt az őrület.
– Mike… – pufogtam. – Csak egyetlen hitványabb embertípus létezik annál, amelyik a film világában akar érvényesülni: a dokumentaristák. Akik 1888-as kiadású National Geographicot gyűjtenek, már az őseik is a Nílus forrásának felfedezése közben haltak meg, fura tetoválásaik vannak, és kasmírsálat viselnek. Összegezve, ugyan szemétládák, de liberális szemétládák, ergo minden bűn alól felmentve érzik magukat. Végül, de nem utolsósorban: kőgazdag családjuk van, az pedig bőkezűen finanszírozza a szafarikat meg a világ körüli lődörgéseiket.
– Salinger, te időnként egészen… de egészen… – csóválta a fejét Mike. – Na jó, hagyjuk, inkább ide süss! Nekünk témára van szükségünk, érted? Valamilyen kőkemény, ütős témára, amivel bankot robbantunk. Olyasmire, amit az emberek már ismernek, de mi ketten egészen más szemszögből mutatjuk meg nekik, úgy, ahogy még sohasem látták. Szóval erőltesd meg az agyadat, és gondolkozz…

Luca D’Andrea

És akár hiszitek, akár nem, ez volt az a pillanat, amikor az egyik csökött agyfélteke meg a másik rájött, hogy még a legnyamvadtabb tököt is aranyozott hintóvá tudja változtatni. Mert igen. Volt ötletem.
Nem tudom, hogyan, és nem tudom, miért, de mialatt Mike rám meresztette sorozatgyilkos tekintetét, nekem pedig kismillió érv kavargott a fejemben, amivel elutasíthatom az ajánlatát, egyszer csak egy gigantikus kattanást hallottam az agyamban. Abszurd ötlet volt. Őrültség. Annyira idióta volt a gondolat, hogy megvolt benne a lehetőség, még működhet is.
Mert ugyan mi lehetne felvillanyozóbb, hatalmasabb és szexibb a rock’n’rollnál?

1 Magyarul ’cájtgájszt’: jelentése ’korszellem’ – fenntarthatóságot elősegítő.
2 Vlagyimir Jakovlevics Propp (1895–1970) orosz nyelvész, folklór- és mesekutató.

Fordította: Bíró Júlia

Luca D’Andrea: A gonosz maga
21. Század Kiadó, Budapest, 2017