A megértés nehéz szolgálatában | Jenny Erpenbeck: megy, ment, elment

Posted on 2017. június 26. hétfő Szerző:

1


Cserhalmi Imre |

Nem igazán jó könyv is lehet fontos könyv. Nem kizárólag a halhatatlan írói értékek tudják érvényre juttatni – idézem a fülszöveget – „az irodalmat, mint a megértés eszközét”. Különösen érvényes ez azokra a művekre, amelyek minden áttétel, áthallás, szimbolika, más korokba helyezés, sorok közti sugallatok nélkül szólnak égetően aktuális témákról ugyancsak (majdnem ismét azt írtam: égetően) aktuális olvasóihoz.

De talán nem véletlen (freudi?) az égetésre utaló szóválasztás, mert a kortárs olvasó jó néhány maradi országban ma is ki van téve annak a hatalmi agymosásnak, amelynek technikáját a múlt század harmincas-negyvenes éveiben fejlesztették tökélyre, amely aztán világégéshez és százmilliók iparszerű elégetéséhez vezetett. A mai agymosás még „csak” ott tart, hogy e könyv olvasásához valószínűleg már mindenki valamilyen előítélettel közeledhet (vagy ilyennel, vagy olyannal), illetve óriási erőfeszítéseket kell tennie, hogy ezt félretolva váljék nyitottá a tényekre, sőt a humánumra. És ha ilyen marad vagy ilyenné válik a könyv végéhez érvén, akkor igazolódik e könyv fontossága is, értéke is.

Persze, nem dokumentumot olvas, hanem… – nem könnyű, de talán nem is szükséges ezt pontosan megállapítani. A könyv jó részében inkább riport, ugyancsak jó részében közéleti morfondírozásnak meg tudományos ismeretterjesztésnek beillő szöveg, van benne néhány érdekes portré és néhány valódi irodalmi műbe illő konfliktusos helyzet. Nem főhőse, inkább csak főszereplője egy nyugdíjba vonuló, özvegy egyetemi tanár, aki éppen most ismerkedik-barátkozik új élethelyzetével. Nagyon okos, de a reáliák világában nem túl tapasztalt, viszonya a világgal – és ez nagyon is rokonszenves! – rácsodálkozó jellegű. Erősen foglalkoztatja, hogy a lakóhelyéhez közeli tóba fulladt ember holttestét képtelenek megtalálni, még mindig erősen foglalkoztatja Berlin kettészakítottságának az élménye és néhány következménye, meg persze minden párhuzam és bölcsesség, amit a mai tapasztalataira és kételyeire az ókor történelmében, irodalmában, nyelvében talál.

És akkor a kíváncsisága az egyik berlini menekülttáborba vezeti. A könyvbéli sztori tulajdonképpen itt kezdődik, és lényegében azt a folyamatot mutatja be, amelynek során a prof szemében és szívében a néhány új ismerős már nem fekete meg észak-afrikai meg menekült lesz, hanem mindezek fölött és előtt: ember. Ilyen egyszerűen s egyszersmind bonyolultan. Ilyen közelien és érdekesen.

Aki nem éri be ocsmány aktuálpolitikai lózungokkal, ha a világ megismerésére vágyik, az értékelni fogja ezt a könyvet. Az jobban megérti a líbiait, akinek a városát öt napon át bombázták a kereszténységükre oly büszke európaiak, vagy a másik feketét, akinek kivétel nélkül minden családtagját agyonverték vagy agyonlőtték, meg a harmadikat, aki tud autót is, markolót is vezetni, de nem dolgozhat, mert a vezetői engedélyét nem ismerik el. A negyediket, akinek a mobil nem luxuscikk, hanem az egyetlen értéke, és az egyetlen eszköze, amellyel tizenhárom éve nem látott anyjával némi kontaktust tarthat. Az ötödiknek a szeme láttára fulladt a tengerbe az egész családja, a hatodik az ebédjét három napra beosztja, hogy tréningben maradhasson azokra az időkre, amikor majd esetleg újra éheznie kell, a hetedik annyi betegséget szedett össze három éves menekülti sorsában, hogy 24 éves korára aggastyánnak látszik. Nem pénzt akarunk, dolgozni akarunk – hangoztatják, aztán éhségsztrájkot is tartanak, német nyelvórára is járnak, miközben többen a latin betűket se ismerik. Az egész életüket nyomasztja és bizonyára mindig is nyomasztani fogja, hogy nem tudják, lehet-e még valódi otthonuk valaha, valahol? Személyes ismerősünkké válik Awad, Rasid, Juszuf, Ali, Zair, Jaja, Abduszalan és Rufu, és az a fekete férfi, aki így sóhajt fel: „Úgy szeretnék még egy gyereket, mielőtt meghalok.”

