Kulcsár István: Gyilkosság a Magyar Rádióban (részlet)

A Rádió elnökét, alighogy visszaért a szobájába, máris hívták telefonon. Sürgősen kérették a pártközpontba, más néven a Margit híd pesti hídfőjénél álló Fehér Házba, ahol magának az APO-nak, azaz az Agitprop Osztálynak az apója állította a szőnyeg szélére. Ez a szuperapó nagyon szeretett kiabálni, de a médiában azt is tudták róla, hogy nem kell feltétlenül mellre szívni a fenyegetőzéseit, mert csak ordibál, de még senkit sem rúgatott ki. Szokása szerint most is üvöltött:

– Értsd már meg, ez a két gyilkosság nem akárhol, hanem a Magyar Rádióban történt, ezért főbenjáró bűncselekmény – visszhangozta vörös fejjel a KB-titkártól elsajátított kifejezést.

– Biztosan, ha te mondod. De kérdem én: mit akartok tőlem? Egy hete sincs, hogy kineveztetek ide. Különben is, én a műsorokért felelek, nem a munkatársak életéért, bazmeg.

– Az nem úgy van! Te az egész intézményért felelsz, ahol úgy látszik, kupleráj van. El tudod képzelni, hogy nálunk ilyesmi történjen?

A Rádió frissen beiktatott elnökének lelki szemei előtt megjelent egy drabális alak, aki az éj közepén egy húsklopfolóval a kezében szaladgál fel-alá a Fehér Házban a politikai munkatársakat hajkurászva, és alig tudta visszafojtani a nevetését.

Szuperapó ezután ugyanazt a kérdést tette fel neki, amit nem sokkal korábban a főkapitány az életvédelmi alosztály vezetőjének, nevezetesen, hogy jól érzi-e magát a jelenlegi beosztásában.
A Rádió ura állta a sarat.
– Tudhatnátok, hogy én egyetemi docens vagyok, és bármikor visszamehetek tanítani az egyetemre, bazmeg. Inkább azt mondd meg, hogy mit közölhetünk a gyilkosságokról! Nem lehet vég nélkül hallgatni arról, amiről már a fél város beszél.

– Ezt rád bízom. Találjatok valamilyen áthidaló megoldást! Az elnök ezek után az alábbi közleményt továbbíttatta a sajtó számára a Magyar Távirati Irodának: „A Magyar Rádió pártszervezete és elnöksége fájdalommal tudatja, hogy munkatársai – Vörös János és Alánszki Babett – váratlan hirtelenséggel eltávoztak. Emléküket megőrizzük, temetésükről később történik intézkedés.” Fél órával később az MTI javítást adott ki a közleményhez, amely szerint „eltávoztak” helyett a helyes szöveg: „elhunytak”.

Ez új mozzanat volt. Egyebekben viszont minden pontosan úgy történt, ahogyan három nappal azelőtt. A rendőrségi autók tömege láttán a Bródy Sándor utcai kapuval szembeni járdán a környék kereskedelmi dolgozói és kisiparosai szörnyűlködtek. A Háry borozóban már nyolc hulláról beszéltek. A nyomozást irányító rendőrtiszt pedig nekiállt meghallgatni azokat, akik az újabb gyilkosság idején a közelben tartózkodtak vagy bármi érdemit tudhattak a történtekről.

Szomolányi az elnökségi épület negyedik emeletén, a Műsortitkárság külön az ő részére kiürített szobájában rendezte be főhadiszállását. Elsőnek a gyilkosság felfedezőjét hallgatta meg, aki végzettségét tekintve a kollégája volt, bár később járt a jogi karra, mint ő.

– Sajnálom, de semmivel sem tudom kielégíteni a kíváncsiságát – közölte dr. Szomolányival dr. Nej, és latin tudását fitogtatva hozzátette:

– A caedes idején nem tartózkodtam a helyszínen, azt jómagam is csak post mortem észleltem.
Ezzel Szomolányi nem sokra ment. Még pár szót váltott a szerkesztővel, majd ezekkel a szavakkal búcsúzott el tőle:
– Kérem, hogy ha legközelebb hullára bukkan a Magyar Rádióban, elsőként engem értesítsen.

Az őrnagy ezt a kijelentését persze humornak szánta, akasztófahumornak, és persze fogalma sem volt arról, milyen közel jár az igazsághoz. Munkatársai eközben sorra hallgatták meg azokat, akik a bűncselemény idején a tetthely közelében tartózkodtak vagy tartózkodhattak. Csizmadia főhadnagy már előzőleg azt az utasítást kapta, hogy szerezzen vissza a labortól egy szál kutyaszőrt és sürgősen kerítsen egy ebszakértőt.

Mire a főhadnagy az egy szál kutyaszőrt tartalmazó nejlonzacskóval a kezében visszatért a Rádióba, már az ebszakértő is megérkezett. Ez a főhadnagy a rendőrség Dunakeszin lévő kutyavezető-képző iskolájából motorozott be hihetetlen sebességgel a Józsefvárosba. Rettentő kíváncsi volt, hogy miért hívatták, mivel akit a cégnél a kutyák érdekeltek, az általában maga látogatott ki Dunakeszire, a rendőrségi ebeket és gazdáikat oktató, szakmai körökben méltán világhírű iskolába.

