»Az Idő költőjének« stílusa | Kemény Gábor tanulmányai Krúdy Gyuláról

Posted on 2017. március 22. szerda Szerző:

0


Krúdy Gyula

Kiss Gábor |

A közelmúltban jelent meg Krúdy körül című kötet a Tinta Könyvkiadónál. Kemény Gábor stilisztikai tanulmányai közül hat Krúdy Gyula írásművészetéről szól. Ezek kapcsán kérdezte a szerzőt a kiadó igazgató-főszerkesztője, Kiss Gábor.

Krúdy Gyula ma nem tartozik a divatos írók közé. Életében, majd az 1933-as halálát követően hogyan alakult népszerűsége? A „Nagy Könyv” 2005-ös százas listájában nincs Krúdy-regény. Milyen jövőt jósol a kutató Krúdynak?
Hogy Krúdyt divatos szerzőnek tekintjük-e vagy sem, attól is függ, mit értünk divaton. Ha a divatos szerző Coelho vagy Rowling, akkor Krúdy valóban nem az. De ha a divatosság azt jelenti, hogy az utóbbi időben is rendszeresen jelennek meg róla tanulmányok, sőt könyvek (nem az enyémekre gondolok…), vagy hogy immár a harmadik életműsorozata van folyamatban egy szlovákiai magyar kiadónál, akkor szerintem nem kell aggódnunk Krúdy jövője miatt.

Miért és mikor kezdett el foglalkozni Krúdy írásművészetével?
Aránylag későn, tizennyolc éves koromban került kezembe az első Krúdy-regény, véletlenül éppen az egyik legsötétebb világlátású és nyelvileg legtöményebb, legzsúfoltabb munkája, az Asszonyságok díja. Bevallom, nem bírtam végigolvasni. Szándékosan használom itt a bír igét a tud helyett. De még ugyanezen a nyáron, az érettségire készülve – vagy inkább ahelyett… – elolvastam Márainak Krúdy utolsó napjáról és haláláról szóló regényét (Szindbád hazamegy), és ez újból ráirányította figyelmemet „az Idő költőjére” – ahogyan egy régebbi értő kritikusa, Kárpáti Aurél nevezte Krúdyt. De még mindig két évnek kellett eltelnie, hogy végigolvassam a Szindbád-novellák első kötetét (az 1957-es gyűjteményben), s további másfél évig tartott, amíg bele mertem fogni Krúdyról szóló első írásomba, egy egyetemi szemináriumi dolgozatba, amely az író időélményével és szimbolikus alakmásaival, alteregóival foglalkozott.

Önt gyakran Krúdy-specialistaként szokták emlegetni.
Krúdy kutatása végigkísérte egész pályámat. Róla írtam egyetemi szakdolgozatomat, egyetemi doktori disszertációmat, kandidátusi értekezésemet, végül az MTA doktora címet is róla szóló művem hozta meg 2001-ben. E folyamatos kutatói tevékenység eredményeit a mostanival együtt öt könyvben és több mint száz tanulmányban publikáltam. Ennek ellenére nem tartom magamat „monotematikus” szerzőnek, mert foglalkoztam a stilisztika elvi kérdéseivel és más huszadik századi magyar írók stílusával is. A most megjelent, Krúdy körül című kötetnek is több mint a fele nem Krúdyról szól, hanem – többek között – Móriczról, Kosztolányiról, Márairól, Weöres Sándorról.

Ha néhány jellemző írói vonást kellene kiemelni Krúdy Gyula írásművészetéből, melyek lennének azok?
Nem könnyű néhány szóban summázni valamit, amivel kereken ötven éve foglalkozom. Új könyvem bevezetőjének ezt a címet adtam: „Egy rozsdás szeghez az egész életet”. Ezt a mondatot Krúdy egyik regényéből, a Hét Bagolyból idéztem. Arra utal, hogy az irodalomban nem csupán az fontos (sőt talán nem is az az igazán fontos), amit az író fizikailag megtapasztal, hanem amit lelki szemével belelát, hozzágondol. Ez nyilvánul meg Krúdy stílusának néhány alapvető sajátosságában: a nyelvi képek, különösen a hasonlatok kedvelésében, a mondatrészek halmozásában, a hosszan hömpölygő mellérendelt összetett mondatok alkalmazásában és így tovább. Persze amit Krúdy művel, az a prózaírásnak csupán az egyik lehetősége. Nem vonom kétségbe a másfajta, szikárabb, az események, tények rögzítésére összpontosító írásmódnak a létjogosultságát sem. De engem a Krúdy-féle asszociatív látásmód nyűgöz le igazán.

