Jenny Erpenbeck: megy, ment, elment (részlet)

Richard odaül az asztalhoz és bekapcsolja a tévét, az esti híradóban berlini és regionális hírek mennek: bankrablás történt, sztrájkol a repülőtéri földi kiszolgáló személyzet, megint drágább lesz a benzin, az Alexanderplatzon tíz férfi gyűlt öszsze, szemlátomást menekültek, és éhségsztrájkot kezdtek, az egyik éhségsztrájkoló elájult, és kórházba szállították. Az Alexanderplatzon? Látni, amint egy hordágyon fekvőférfit betolnak a mentőautóba. Ott, ahol Richard ma járt? Fiatal riporternő beszél a mikrofonba, a háttérben néhány alak kuporog meg fekszik, egy kempingasztalt látni előttük kartontáblával: We become visible. Kisebb, zöld betűkkel alatta: Láthatóvá válunk. Miért nem látta ő akkor a tüntetést? Az első kenyérre sajtszeletet tett, a második következik, a sonkás. Nemegyszer elszégyellte már magát amiatt, hogy azalatt vacsorázik, miközben a képernyőn agyonlőtt embereket látni, földrengés vagy repülőgép-szerencsétlenség áldozatait, emitt egy cipőt az öngyilkos merénylet után, amott valami járvány áldozatainak fóliába burkolt holttestét, tömegsírban fekve egymás mellett. Ma is szégyenkezik, de azért tovább eszik, mint ahogyan máskor is. Gyerekkorában megtanulta, mi a szükség. De csak azért, mert ma egy kétségbeesett ember éhségsztrájkot tart, még nem kell neki is éhen halnia. Mondja magának. És ha annak ugyanolyan jó sora volna, mint neki, az is ugyanúgy a vacsoránál ülne és enne. Még öregkorában is azzal van elfoglalva, hogy lerázza magáról az anyja protestáns örökségét, a bűnbánatgyakorlás alapállapotát. De a lágerekről az anyja sem tudott. Állítólag. Tulajdonképpen mi volt Luther felbukkanása előtt a lélek helyén, ahová azután a rossz lelkiismeret fészkelte be magát? A tézisek kiszögezése után megjelent érzéketlenség egyszerűen csak védekezés, nyilván. Villájával beletúr a teli salátástálba, és rágás közben azt mondja magának, hogy gondolatilag sem lenne tiszta, ha egy szép napon valóban felhagyna az evéssel a világ emez vagy amaz szegénye vagy nyomorultja iránti szolidaritásból. A szabad elhatározás ketrecéből akkor sem tudna soha kiszabadulni. Bezárva a luxusba, hogy van választása, ha nem enne, az ugyanolyan önkényes döntés lenne, mintha dőzsölne. Ízlik neki a hagyma a salátában. Újhagyma. És az emberek még mindig nem hajlandók megmondani a nevüket, mondja épp a fiatal nő. Úgy tűnik, aggódik az éhségsztrájkoló emberekért, aggódása igazán meggyőző. Vajon az aggódó hangnem újabban már vizsgatárgy riporterek számára? És vajon a fekvő ember képe valóban az Alexanderplatzról való? Summa volt a nevük a középkorban az egyetemes kézikönyveknek, ezekben a könyvekben Madrid térképe ugyanúgy festett, mint Nürnbergé vagy Párizsé – a térkép csak azt árulta el, hogy az, ami ezt a nevet viseli, város. Talán ma sincs nagyon másként. Mert hát nem látott már számtalanszor ilyen hordágyon elszállított embert a világ legkülönbözőbb részeiről és a legkülönbözőbb katasztrófákról szóló beszámolókban? Miért van egyáltalán jelentősége annak, hogy ezek a másodperc töredéke alatt tovasuhanó képek valóban osztoznak-e a helyen és az időponton a hírt generáló rémülettel? Lehet egy kép bizonyíték? És annak kell-e lennie? Milyen történet bújhat meg ma a tetszőleges képek mögött? Vagy már nem a történet a lényeg? Egyedül a mai napon hat ember fulladt meg fürdés közben a Berlin környéki vizekben, adja tudtul végezetül a hírolvasó, szomorú rekord, mondja, majd áttér az időjárásra. Hat olyan ember, mint az, aki még mindig a tó mélyén fekszik. We become visible. Miért nem látta Richard a férfiakat az Alexanderplatzon?

| 4 |

Éjjel fölkel vizelni, és nem tud utána visszaaludni, az utóbbi hónapokban előfordult ez már néha. Ilyenkor a sötétben fekszik, és a gondolatait figyeli, amint tévutakra mennek. A férfira gondol, aki a tó fenekén fekszik, egészen az alján, ahol a tó még nyáron is hideg. Az üres irodájára. A mikrofont tartó fiatal nőre. Régen, amikor még át tudta aludni, szünetnek érzékelte az éjszakát. De most már jó ideje nem. Mindig minden folytatódik, és sötétben sem ér véget.