– Azért kértelek ide, mert te vagy a szakértő a dunakeszi kutyaiskolából – nyújtotta a kezét Szomolányi. – Szükség lenne a szakértelmedre.

– Rácz Antal főhadnagy, őrnagy elvtárs – jelentkezett katonásan, ámbár némileg sértetten a főhadnagy. – Szabadjon megjegyeznem, hogy állatorvos vagyok, egyébként kinológus.

– Értem, te vagy az én emberem, foglalj helyet – Szomolányit nem érdekelte a sértett felhang. – Meg tudnád-e mondani, hogy kutyától származik-e ez a szőrszál, és ha igen, milyen fajtától? – tartotta Rácz orra elé a nejlonzacskót.
A kinológus elfintorította az orrát:
– Ez a szőrszál piszkos. Ahogyan elnézem, alighanem véres.
– Pontosan erről van szó. Ugyanis egy holttest mellett találták. Szóval? Kutyától származhat?
A kinológus nagyítóüveget vett elő a zsebéből, de gyorsan vissza is tette.
– Azt szabad szemmel is azonnal látom: kutyaszőr. Valószínűleg egy olyan kistestű, vöröses szőrű kutyától származik, mint például a pekingi palotapincsi. Persze így ránézésre erre nem esküszöm meg.
– Nem is várom el tőled – mosolygott Szomolányi. –Egyelőre ennyi is elég, hogy gyorsan tovább tudjunk lépni. Tehát palotapincsi lehet?
– Mint voltam bátor mondani, akár pekingi palotapincsi, helyesebben palotakutya is lehet. A hivatalos besorolása: Pekingese. Ez a fajta az ókori Kínából származik, Peking városából. Őse az ázsiai farkas lehetett. Évszázadokon át kizárólag a Tiltott Városban, a császári palotában volt szabad tartani. Xianfeng császár…

A kinológust nem lehetett lelőni. Ha már egyszer lélekszakadva bemotorozott Dunakesziről, mindent el akart mondani, amit csak tudott. És sokat tudott.

* * *

Szomolányi munkatársai körbekérdezték a rádiósokat, akik közül többen is tudták, hogy ilyen kutyát Bagoly Ancsi vágóasszisztens tart. Jó, jó, de hogy került az állat a Rádióba? Ide a munkatársak magukkal hozhatják az ölebeiket?

Természetesen nem – magyarázták el az őrnagynak. – Erre egyedül Kőbán Ritának, a kajakosnak van engedélye, aki kijelentette, hogy kutya nélkül be nem teszi a lábát a Bródy Sándor utcába. Márpedig a lány remekül szerepel a nemzetközi versenyeken, tehát nem lehet nem behívni a sportműsorba. Ezért neki kivételesen megengedték, hogy magával hozza a kedvencét. („Még jó, hogy ez a kajakoslány csak kutyabarát és nem díjugrató – szellemeskedett valaki. – Akkor lóháton vágtatna végig a Pollack Mihály téren, és galoppban érkezne a 6-os stúdióba.”)

Az őrnagy sürgősen látni akarta a vágót, ám kiderült, hogy Bagoly Ancsi a hajnali szolgálatát befejezve éppen egy órája hazament.

– Kerítsétek elő! Látni akarom ezt az Ancsit, de minél hamarabb – adta ki az ukázt Szomolányi. És bár szolgái – Arany Jánossal szólva – a határozott parancs ellenére sem száguldottak ország szerin tova, egy nyomozó azonnal gépkocsiba vágta magát, és elindult Pestlőrincre a pekingi palotapincsi gazdasszonyáért.

Az őrnagynak sehogy sem tetszett ez a kutyaszőr-dolog. Hogyan került éppen a holttest mellé? Itt valami bűzlik – vélte.

Ezért addig is, amíg munkatársa visszaér a pincsis lánnyal, Szomolányi sorra kérdezte róla a kollégáit. Ennek nyomán Bagoly Ancsiról a következő kép alakult ki. Holtbiztos, hogy semmi köze a gyilkossághoz. („Az a gyanús, ami nem gyanús” – idézte fel magában a nyomozó a rendőrségen is oly sokszor idézett „Virág elvtárs-tételt”.) Ancsinál békésebb lényt még nem hordott hátán a Föld. Csöndes, halk szavú, minden neki mondott szótól zavarba jön és elpirul. Árva lány, korán elveszítette a szüleit, állami gondozásban nőtt fel. Mindezek ellenére, ha nem is színjelesre, de elvégezte a gimnáziumot, leérettségizett, idekerült a Rádióba, ahol már hat éve dolgozik vágóasszisztensként. Nagyon megbízhatóan végzi a munkáját. Mindenki szereti, sőt módjával még anyáskodnak is felette. Nincsenek ellenségei. De férje, vőlegénye, sőt – amennyire a kollégái tudják – barátja sincsen, nem is volt. („Állítólag szűz” – kuncogott valaki.) Egyedül lakik Pestlőrincen, egy a tanácstól kapott szükséglakásban. Illetve – éppen ez az! – mégsem teljesen egyedül, mert van egy kócos, csupaszőr kutyusa, egy pekingi palotapincsi. Az az egyetlen hozzátartozója. Úgy kényezteti, babusgatja, mintha a gyereke lenne. Ancsi inkább a saját hasán spórolja le („egy vágóasszisztens-fizetésből nagyon keservesen lehet csak megélni”), de a kis dögnek minden nap friss kutyakalácsot vásárol.

