Yrsa Sigurdardóttir: Gének (részlet)

1987 | Prológus

Akár az orgonasípok, úgy sorakoztak a padon, nagyság szerint. A végén a kislány üldögélt, aki a legfiatalabb volt közülük, mellette a két bátyja. Egy-, három- és négyévesek. Cingár lábuk nem ért le a földig a kemény ülőkéről, de a gyerekek többségével ellentétben nem kezdték lóbálni. Fészkelődni sem fészkelődtek a helyükön: cipőjük mozdulatlanul lebegett a fényes linóleum fölött. Arckifejezésük nem árulkodott kíváncsiságról, unalomról vagy türelmetlenségről. Mindhárman merev tekintettel bámulták az előttük lévő üres fehér falat, mintha egy Tom és Jerry rajzfilmet néznének. Az üvegpanelen át szemlélve a jelenet egy fényképre hasonlított: tanulmány padon ücsörgő gyermekekről. Már legalább fél órája gubbasztottak ott. Hamarosan engedélyt kaphatnak arra, hogy felkeljenek, de nem úgy tűnt, mintha belátható időn belül meghozná ezt a döntést az őket szemmel tartó három felnőtt.

A gyerekek életét nemrég fenekestül felforgató esemény valószínűleg eltörpül majd amellett, ami még ezután vár rájuk. Amint kiteszik innen a lábukat, minden megváltozik. Bár a változás ez alkalommal minden bizonnyal kedvező fordulatot jelent majd, együtt járhat bizonyos hátrányokkal is, amelyek végül, mindent egybevetve akár nagyobb súllyal is eshetnek a latba, mint az előnyök. Éppen ezzel a dilemmával szembesültek az asztal körül helyet foglaló felnőttek.

– Ettől tartok. Végiggondoltuk az összes többi lehetőséget, de a szakemberek ezt javasolják. Agyerekeknek állandó otthonba kell költözniük, mégpedig a lehető leghamarabb. Minél nagyobbak lesznek, annál kisebb az esélyük arra, hogy valaki örökbe fogadja őket. Gondoljanak csak bele, mennyivel nehezebb volt otthont találni a fiúk számára, mint a kislánynak! A leendő nevelőszülők pontosan tudják, hogy minél zsengébb korú még egy gyermek, annál könnyebben tud alkalmazkodni az új körülményekhez. Két év múlva a kislány épp annyi idős lesz, mint most a kisebbik bátyja, és akkor az ő esetében is ugyanezzel a problémával fogunk szembesülni.

A férfi ekkor nagy lélegzetet vett, és hogy nyomatékot adjon szavainak, megsuhogtatott egy kötegnyi papírlapot.

– Itt vannak a jelentések és pszichiátriai elemzések azoktól a szakértőktől, akik megvizsgálták a gyermekeket.

A jelenlévők egy emberként bólogattak, komor arccal. Az egyetlen kivétel a legfiatalabb nő volt: elsősorban ő adott hangot annak, hogy ellenzi a javaslatot. A jelenlévők közül ő rendelkezett a legkevesebb tapasztalattal a gyermekvédelem területén, és még élt benne a remény, amelyet a többiekből már rég kiöltek az újabb és újabb csalódások.

– Nem kellene várnunk még egy ideig? Ki tudja, hátha mégis akad egy olyan pár, amely hajlandó lesz örökbe fogadni mindhármójukat. – A gyerekekre pillantott, akik olyan mozdulatlanul gubbasztottak a padon, akárha sóbálvánnyá változtak volna. A nő szorosan összefonta két karját, mintha így próbálná erősíteni magában emberbaráti érzéseit, egyszersmind megakadályozni, hogy elhagyja veleszületett optimizmusa. Még elevenen élt benne az emlékkép a testvérekről abból az időből, amikor először figyelt fel az esetükre a hatóság: sötét hajuk koszos és loncsos volt, ruhájuk mocskos, testük kórosan sovány. Csillogó szemük kiragyogott szutykos arcocskájukból; orcájukon csíkokat hagytak a könnyeik. A fiatal nő ismét a többi szociális munkás felé fordult. Arcára kiült a szomorúság.
– Kapniuk kell még egy esélyt.
– Átolvastam a róluk szóló teljes anyagot. – A papírköteget lengető férfi egyre bőszebb hangon beszélt. Most már harmadik alkalommal pillantott az órájára. Megígérte a gyerekeinek, hogy moziba viszi őket. – A kislányért valósággal közelharcot vívnak egymással a párok, de a srácok iránt alig van érdeklődés. Szerintem hálát adhatunk a sorsnak, amiért megtaláltuk ezt a megoldást. Semmi értelme annak, hogy egy csupán feltételezett tökéletes párra várjunk. Minden potenciális örökbefogadó megkeres bennünket, és ezt a listát a lehető legalaposabban átvizsgáltuk. A jelenlegi körülményeket figyelembe véve messze ez a legmegnyugtatóbb megoldás.