Másnap lenyírja a füvet, utána borsófőzeléket ebédel, aztán elmossa a dobozt és kávét főz magának. Bevesz egy fejfájás-csillapítót. Fájfejés. A szeretőjével régen azzal szórakoztak, hogy kitekerték a szavakat. Vagy félreütéseket mondtak. Az öreg így lett örge, a rövid rövdi és így tovább. Miért nem látta azokat az embereket? We become visible. Ugyan.

Leveszi az Odüsszeia prózafordítását a polcról, és elolvassa a kedvenc énekét, a tizenegyediket.

Később elmegy a gazdaboltba, és elviszi a fűnyíró kését éleztetni.

Este szendvicseket készít, hozzá salátát. Fölhívja Peter barátját, a régészt, aki elmeséli neki, hogy az egyik markoló lapátjába az ásatás szélén egyszer csak egy modern szobor került. Az Elfajzott művészet című náci kiállításról. Képzeld csak el. Lehet, hogy a bombázás alatt beomlott a Birodalmi Kulturális Kamara egyik irodája, és a tiltott műveket tartalmazó szekrény úgymond a középkorban landolt. Richard azt mondja, ez tényleg hihetetlen, a barátja meg azt, hogy a föld tele van csodákkal. Richard azt gondolja, de nem mondja, hogy a föld inkább egy szemétdomb, a különböző időszakok a sötétben, földdel teli szájjal egymásnak esnek, meghágják egymást, de közben terméketlenek, s az időnkénti haladás mindössze annyi, hogy a föld felszínén járók minderről mit sem tudnak.

Másnap esik az eső, ezért otthon marad, és végre elrámolja a tornyosuló régi napilapokat.

Elintéz néhány átutalást telefonon, utána bevásárlólistát ír későbbre:
1 kiló hagyma
2× saláta
½ fehér kenyér
½ fekete kenyér
1 vaj
sajt, felvágott?
3× főzelék (borsó vagy lencse)
tészta
paradicsom
—————-
16-os csavarok
csónaklakk
2 kampó

Ebéd után ledől, húsz percre. A valódi teveszőrből készült takarót, amivel betakaródzik, a feleségétől kapta évekkel azelőtt egyszer karácsonyra.

A pincében álló dobozok kipakolását inkább egy világosabb napra halasztja.

A diáklány, akinek az Ovidius Átváltozások című művének jelentés­szintjeiről írt dolgozatát eltette, néha a két keze mögé rejtőzve végigaludta a szemináriumát. De a dolgozat, amit írt, ennek ellenére rendben volt.

Délután már csak szemerkél egy kicsit, Richard beül az autójába és elmegy a szupermarketbe, ABC-áruháznak hívták régen, holnap vasárnap van, nem szabad semmit elfelejtenie, aztán még elmegy a gazdaboltba a többi dolog miatt. A gazdaboltban műtrágya-, forgács- és festékszag van, kukacot is árulnak horgászáshoz, meg búvár­szemüveget és tojást, frisset a faluból.
Búvárszemüveg.
Este, a berlini és regionális hírek között rövid beszámolót hoznak: az Alexanderplatzon éhségsztrájkot tartó menekülteket ma elszállították. Vége a sztrájknak.

Kár, gondolja. Tetszett neki a gondolat, hogy úgy akarnak láthatóvá válni, hogy nyilvánosan nem mondják meg, kik ők. Odüsszeusz azt mondta, amikor ki akart jönni a küklopsz barlangjából, hogy a neve Senkise. Ki szúrta ki a szemedet?, kérdezte a megvakított küklopsztól odakintről a többi óriás. Senkise, üvölti a küklopsz. Ki vert meg? Senkise! Odüsszeusz pedig, a Senkise, akinek önmagát eltörlő nevét az óriás üvöltözi, egy kos hasa alján függeszkedve menekül ki észrevétlen az emberevő szörnyeteg barlangjából.

A We become visible feliratú tábla most bizonyára egy papírkosárban van már, vagy ha túl nagy volt a papírkosárhoz, akkor az esőben szétázva a földön hever.

Fordította: Blaschtik Éva

Jenny Erpenbeck: megy, ment, elment
Park Könyvkiadó, Budapest, 2017