Greg Iles: Csontfa (részlet)

Posted on 2017. március 26. vasárnap Szerző:

1


iles_csontfa-bor2404. fejezet

Walker Dennis seriff Tahoe-ja sebesen zúg át a louisianai éjszakán, a tetőlámpája nem ég, a szirénája néma. A fűtőtest száraz levegőjét az arcomon érzem, alig hallom tőle a rendőrségi rádió tompított sercegését. A meleg ingerli a bal orcámon éktelenkedő égésnyomot, de mindazok után, amit ma este elviseltem, a fájdalomról hamar meg is feledkezem.
– Megpróbáltam ezt titokban tartani, hogy feltartóztassam az állami rendőrséget – mondja Dennis seriff –, de néhány tűzoltó bemondott egy-két nevet a rádión. Most már kitudódott. És amikor egy olyan gazdag ember, mint Brody Royal, meghal, az emberek mindent tudni akarnak. Szerencsénk lesz, ha a rendőrségre érünk anélkül, hogy az állami rendőrség járőrkocsijai lemeszelnének.
Majd húsz kilométerre keletre tőlünk az út átvezet a Mississippi folyón át Natchezbe, de mi ezúttal nem akarunk olyan messzire menni. A Concordia megyei seriff hivatala a megyei törvényszék alagsori szintjén helyezkedik el a louisianai Vidalia és Ferriday között. A két város közötti út mellett kismotorjavító műhelyek, olajmezőkre specializálódott szervizcégek, roncstelepek, csónak-márkakereskedések és kisebb vállalkozások folyamatosan változó sora áll. Mindnek van parkolója, ahol állami rendőrségi járművek állhatnak lesben.
– Videóra fogom venni a vallomásukat, amikor odaérünk – szól Dennis seriff –, de nem bánnám, ha tudnám előre, mit is fognak mondani. Nem akarom a szavaimmal sarokba szorítani magukat.
– Köszönöm, Walker.
– A menyasszonyával megbeszélték a történteket?
– Aha.
– Jó. Mert bármit mondanak, azt minden hatóság ízekre fogja szedni.
Bólintok, de semmit sem fűzök hozzá.
– Megértettem a történtek lényegét, de mondja el, ki ölt meg kit, és milyen sorrendben.
Levegőt veszek, átgondolom a történteket, mielőtt beszélni kezdenék. – Royal két embere kiütötte a natchezi zsarut, aki a parkolót őrizte az Examinernél, mielőtt elkaptak minket. Valószínűleg megölték, mert nem éreztem a pulzusát a furgonban. Amikor Royal házához értünk, az a két fickó elvonszolta a testét.
– Tud leírást adni róluk?
– Meghiszem azt! A legszívesebben kinyírnám a rohadékokat.
– Ha megöltek egy zsarut, sorszámot kell húznia. Ki halt meg utána?
Egy pillanatig nem jutok szóhoz. Walker adottnak tekinti, hogy a rendőrgyilkosok erőszakos halált fognak halni, és annyira el van merülve a pillanatban, hogy nem látja át: épp most ítélte el az apámat.
– Royal és Regan megkínozta Caitlint meg engem a pincében – mondom neki –, Royal lőterén.
– Jézusom, Penn! Sajnálom. Hallottam többször is, hogy Brodynak valamilyen egymillió dolláros gyűjteménye van odalent. Bár sosem láttam azt a helyet.
Egy pillanatra ismét magam előtt látom a két puskát, amit minden bizonnyal a merényletekhez használtak. – Az egymillióval lehet, hogy alá is lőtt – mormogom. – Royal megpróbált rájönni, ki látogatta meg Pooky Wilson anyját, mielőtt az asszony meghalt. Tudta, hogy van egy tanú, aki elmondhatja, hogy jelen volt Albert Norris halálakor.