Krúdy nagy álmodozó vagy nagy realista volt?
A fentiek értelmében e kettő között nem látok igazi ellentmondást. Krúdy – aki egyébként kitűnő újságíró is volt – kegyetlen pontossággal ismerte korának valóságát, de amit erről megírni érdemesnek tartott, azt saját pszichikumán, életlátásán átszűrve ábrázolta. Nem érte be a „rozsdás szeggel”, hanem hozzáálmodta az egész életet.

Dajka Margit (Majmunka), Latinovits Zoltán (Szindbád) Huszárik Zoltán filmjében

Akik egy sort sem olvastak Krúdytól, de látták a Szindbád című, Huszárik Zoltán rendezte filmet Latinovits Zoltán főszereplésével, azoknak is lehet valami elképzelésük a Krúdy-regények világáról. Pontosan adta vissza a film az író világát?
Nem elég azt mondani, hogy pontosan, inkább úgy mondanám, hogy kongeniálisan (ebben az idegen szóban nem „zs”-t, hanem „g”-t kell ejteni, hogy nyelvművelői énemet se tagadjam meg). Vagyis a film a maga eszközeivel képes ugyanazt a világot megjeleníteni, amit Krúdy szavakkal, képekkel, mondatokkal ábrázolt. Telitalálat volt a főszereplő kiválasztása is: Latinovits, aki alkatilag alig hasonlított Krúdyra, olyan nagy művész volt, hogy képes volt Szindbád alakjában tökéletes illúziót kelteni. De nem szabad megfeledkeznünk a ragyogó női szereplőkről, Ruttkairól, Dayka Margitról és a világszép Szegedi Erikáról sem.

Szindbád az Ezeregyéjszaka meséinek a főszereplője. Hogy talált az író erre a mesés alakra?
A fiatal Krúdy, ez talán nem köztudomású, nagyon sokat olvasott, így természetesen az Ezeregyéjszaka meséit is. A párhuzam nyilvánvaló: Szindbád a tenger habjain utazik újabb és újabb kalandok felé, az ő hőse (önarcképe) az idő tengerén utazgatva keresi fel egykori szerelmeit. A korai Szindbád-novellák egyikét, A hídon címűt még így kezdi: „Szindbád, a hajós, midőn közeledni érezte halálát, elhatározta, hogy még egy utolsó utazásra indul, mielőtt elhagyná a sztambuli bazárt, ahol egy régi szőnyegen üldögélve, pipáját szívogatta.” Később már nem tartja szükségesnek, hogy újból és újból utaljon a világirodalmi forrásra: Szindbád alakja önállósul, és lassan egybeolvad az íróéval.

A következő írónemzedék nagy alakja, Márai Sándor szintén írt egy Szindbád-regényt (Szindbád hazamegy). A most megjelent tanulmánykötet egy hosszabb írása Krúdy és Márai Szindbádját veti össze. Nagyon hasonlítanak egymásra?
Márai Sándor regénye, amelynek nagy érdemei vannak abban, hogy az olvasók figyelmét újból ráirányította a halála után hét évvel már félig-meddig elfeledett Krúdyra, abba a műfajba tartozik, amelyet a franciák pastiche-nak hívnak. Olyan írásműről van szó, amely igyekszik hasonulni valamely más író stílusához, anélkül, hogy parodizálná. A Márai-regény és a Szindbád-novellák statisztikai egybevetése azzal az eredménnyel járt, hogy Márainak ez tökéletesen sikerült: szövege némely tekintetben (a nyelvi képek gyakorisága, a szófajok aránya) még túl is tesz Krúdyn. De a mondatszerkesztésben ösztönösen ragaszkodik saját stíluseszményéhez (ezt ellenőrizni tudtam a Vendégjáték Bolzanóban című Márai-művel összehasonlítva), vagyis nem válik egészen Krúdyvá, hanem megmarad Márainak. Egyébként Márai annyira kedvelte, csodálta Krúdy írásművészetét, hogy naplójában megírja: feleségének haláltusája idején semmi mást nem tudott olvasni, csak Krúdyt.