Ehhez nem sokat lehetett volna hozzátenni. Mindannyian komoly képpel bólogattak közben, ismét csak a fiatal nő kivételével: az ő tekintete elkeseredettségről árulkodott.

– Szemlátomást foggal-körömmel ragaszkodnak egymáshoz. Attól tartok, ha elszakítjuk őket, ezt a traumát életük végéig sem fogják kiheverni. A férfi most olyan hévvel hadonászott a papírköteggel, hogy az így keltett légmozgástól meglibbent a jelenlévők haja.

– Két pszichiáter is kijelentette, egymástól függetlenül és félreérthetetlenül, hogy a két kisebbik gyermek esetében az elkülönítés a legjobb megoldás. A fiú átvette a védelmező szerepét a kishúga életében. Jóllehet ő is csak kisgyermek még, elhalmozza a kislányt gondoskodásával, és már-már fojtogató szeretetével, miközben ő maga ezt senkitől sem kapja meg. Teszi ezt annak ellenére, hogy ő is csak kisgyermek még. Nem hajlandó egyedül hagyni a húgát, aki miatt folyton aggódik és gyötrődik. Az ég szerelmére, hiszen a kisfiú is mindössze hároméves! – A férfi elhallgatott, hogy levegőt vegyen. – Nem szükséges a sorok között olvasnunk ebben az esetben. A jelentésekből egyértelműen kiderül: mindkét gyermek számára az lenne a legjobb megoldás, ha elválnának egymástól. A fiúnak a húgához való viszonyáról sok mindent mondhatunk, csak azt nem, hogy egészséges. Igazság szerint mindkét srácot jobban megviselték a történtek, mint a kislányt. Ami érthető is, elvégre ők már nagyobbak.

Mocorgás támadt a padon. A kisebbik fiú közelebb fészkelődött a húgához. Átkarolta a vállát, majd szorosan magához húzta. Mintha hallotta volna, miről folyik a beszélgetés odaát, az üvegfal másik oldalán.

– Először is, nem hiszem, hogy jogunkban állna megkérdőjelezni a szakemberek állásfoglalását – szólalt meg az egyik nő, aki szintén jelét adta annak, hogy időszűkében van. Szaporán öltötte egymásba a szavakat, és közben türelmetlenül dobolt a lábával. – Ők a szakértők. Nincs értelme azon rágódni, hogy milyen életet éltek ezek a gyerekek eddig. Én magam azon az állásponton vagyok, hogy tegyünk pontot a végére, essünk túl rajta mihamarabb. Szerintem naivitás volna részünkről folytatni a keresést abban a reményben, hogy léteznek még tündérmesék. Nincs ugyanis tökéletes megoldás.

– De mi történik majd, amikor már nagyobbak lesznek a gyerekek, és rájönnek, hogy elkerülhető lett volna a szétválasztásuk? – próbált érvelni a megbeszélés legidősebb résztvevője. – Mindnyájan tudjuk, milyen gyakran csalódnak az emberek a gyermekvédelemben. És ez a döntés akár az egész életüket meghatározhatja. – Már küszöbön állt a nyugdíjazása, és bár nem sok esélye volt erre, abban reménykedett, hogy ez lesz az utolsó bonyolult ügy, amellyel hivatalból foglalkoznia kell még. Csak nem túl nagy kérés ez a sorstól? Már rég megőszült, gyógyszereket szedett a magas vérnyomására, az arcát pedig mély ráncok barázdálták.

– Az örökbe fogadó szülők természetesen titokban tartják majd a családi hátterüket. Ez szolgálja a gyerekek érdekét, különösképpen a két kisebbik esetében. Atitoktartás nem jelenthet különösebb nehézséget, mert nem valószínű, hogy emlékeznek majd bármire is. A kislány alig töltötte be az első életévét. A nagyobbik fiú esetében szerintem számolni kell azzal a kockázattal, hogy megőrződik benne néhány emlékkép, de ezt sem tudhatjuk biztosan. Még ha emlékszik is majd néhány dologra, az emlékek idővel úgyis összemosódnak és elhalványodnak. Gondoljanak csak bele, mi mindenre emlékeznek még négyéves korukból?
– Én például sok mindenre.
Úgy tűnt, a jelenlévők közül egyedül a fiatal nő őrzött emlékeket életének e korai időszakából: a többiek csak homályos, álomszerű emlékfoszlányokat tudtak felidézni. Ám egyéves korából még neki sem voltak emlékképei. A kislány fog a legjobban járni, aki iránt olyan nagy kereslet mutatkozik most, és nem csak azért, mert olyan angyali teremtés. A fiúkat mélyebben megviselték az utóbbi néhány év eseményei, és ennek jelei máris érzékelhetők voltak: a kisebbik túláradó szeretettel és féltő gondoskodással viszonyult a kishúgához; a nagyobbik közönyösen szemlélte a világot.

