»Amikor súlyosbodnak a viszonyok, nehéz visszatalálni a normális szót értéshez« | A POSzT vendége volt Závada Pál és Jordán Tamás

Posted on 2017. június 21. szerda Szerző:

0


Závada Pál (GA)

Hárságyi Margit |

Pécsett eljönni látszik a béke a pár éve még forrongó, zaklatott színházi szakma egymásnak feszülő képviselői között. Legalábbis így látja a színházért különösen rajongó újságíró, aki 17 éve kíséri figyelemmel, hogyan is alakul a pécsi találkozó, s benne a millió, egymás ellen feszülő vélemény. Az utóbbi években recsegett-ropogott a felépítmény, aggódtunk. Idén viszont mindenki eljött, részt vett, érdeklődött, már-már a régi szép időket élhette, aki egy esténél többet töltött Pécsett.

Sajnos kevesen maradtak itt ennél hosszabb ideig, így elmaradt a kezdetekben oly kedves utcakép, ahol ismert arcok bukkantak fel, színészek ölelték meg egymást, örömmel konstatálva a tényeket, hogy megvan még a másik (igaz, legbelül talán boldogan nyugtázták, hogy „na, ez is jól megöregedett”). De ennek semmi nyomát nem láthatta akkoriban a belvárosban sétáló. Ezen a forró nyáron szerencsére visszavitték csaknem az összes rendezvényt a régi helyszínekre, az off-programokat néztük csak a Zsolnay Negyedben. Közöttük végre Pintér Béla Titkaink című remek előadását, ami évekig nem szívesen látott darab volt a POSzT-on.
Mint már annyiszor, most is egybeesett az Ünnepi Könyvhét és a POSzT számtalan remek programja. Mint az alábbiakból kiderül, itt az írott szó is sok szálon kapcsolódik a teátrumi világhoz.
Árnyat ad a nagy hőségben a pécsi Színház téren az Ünnepi Könyvhétre és a neves művészekkel közönségtalálkozókra berendezett kis színpad nézőtere.

Párbeszéd a Színház téren (GA)

Ezúttal Závada Pál József Attila- és Kossuth-díjas író könnyű, nyári beszélgetését hallgattuk. Az író lakonikus nyugalommal és derűvel idézte fel pécsi egyetemista éveit, melyek csak a közgazdaság-tudományban tértek el későbbi választott pályájától, már akkor bevonzotta őt is a színház varázslatos világa. Akkoriban pezsgő színházi élet uralta a helyi értelmiség gondolait, itt volt pályakezdő számos színházi rendező és színész, így érthetően az egyetemi éjszakák is gyakran teltek jóízű beszélgetésekkel.
Később már a szociológia (melyet egyidejűleg tanult és tanított) vitte el a neki sorsszerűnek szánt pályára, azaz a tényirodalom felé, és jöttek a regények, drámák. Innen már csak egy ugrás volt az 1997-ben megjelent Jadviga párnája, amely azóta fényes pályát futott be: filmváltozat és színpadi feldolgozások születtek a regényből.
Az idei POSzT-on is bekerült a kiválasztott versenydarabok közé, ezúttal a debreceni Csokonai Nemzeti Színház színre vitelében. Az első szakmai beszélgetésen az értő, érzékeny és nagyon tájékozott moderátor, Lévai Balázs kérdezte meg a közönség soraiban helyet foglaló Závada Pált, nézőként mit szólt az előadáshoz. Az író a dicsérő szavak mellett megjegyezte, hogy húzhattak volna még a szövegből… Véleménye szerint ugyanis a legfontosabb az erős színházi élmény megteremtése, amihez sok ember munkája szükséges, s ebben a színházat (a dramaturgot) nem befolyásolhatja semmilyen külsődleges ok, főként nem hiúsági. („Jaj, nehogy megsértődjön az író!”). Mert lehet ugyan, hogy az ő könyve inspirálta az előadást, de a színpadra vitt produkció az adott színház autonóm műve, és ebben az író csak társalkotó lehet.
Sokfelé megfordult az első napokban Závada, hiszen felkért előadó volt a Nyílt fórum felolvasószínházi bemutatói után, a szakmai beszélgetéseken is többször hozzászólt, mert köze van a témákhoz és sokszor az előadást is jól ismeri, még saját korábbi dramaturgiai munkái révén. Így kaphattunk világos szerkezetű, jól felépített áttekintést a miskolciak Kivilágos kivirradtig-jának hangsúlyos pontjairól, s ezzel segített az előadás kevés szavú dramaturgjának. Závada Pált rövid beszélgetésre kértem a közönségtalálkozó után.

Amikor felkérték, hogy nyissa meg az Ünnepi Könyvhetet a Vörösmarty téren, nem számítottak arra, amit mondott.
Závada Pál:
Nem azon gondolkodtam, ki mire számít, hanem hogy mire használjam a lehetőséget? Örömködjek-e, mert a könyv nagy ünnep mindannyiunk számára, van minek örülni. De ha figyelmet kapok, hasznosabb célra szerettem volna használni a lehetőséget. Ilyenkor mindig eszembe jut, ha a gyerekeim megkérdezik, miért hagytátok? Ilyen hatalmi viszonyok születését látva, ti mit csináltatok? Ezért nem tehetek mást, írok egy beszédet, s megpróbálom megfogalmazni mások helyett is, ennyit tehetek, és csökkenteni szeretném a saját lelkiismeret-furdalásomat is. Nem vagyok egy szónok fajta, csak ha megkérdeznek, akkor fogalmazom meg a véleményemet.