– Rendben, de minek, és főként hogyan hozza be az épületbe? A rendészek csak úgy beengednek a Magyar Rádióba egy kutyát?

Ha néhanapján különösen rájön a szeretet, akkor bizony behozza a blökit, és az csöndben elüldögél a sarokban, amíg Ancsi vág. Legfeljebb ha éjszaka dolgozik, akkor sétál ki vele néhány percre a magnóhelyiségből, hogy megjárassa egy kicsit – magyarázták el Szomolányinak a lány munkatársai.

– Hogy hogyan engedik be a rendészek? Sehogyan. Gőzük sincs arról, hogy mi van Ancsi nagy, cipzáras kézitáskájában, amikor elhalad előttük. Természetesen a kutyus lapít benne és kussol.

Szomolányi egyre inkább gyanította, hogy vak nyomra szaladt – ez a lány nemigen lehet gyilkos. De talán látott, hallott valamit. És mégiscsak – tette fel magának ismételten a kérdést hogy a csudába került a holttest mellé, az áldozat fejéből kiömlött vérbe a kutya szőre?

Miközben fokozatosan erősödött benne a gondolat, hogy a szőr Ancsi kutyájától származik, teljességgel azért azt sem veszíthette szem elől, hogy esetleg mégsem. Az őrnagy már sok véletlennel találkozott pályája során, és ebből kiindulva nem zárhatta ki, hogy más rádiósoknak is lehet pekingi palotakutyájuk. Hogy kinek? Erre nézve mindjárt kapott is néhány tippet.

– Tudja-e, őrnagy elvtárs, hogy a P. Szabó neve elején mi az a P., amivel a Rádióba kerülése óta megkülönböztetik a riporter Szabó Józseftől? – kérdezte az egyik önjelölt „tippadója” és rögtön meg is válaszolta: Pekingi, mert ott dolgozott évekig.
– Jó; de kutyája van?
– Nincsen.
– Akkor engem nem érdekel. Ha egy berni pásztorkutya vagy mondjuk egy moszkvai dog szőrét találtuk volna meg, akkor most egy svájci vagy egy orosz tettesre, netán a moszkvai tudósítóra kellene gyanakodnunk?

Az már valamivel gyanúsabb volt, hogy a Rádió egyik munkatársának, Trebitsch Péternek kínai a felesége, akit Pekingből hozott magával. De az őrnagy ezután arról is meggyőződött, hogy ez sem lehet az igazi Trebitsch, mivel sem ő, sem a neje nem tart ebet.

Nem sokkal később aztán véglegesen bebizonyosodott, hogy az egész pincsi-ügy vakvágány. A rendőrségi labor előzetes vizsgálata szerint ugyanis, amelynek eredményét sürgősen közölték Szomolányival, a húsklopfoló nyelén megint nem találtak ujj- vagy tenyérnyomatot, csak gumikesztyűtől származó nyomelemeket. A szőrszálak kutyától származnak, állapították meg, de már jóval korábban ott voltak a helyszínen, a lépcsőfordulóban, és az áldozat rájuk csorgó vérétől később szennyeződtek be.
Az őrnagy húzott egy vonalat a noteszében.
Mire az ijedtségtől halálra vált, falfehér, sápadt Bagoly Ancsit Szomolányi segédje a Műsortitkárságra (mármint a nyomozás vezetőjének ideiglenes irodájába) előállította, ez már világos volt. Az őrnagy elnézést kért a lánytól a zaklatásért és közölte vele, hogy mivel a kutyával kapcsolatban minden tisztázódott, nincs hozzá kérdése, hazamehet, illetve ugyanaz a nyomozó, aki idehozta, haza is viszi kocsin. Azonban Ancsinak volt kérdése:

– Tessék mondani, és akkor engem most kirúgnak, mert titokban behoztam a Maókát?
– Kicsodát? – kérdezett vissza értetlenül dr. Szomolányi.
– Hát a Maót. A kutyámat. Én ugyanis ezt a nevet adtam neki, merthogy pekingi. De megígérem, hogy soha többé nem hozom be.
– Azt csinál, kedves Ancsa, amit akar – nyugtatta meg az őrnagy. – Én ezennel ünnepélyesen megígérem magának, hogy sem a Rádió vezetőit, sem a rendészetet nem értesítjük a maga Mao Ce-tungjáról. De a kollégáiért már nem kezeskedem.

Kulcsár István: Gyilkosság a Magyar Rádióban
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2017