Kemény Gábornak melyik a kedvenc Krúdy-regénye?
Először nem címet, hanem korszakot mondanék. Azt a Krúdyt szeretem a legjobban, akit már elhagyott a siker, a pénz, az egészség meg a kalandok – igaz, az utóbbiakért kárpótolhatta fiatal felesége, akivel negyvenéves korában kötötte össze az életét, immár véglegesen. Ez a Krúdy éppen olyan nagy, talán még nagyobb mestere a magyar nyelvnek, mint a korábbi, fiatalabb Krúdy. De már nem tobzódik annyira a jelzőkben, a nyelvi képekben, nem ír olyan hosszú mondatokat, mint azelőtt. Ahogy azonban el tud beszélni egy látszólag érdektelen történetet, például egy hosszúra nyúló vendéglői étkezést, abban rejtélyes módon benne van az élet és a halál, az emberi élet értelme és értelmetlensége. Kedvenc novelláim közül kettőről elemzést is írtam (A nő, akiért szenvedünk, Előhang egy kispörkölthöz), ezek egy régebbi kötetemben olvashatók. De van olyan is, amelyikről nem írtam, csak újból és újból előveszem, mint A táncosnő és a Luca széke című „ádventi misztériumot”, amelyet minden év december 13-án elolvasok. A regények közül a Hét Bagoly a kedvencem: egy fiatal író életének néhány hónapja a 19. század végi Pesten, három évszak és három nő között. Erről viszont csak a közelmúltban írtam valamit A „tárgyias” Krúdy címmel. (Ez benne van a mostani könyvemben.) Mert Krúdy bizony nemcsak romantikus, szecessziós, impresszionista stb. volt, hanem tárgyias – vagy ha így jobban tetszik: realista is. Az igazán nagy írók nem jellemezhetők egy-egy jelzővel. „Nem él az a jellem, melyet a jellemzés kimerít” – írta erről Osvát Ernő, a Nyugat legendás szerkesztője.

Latinovits Zoltán (Szindbád), Szénási Ernő (Vendelin) a Szindbád-filmben

Krúdy nagy hedonistaként él a köztudatban is, aki szeretett enni, inni, és falta a nőket. Hiteles ez a kép?
Krúdynak ez az alakja valóságos életrajzi tényeken alapul. Csakugyan nem vetette meg sem az asztal (vendéglői és kártyaasztal), sem az ágy örömeit. Daliás termetű, herkulesi erejű férfi volt. Valóban elvette az őt leckéztetni akaró huszártiszt kardját, habár az már legendás túlzás, hogy aztán a térdén ketté is törte. De ez a kép mégis egyoldalú. Ha Krúdy csak ilyen lett volna, csak ilyesmiket tett volna, vajon mikor írta volna meg több mint száz kötetre rúgó, hallatlanul egyenletes színvonalú életművét?
Látnunk kell tehát a négy órakor kelő, íróasztalához ülő, s onnan csak a napi egy nyomdai íves „penzum” teljesítése után felálló idősödő férfit is. Ezt a Krúdyt a második házasságából származó, és a Margitszigeten meg Óbudán vele együtt lakó leánya, Zsuzsa emlékezései örökítették meg.

Van még mit kutatni Krúdy stílusában?
Eddig öt olyan könyvet írtam, amelynek a középpontjában Krúdy írásművészete, stílusa áll. Ez talán több is az elégnél. De még mindig érdekel a téma, sok jegyzetem van – én még cédulákra jegyzetelek, persze az internetet is használom. Hogy ebből mi lehet még, az sok mindentől függ, főleg az egészségemtől. De a kedv még mindig megvan, és az a bizonyos bartóki bőrönd sem ürült még ki.

Kemény Gábor

Kemény Gábor: Krúdy körül
Stilisztikai tanulmányok és elemzések
a 20. századi magyar irodalomról
Tinta Kiadó, Budapest, 2016
240 oldal, teljes bolti ár 2990 Ft,
kedvezményes webshop ár 2392 Ft,
ISBN 978 963 409 0601

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

»Kemény Gábor tanulmánykötete meggyőzően bizonyítja, hogy a stilisztika ma is él, és a társtudományokkal kölcsönhatásban eredményesen szolgálja írásos világunk jobb megismerését, hagyományainak megőrzését, műveltségünk és kulturáltságunk ma különösen kívánatos gazdagítását.« (Péter Mihály lektori véleményéből)

A kötet három részből tevődik össze. Az első rész stíluselméleti tanulmányokat tartalmaz, (…) a második Krúdy Gyula írásművészetével, a szerző kutatásainak központi témájával foglalkozik. A hat tanulmány többféle (stilisztikai, stílustörténeti, szövegtani, filológiai, irodalomtörténeti) irányból közelíti meg Krúdy munkásságát. (…)

A harmadik rész Krúdy kortársai és utódai (Móricz, Kosztolányi, Weöres, Mándy) egy-egy alkotását elemzi stilisztikai, szövegtani és poétikai szempontból. (…) A zárófejezet azt a kérdést veti fel, lehetséges és érdemes-e nyelvhelyességi szempontból „lektorálni” a szépirodalmi műveket.

A szerző ezt a könyvét nemcsak a szakmabeli olvasóknak szánja, hanem (…) általában mindenkinek, aki szeretne elmélyedni a 20. századi magyar irodalom nyelvi szépségeiben.