– Ő honnan tudta meg ezt?
– Köztünk szólva… elmondtam neki, nem sokkal korábban, ma este.
Walker dühös pillantást vet rám. – A francba, Penn!
– Tudom. Egész hátralévő életemben ezért lakolok majd. De nem tudom meg nem történtté tenni. A kínzás alatt Henry Sexton és Sleepy Johnston betört, hogy megpróbáljon megmenteni minket. Lövéseket hallottunk fentről. Kommandósoknak tettették magukat, de Royal nem dőlt be nekik. Amikor Sleepy Johnston belépett az ajtón, Brody pisztolyt fogott rá. Miután Royal rájött, ki is ő, miután felhívta az ügyvédjét, Claude Devereux-t, aki jóformán minden családot ismert a megyében, hidegvérrel rálőtt Johnstonra.
– Szóval ez a Sleepy Johnston volt az a fickó, aki meglátogatta Pooky Wilson anyját, mielőtt meghalt?
– Igen.
– És ő volt az, aki „Gates Brownként” telefonon figyelmeztetett engem?
– Így van. És meglátogatta Henryt a kórházban.
– Honnan a francból tudta Johnston, hogy Royal elrabolta magukat?
– Figyelte Brody házát, amikor odavittek minket. Követte Royalt, amióta csak visszajött Detroitból. Ezért láthatta, ahogy Royal és Regan felgyújtja a Beacon épületét. De csak ma gyűjtött elég bátorságot ahhoz, hogy felhívja magát. Vagy tegnap, gondolom. Hiszen annak ellenére, hogy majd negyven évet élt Északon, Sleepy még mindig rohadtul félt Royaltól és a Knoxoktól. Nem gondolta, hogy Brody valaha is megfizet majd azért, amit tett.
– Miért használta egy baseballjátékos nevét álnévként?
– Miután Sleepy Detroitba költözött, magányos volt. Gates Brown a Tigers egyik színes bőrű nagymenőjeként játszott, és fiatalkorában pontosan olyan problémákkal küzdött, mint Sleepy. A Tigers végül vele nyerte meg a bajnokságot 1968-ban, Sleepy pedig példaképnek tekintette. De ma éjjel nem volt szerencséje.
Dennis seriff, aki egykor maga is baseballjátékosként kereste a kenyerét, megértően bólint. – Elég szomorú, ha belegondol az ember.
– Több mint szomorú.
– Szóval ki halt meg következőként? Henry?
– Henry már eleve sebesülten érkezett a korábbi támadások miatt, de azt hiszem, újra eltalálták a lövöldözésben, fenn, Royal házában. Alig tudta egyenesen tartani magát. Brody fellökte és kigúnyolta, az tán nem is igazán törődött vele. Ám amikor arra készült, hogy a lángszórót Caitlinre irányítsa, Henry odamászott, valahogy lábra állt, és a testével védte Caitlint. Engem a falhoz láncoltak.
– Henry tényleg ezt tette?
– Várjon, még a történet felét sem hallotta! Aztán megpróbálta elkapni Brodyt. Royal el akarta sütni a lángszórót, de amikor Henry feléje lendült, nem tudott anélkül tüzelni, hogy ne csapott volna vissza a láng. Aztán Henry nekiment Brodynak, és ahogy tusakodtak, Sexton meghúzta a ravaszt, így mindketten odavesztek. – Szünetet tartok, hogy visszanyerjem a hangom feletti uralmat. – A legszörnyűbb és a leghősiesebb dolog volt, aminek valaha a szemtanúja voltam.
– Te jóisten! És Randall Regan?
Néhány másodpercnyi csend után így szólok: – Regant megöltem.
Dennis seriff felmordul. – Hát… azt hiszem, a rendőrségen avasson be inkább a részletekbe.
– Köszönöm.