A szűkszavú jelentés, amelyet a helyszínre kiszálló rendőrök készítettek, miután az édesanya telefonon értesítette őket, mélységesen megdöbbentő volt. Olyannyira, hogy a jelenlévők közül senkit sem vitt rá a lélek, hogy felidézzen belőle bizonyos részleteket. Hálát adhatnak a sorsnak, ha az idő kitörli az események valamennyi nyomát a gyermekek tudatából.

Sajnálatos módon azonban a fiatal nő sem reménykedett ebben a forgatókönyvben. Ahhoz túlságosan nagy trauma érte őket.

– Az én emlékeim főleg kellemetlen élményekhez kötődnek; ilyen volt például az, amikor úgy hároméves koromban rácsuktam az ujjamra a péküzlet ajtaját, vagy amikor ötévesen láttam, hogy az egyik pajtásomat elütötte egy autó. De mindezek eltörpülnek amellett, amit ezek a gyerekek átéltek. Attól tartok, hogy a fiúk emlékezni is fognak minderre. Sőt, talán a kishúguk is, bár ez kevésbé valószínű.

– Na és mi van a kapcsolatukkal? Ez tisztázódott már? – A nő, akit már szorított az idő, másra terelte a szót, még mielőtt jobban belemélyedtek volna a gyermekkori emlékek elemzésébe. – Mégiscsak valamiféle határt kell szabnunk az erőfeszítéseinknek, amelyeket azért teszünk, hogy megpróbáljuk együtt tartani őket. Főleg, hogy valószínűleg nem is édestestvérek, ugyebár?

A jelentéseket felnyaláboló férfi ekkor már majd’ szétrobbant a feszültségtől. A fiatal nő legalábbis így látta.

– Jómagam úgy vélem, az apaság kérdése az ő esetükben nem tartozik a tárgyhoz. Ők testvéreknek érzik magukat, függetlenül attól, hogy esetleg csak az édesanyjuk révén azok. A két kisebbik gyerek édesapja ismeretlen. A nagyobbik fiú helyzete azonban egészen más. Az orvos szerint, aki megvizsgálta őket, a kisebbik fiú és a kislány valószínűleg édestestvérek, a legidősebb gyermek pedig a féltestvérük. Igaz, ez állítólag a férfi nyilatkozatán alapszik, akit az idősebbik fiú apjának vélelmezünk. Megesküdött a szeme világára, hogy a fiuk születését követően nem volt szexuális kapcsolata a gyerekek anyjával – miután az asszony arra kényszerült, hogy visszaköltözzön az édesapjához.

A férfi vágott egy grimaszt, majd nyelt egyet, mielőtt folytatta.

– Igen ám, de a gyerekek közötti vérségi kapcsolat megállapításához DNS-vizsgálatra lenne szükség, amire azonban se időnk, se pénzünk. Ráadásul, ha őszinték akarunk lenni, kimondhatjuk, hogy senki sem akarja igazán tudni az eredményt. Minden érintettnek az az érdeke, hogy azt feltételezzük, „normális” apjuk van. Még egyszer mondom, mindhármuknak, és nem csak a legidősebbnek.

Hallgatásba burkolóztak. Mindannyian jól ismerték a történetet – a gyermekekről és az édesanyjukról, a nagyapjukról, valamint a lánya ellen elkövetett borzalmas bűncselekményről, amellyel gyanúsították. És most az ő kezükben volt a három sebzett lelkű kisgyermek sorsa. Mitévők legyenek?

– És mi van az apával, ezzel a Thorgeir nevű fickóval? – Végül a fiatal nő törte meg a csöndet. – Semmi esély arra, hogy később esetleg meggondolja magát?