Minden alkotó embernek, értelmiséginek el kell döntenie, lesz-e katalizátor, vagy nem, miközben nem sok remény van a változtatásra, de a figyelmet fókuszálni lehet olyan pontokra, melyek elmozdíthatnak, irányt válthatnak.
Rengeteg az érdekkülönbözőség, ezeket meg kéne ismerni, majd kiegyeztetni. Nagy szerepe lenne a konszenzus keresésének, de mikor a viszonyok bemerevednek, a hatalmi viszonyok elbillenek, sérülnek a demokratikus normák, akkor az álláspontok lefagynak. S létrejönnek a mozdíthatatlan makacsságok, visszaélés a hatalommal, annak erőfölényével. Ehhez társul a pénzelosztás feletti uralom gyakorlása. Akkor állami funkciókat kezdenek működtetni úgy, hogy felborítják minden józan ember igazságérzetét, nem bánnak egyenrangú módon a különböző érdekcsoportok intézményeivel, egyiket megfojtják, másikat túl támogatják. Az eszközpénzt úgy használják, ahogy fejlett európai normák szerint szigorúan tilos. Normális országokban kormányok buknak meg, amikor súlyos elfogultságok, korrupció derül ki. Nálunk nem. Amikor súlyosbodnak a viszonyok, nehéz visszatalálni a normális szót értéshez, az európai normákhoz, akkor úgy érzik az emberek, csak borítani lehet. Ezt leleplezni kell, fölrúgni, az elégedetlenség utcai tüntetések formájában nyilvánul meg, mert adott esetben egy kormány csak abból ért, ha megijed a tömegtől. Ezek változó viszonyok, a helyzet most rosszabbodott.

Az Egy piaci nap című regényében olyan pogromokról ír, melyekről szinte semmit sem tudtunk, pedig itt történtek, az Alföldön a háború után.
Nem vagyok tudatos szerző, mint egy kutató, aki hipotéziseit vagy megerősíteni óhajtja vagy cáfolni a kutatásaival. Arról mesélek, amit sikerül megtudnom egy témáról, ami nem hagy nyugodni, ami nyugtalanít, ha van egy probléma, aminek a végére szeretnék járni, és közben egyre mélyebb gubancok, sötétebb, nehezebben érthető motívumok, keserves helyzetek mélységei, nemzeti gyarlóságok kerülnek felszínre. Ezzel talán jutunk valamire, nyitottabbá válik az olvasó egy olyan kérdésben, amit előtte előítéletesen elintézett. Ha közelebb megyünk mindig sokkal bonyolultabb, mint gondolnánk messzebbről.

A regényből jövőre terveznek előadást a Radnóti Színházban a Mohácsi fivérek rendezésében. Az író az ő munkájukba sem szeretne beleszólni, csak ha szükség van rá, jelenne meg szokásához híven a színmű kialakulása során.

És egy másik könyv, egy másik napon, A Jordán-sztori.

Picit késve kezdődik a találkozás, mert Jordán Tamás azt remélte, délután négyre meglesz az eredmény, s ennyi gyűrődés után kiderül, ő lesz-e a szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatója. De nem derült ki, így maradt az este 7 óra, amikor ő már Molnár Piroskával a Romance.com című előadásban ragyogott. A könyvbemutatóra is elkísérte őt hűséges kolleganője, akivel oly sok éve játszottak már szerelmest, házaspárt és más emberi viszonylatot, mint Pogány Jutkával is, ők hárman akkoriban a legendás kaposvári színházban éltek. Mert ott mindenki odaköltözött a színházba.

A könyvben is pályatársak, szerelmek vallanak Jordán Tamásról; Balogh Gyula szorgos gyűjtő munkája eredményeként élvezetes olvasmány lett, hiszen Jordánt mindannyian szeretjük. A kollegái, a közönsége, szóval mindenki, aki már látta egyszer is játszani, aki már találkozott vele valahol az életben. Itt van Trokán Péter a szombathelyiek egyik erőssége és Simon István, a Pécsi Nemzeti Színház egykori igazgatóhelyettese, akivel, ahogy mondják, 17 éve óta élnek vadházasságban – mert ők ketten találták ki, keltették életre és gondozták sok éven át a Pécsi Országos Színházi Találkozót. És nekik köszönhetően már van egy 17 éves kamaszgyerekük is.

Másnap, a POSzT utolsó versenyprogramos estéjén fergeteges sikert aratott A falu rossza előadás, ahol a friss, fiatal társulat együtt ünnepelhetett régi-új igazgatójával, mert akkorra már kiderült, Jordán Tamás folytatja munkáját Vas megyében is.

Lapzárta után érkezett:
A szombathelyi Weöres Sándor Színház igazgatója a Pécsi Országos Színházi Találkozón elesett az utcán, és beverte a fejét a járdaszegélybe. A helyi kórház intenzív osztályára vitték.
Jordán Tamás a 24.hu-nak azt mondta, az lehetett a baj, hogy aznap keveset evett és ivott, leesett a vércukorszintje. Még egy ideig kórházban marad, a gyógyulása érdekében senkit nem engednek be hozzá. Nincs fájdalma, szerencsére nem fáj a feje, de még nagyon gyenge, vissza kell nyernie az erejét. A szombathelyi színház tartja vele a kapcsolatot, és várja nemrég újraválasztott igazgatójának mielőbbi visszatérését.

Fotók: Gerner András (GA)