– De valamit azért áruljon el nekem: ha Sleepy Johnstonra rálőttek lent, a pincében, hogyan került a házon kívülre?
– Kivittem.
A seriff kétkedve néz rám. – Holtan?
– Nem. A gerincét érte a lövés. Tudtam, hogy ha megmozdítom, azzal megbéníthatom vagy akár meg is ölhetem, persze máskülönben elevenen elégett volna. – Próbálom elérni, hogy ne lássam lelki szemeim előtt Sleepy Johnston arcát, amint beletörődik a sorsába: hogy a lángok martalékává legyen. – Nem is éreztem a súlyát, Walker. Olyan volt, mintha egy kisgyereket cipeltem volna.
Dennis lassan bólint. – Ez így van, amikor ilyesmi történik.
– Csak annyit tudok, hogy két jó ember meghalt. Három, ha az a natchezi zsaru is az életét vesztette, aki az Examinert őrizte.
– Nem irigylem magától, hogy fel kell hívnia Logan rendőrfőnököt. Hacsak nem akarja, hogy én hívjam.
Megrázom a fejem. – Nem, ezzel tartozom Logannek.
– Nos, legalább Royal és Regan halott. Nem mondom, hogy sajnálattal hallom ezt a hírt. De milyen áron? – Caitlin engem hibáztat azért, ami ma este történt – mondom tompán, legmélyebb meggyőződésemnek adva hangot. – Sosem mondaná ezt ki, de hibáztat. Ahogy persze az apámat is.
– És maga? Maga hibáztatja az öregét?
Hosszú csend után hallom saját magamat, amint így szólok:
– Azt hiszem, igen. Ha máshogy teszi, amit tesz, tudja? Ha kezdettől fogva megnyílik nekem Viola halálával kapcsolatban… Ha nem szökik meg, amikor feltételesen volt szabadlábon… Vajon hányan élnének még?
– Nem tudom, Penn. De mielőtt ítélkezik, várjon, amíg beszélni tud vele. Az apja jó ember. Úgy érzem, biztos, hogy így is sok minden van, amit maga nem tud. Olyasmik, amelyektől ez az egész rémálom értelmet nyer.
– Ma este megpróbáltam lemondani róla, Walker. Miután Henry meghalt. Meg Sleepy Johnston. De nem tudok.
Dennis seriff megfordul, és őszinte együttérzéssel teli pillantást vetrám. – Ő az apja, ember. A vére.
Ez az. A vér. A tapasztalati, evolúciós kényszerítő erő. Nem is kell mást mondania…
– Walker… ma este megkérdeztem Brodyt, hogy ő ölte-e meg Violát, vagy elrendelte-e a megölését.
– Mit mondott?
– Azt mondta, hogy nem. Elismerte, hogy megerőszakolta Violát a többi Dupla Sassal együtt. Snake Knoxszal meg a többiekkel. De azt állította, hogy nem ölte meg. Azt mondta…
– Micsodát?
– Le fogom tagadni, hogy valaha is ezt mondtam, Walker, de Royal szerint az apám ölte meg Violát.
Úgy tűnik, Dennis seriff megdermed a kormánykerék mögött. Majd pár másodpercre az ajkába harap. – Ennél többet is elárult?
– Azt mondta, hogy apa negyven éve megmentette Viola életét, de két napja megölte. Nevetett a sors iróniáján.
– Tényleg hisz annak a rohadéknak?
– Nem volt oka hazudni, Walker. Azt hitte, hogy Caitlin és én nemsokára meghalunk, és már elismerte, hogy utasítást adott ki Pooky Wilson meggyilkolására.
Dennis a 84-es utat nézi, és nem sieti el a válaszadást. – De maga ezt elhiszi? A zsigereiben is úgy érzi, hogy igazat beszélt?
– Nem tudom. Lehetséges, hogy apám megölte Violát, hogy ne kelljen tovább szenvednie? Igen. De hogy meggyilkolta volna… Senki, akivel ezen a héten beszéltem, senki sem hitte, hogy ez lehetséges. Tulajdonképp én sem hiszem.
– És Henry hogyan vélekedett erről?
– Henry úgy vélte, hogy a Dupla Sasok ölték meg az asszonyt. Megfenyegették, hogy megölik, ha valaha is visszajön Natchezbe, és hát visszatért. Henrynek nem volt kétsége afelől, hogy megtartották az ígéretüket.
– Nekem ez elég jó érvnek hangzik, testvérem.
– Bárcsak nekem is az lenne! Legalább három különböző elmélettel álltam elő az elmúlt három nap folyamán. Olyan sok lehetőség van. Még az is lehet, hogy Lincoln Turner ölte meg Violát, de apám tudja ezt, és védi őt.