– Mi mindent megpróbáltunk. Nem tudja, és nem is akarja magához venni a fiát, nemhogy a három gyereket együtt. Sohasem állt kapcsolatban a kisfiúval, és még abban sem biztos, hogy ő az apja. Azt állítja, csak azért egyezett bele, hogy az ő nevét viselje a fiú, mert valóban volt futó kapcsolata az anyával, de sohasem tudhatta biztosan, hogy nem feküdt-e össze más férfiakkal is. Ha azonban megpróbálunk nyomást gyakorolni rá, hogy ennek ellenére vállalja a felelősséget a fiúért, biztosan követelni fogja az apasági teszt elvégzését. Ez pedig az eredménytől függetlenül hátráltatná a helyzet megoldását, úgyhogy nem tartom igazán jó ötletnek. Ha ugyanis kiderül, hogy mégsem ő az apa, akkor teljesen értelmetlen arról filozofálgatnunk most, hogy esetleg örökbe fogadhatná a gyereket. Hiszen akkor sem akarja vállalni a fiút, ha valóban ő nemzette. Így talán kedvezőbb helyzetbe hozhatnánk a gyermeket? Nos, ezt erősen kétlem.

A jelen lévő férfiak összenéztek. Több együttérzést mutattak az állítólagos apa döntése iránt, mint a kolléganőik, akik lesütött szemmel hallgattak.

– Ez a lehető legjobb megoldás! – A férfi most nem suhogtatta a jelentéseket, hanem dobolt rajtuk az ujjaival. – Sajnos nem szállhatunk be egy időgépbe, hogy kiderítsük, hogyan fog alakulni a sorsuk. Nem hagyatkozhatunk másra, csakis a szakértők véleményére. A leendő nevelőszülőket egytől egyig felülvizsgáltuk, és kiváló referenciákat kaptunk róluk. Javaslom tehát, hogy zárjuk le ezt az ügyet. Agyerekek adatait megváltoztatjuk a nyilvántartásban, így idővel elfelejtik majd, milyen borzalmas volt a családi hátterük eredetileg. Az lesz a legjobb, ha sohasem szereznek tudomást erről a nehéz időszakról, és az elszakadás megkönnyíti majd számukra a felejtést. Minél előbb elkezdhetik élni az új életüket, annál jobb lesz mindenkinek. Mindannyian egyetértünk, ugye?

A fiatal nő ekkor szóra nyitotta a száját, de végül meggondolta magát. A többiek egyetértően mormogtak, mintha így szeretnék beléfojtani az újabb tiltakozást. Elfordította a fejét, és a padon ücsörgő gyerekeket figyelte. A kislány szabadulni próbált bátyja öleléséből, de hiába: az csak még erősebben szorította magához, már-már olyan erővel, mintha fájdalmat akarna okozni neki. Talán mégiscsak igazuk van a szakembereknek. A fiatal nő ismét a társai felé fordult, és lemondóan bólintott.
Ezzel megszületett a döntés
Az értekezletet lezárták, a résztvevők elszállingóztak, hogy elkezdjék intézni a szükséges formaságokat. A fiatal nő azonban egy darabig még ott időzött a folyosón, így egyedül ő láthatta, hogyan kezdődött a három gyermek új élete. Nem mondtak le egykönnyen a régiről. Épp ellenkezőleg: heves ellenállást tanúsítottak. Főleg a kisebbik fiú viselte nehezen, hogy elszakítják őket egymástól: sírt, majd üvölteni kezdett, amikor látta, hogy a húgát magához veszi és felkapja egy gyermek- orvos, aztán eltűnik vele a szeme elől a folyosón. A kislány az orvos válla fölött bámult utána és intett búcsút neki, kifejezéstelen arccal. Ezzel elszabadult a pokol. Végül egy fehér köpenyes férfinak úgy kellett erőnek erejével lefognia a kisfiút. Amikor ráeszmélt, hogy túlerővel kellene megküzdenie, üvöltése zokogásba fulladt.

A fiatal nő képtelen volt máshová nézni. Részben ő is felelős a történtekért. Úgy érezte, most muszáj elég bátorságot gyűjtenie ahhoz, hogy szembenézzen a következményekkel. A nagyobbik fiú távozása nem volt ennyire szívszaggató látvány: ő nem tanúsított ellenállást, és nem is sírt, rémült tekintete azonban elárulta, mit érez. Minden jel arra utalt, hogy a három gyermek ezt megelőzően még sohasem vált el egymástól.

A fiatal nő egyetlen könnycseppet sem hullatott, miközben ott állt és figyelte, hogyan tűnik el a szeme elől a két kisfiú, ahogyan korábban a húguk is. Végül, amikor elmozdult a helyéről, már hiába kereste őket a kórház folyosóin. Nem találta a gyerekeket sem az előtérben, sem pedig odakint, az elnéptelenedett parkolóban.
Új életük beszippantotta őket. Eltűntek, nyomtalanul.

Yrsa Sigurdardóttir: Gének
Skandináv krimik sorozat
Animus Kiadó, Budapest, 2017