Szó sincs arról, hogy a könyv valami panaszlistával, szörnyűségbombákkal óhajt hatni. Nem könnyzacskót mozgósító elérzékenyítésre hajt. Feltárja őszintén a nyugati világ ellentmondásosságát is. Hogy a menekültek sátrát már háromszor felgyújtották az idegengyűlölők. Hogy az interneten naésakkor néven ilyet ír valaki: „Kizárólag a mentőcsapatot sajnálom! Mi a fenének küldik ki őket, hogy kihalásszák a rengeteg halottat a tengerből?” Hadisten ezt írja: „A bolygónk amúgy is mérhetetlenül túltelítődött. Régen a természet (influenza, pestis stb.) maga szabályozta ezt.” És egy választási plakáton ez áll: „Támogass egy német anyát. Ne egy fekát vagy egy cigányt.”

Csakhogy amikor baj van, amikor az egyik menekült tévedésből olyan gyógyszert kap a pszichiátrián, amibe majdnem belehal, amikor egy másik a kitoloncolástól való félelmében meggyújtja önmagát, amikor a merev törvénytisztelet lélektelen bürokráciává torzul ügyeik német intézésében, akkor valahogy mindig ott terem a civil világ: az egyházak, a különféle közösségek, a családok, a magánemberek. A mi profunk is több menekültnek ad szállást, akad, akivel együtt tölti a karácsonyt, egy másikat zongorázni tanít, és az élete a velük létrejött való barátsággal bonyolultabbá, de tartalmasabbá, örömtelibbé is válik.

A könyv végül eljuttatja az olvasóját az érzelmeknek és a gondolatoknak arra a magasabb szintjére, amely ugyan nagyon is a konkrét élettapasztalatokból fakad, de – meghaladva annak esetlegességét – segít képesé tenni, hogy a saját aktuális világának megértőbb, felelősebb, emberibb lakója legyen.

Hadd idézzek néhány mondatot a könyvből:

„Éppen Berlinben felejtették volna már megint el, hogy a határ nemcsak idomul az ellenség méretéhez, hanem meg is teremti az ellenséget?” Másutt meg: „Az emberiség által minden korban oly hőn áhított béke, ami eddig a világnak oly kevés helyén valósult meg, végül odajut, hogy most ne osszák meg a menedékkeresőkkel, hanem agresszívan védelmezzék, ami már-már maga is háborúként fest.”

Münchenben, 2015-ben jelent meg ez a könyv, tehát szűk kétéves késéssel érkezett el hozzánk. Ismervén a menekültkérdés körüli, hazai állapotokat, jobb lett volna, ha előbb ide ér. De jobb későn, mint soha.

Jenny Erpenbeck (Fotó: Katharina Behling)

Jenny Erpenbeck: megy, ment, elment
Fordította: Blaschtik Éva
Park Könyvkiadó, Budapest, 2017
307 oldal, teljes bolti ár 3490 Ft
kedvezményes webshop ár 2792 Ft,
ISBN 978 963 355 2728

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Hogyan tudjuk elviselni az idő múlását, ha a hazánkból elmenekülve egy idegen ország számunkra idegen kultúrájában tétlenségre vagyunk kárhoztatva? Hogyan küzdjünk meg az állandó bizonytalanság érzésével, hogy az otthonunkba már nem mehetünk vissza, de ahova menekültünk, ott se biztos, hogy maradhatunk? Hogy sehol nem tudunk berendezkedni, állandó vándorlásra ítéltettünk? Richard, a nyugalmazott professzor a berlini Oranienplatzon tábort ütő észak-afrikai menekültekkel beszélgetve döbben rá ezekre a kérdésekre, s próbál segíteni a kilátástalan helyzetbe jutott embereken – a maga eszközeivel.

Jenny Erpenbeck nagy művészi érzékenységgel mesél odafigyelésről és félrenézésről, űzöttségről és bizonytalanságról, láthatóvá és láthatatlanná válásról. Kevés ennél aktuálisabb téma létezik napjaink Európájában.