– Lincoln Turnert, aki a maga öregét először vádolta gyilkossággal? Maga szerint ő ölte meg a saját anyját?
– Talán. Lehet, hogy véletlenül, vagy mert kontár módon akarta kegyes halálhoz juttatni, vagy mert laikusként próbálta adrenalinnal újraéleszteni.
– De… ha ez így van, mi a fenéért védené a maga apja azt a szemétládát?
– Mert apám azt hiszi, hogy Lincoln a fia.
Ettől Dennisnek fél percre eláll a szava.
– Jézusom! – mondja végül. – Mintha Tennessee Williams írná ezt a sztorit.
Meglep, hogy Walker eleget tud Tennessee Williamsről ahhoz, hogy ezt megjegyezze. – Inkább, azt mondanám. Tudja, Fiam, Absolon! [Faulkner regénye. – A szerk.]
– Egykutya. Érdekli, hogy mit gondolok?
– Mit?
– Ez a sok szar Royallal és Regannel meg a Dupla Sasokkal jó dolog. Mármint a maga apjának. Nyilvánvaló, hogy sokkal többről van itt szó, mint egyetlen öreg ápolónő megöléséről. És Viola rokona volt annak a polgárjogi aktivistának, Revelsnek. Ha maga, tegyük fel, biztonságban őrizetbe tudja juttatni az apját, mégpedig Mississippiben, nem Louisianában, Viola megöléséért fog bíróság elé állni. Igaz?
– Nem feledkezett meg véletlenül a halott louisianai állami rendőrről?
Dennis elutasítóan legyint. – Azt most felejtse el egy percre. Nem vagyok jogász, de elég gyilkossági tárgyalást láttam már. Ha az apja Viola nővér megöléséért áll bíróság elé, csak egyvalamire lesz szüksége: el kell érnie, hogy az esküdtek kételkedjenek az apja bűnösségében. Igazam van?
– Nem téved.
– Maga fogja védeni őt?
– Dehogy! Quentin Avery az ügyvédje.
– Még jobb. Avery bárkit bármiről meg tud győzni.
– Fényévekre vagyunk a tárgyalóteremtől, Walker.
– Talán igen, talán nem. – A seriff visszanéz rám, csak úgy csillog a szeme a Stetson kalapja alatt. – Minden baj a Knox családra vezethető vissza: egyrészt a múltban Frankre és a Dupla Sasokra, másrészt napjainkban Forrestre és a kábítószerüzletére. Azt mondom, térjünk vissza az első tervünkhöz. Csapjunk le a Knoxokra, amilyen keményen csak tudunk. Készítsünk ki minden metkészítőt és -szállítót ebben a megyében. Fűtsünk be a Knox-szervezetnek, de nem kicsit. Mielőtt észrevenné, alágyújtunk egypár Dupla Sasnak. És ha egyszer beszélni kezdenek, Forrest a markomban lesz. Quentin Avery pedig mindent tálcán kap majd ahhoz, hogy teletömje kételyekkel a maga apja esküdtszékében ülők fejét a gyilkossági váddal kapcsolatban, hogy ne lehessen a bűnösségét kétséget kizáró módon megállapítani. Amikor Quentin végez a prédikálással, azok az esküdtek abban sem lesznek biztosak, hogy jobb- vagy balkezesek-e.
– Csakhogy az egész nem sokat ér, ha az állami rendőrség szökevényként megöli apámat – mondom színtelen hangon.
Dennis vállat von. – Még nem kapták el, igaz?
– Azt nem tudjuk.
– Dehogynem. Ha elfogták volna őt és Garrityt, úgy csicseregne a rádióm, mint a feleségem templomi csoportja. Nem, én arra fogadok, hogy az az öreg Texas Ranger eléggé dörzsölt, hogy még egy ideig szabadlábon tartsa az apját.

Greg Iles

Greg Iles

Kevés reményem van arra, hogy bármelyik Dupla Sas elég információt szolgáltat ki, hogy megmentse az apámat a rendőrségi kivégzéstől. De ahogy sorra haladunk el a különböző üzletek mellett a sötétben, egy új stratégia kezd körvonalazódni a fejemben.
– Milyen hamar tudná megszervezni, hogy az egész megyében begyűjtsék a metdílereket? – kérdezem.
Dennis az órájára néz. – Az embereim hat óra múlva készen állhatnak. Közvetlenül hajnal előtt.
– Komolyan beszél?
– Az alapozás kilencven százalékát elvégeztem ma. Tegnap említettem ezt magának, most már kész is van.

Greg Iles: Csontfa
General Press Kiadó, Budapest, 2016