Végel László: Balkáni szépség, avagy Slemil fattyúja (részlet)

A katonák a biciklit bámulták. Egyikük csodálkozva kérdezte, hogy az meg mi. A kapitány megkopogtatta az egyik közlegény kobakját, és rákérdezett: még soha sem láttál biciklit? Lerí rólad, hogy parasztnak születtél, és az is maradsz, mondta mogorván, majd köpött egy hegyeset. A katona megszeppenve pislogott. Ilyen biciklivel flangálnak a belgrádi urak, fontoskodott a kapitány, majd nagyapa felé fordult. Tudsz kerékpározni?

Hogyne tudnék, válaszolt lelkesen annak örömére, hogy a kapitány szelídebb hangnemre váltott. Ez a tónus hatott a katonákra is, mert egyikük egy lapos üveget vett elő, és pálinkával kínálta nagyapát, aki félénken sandított a kapitányra, az pedig biztatta, húzza csak meg a butykost, jó szívvel kínálják, ne gondolja, hogy emberevőkkel találkozott. Nagyapa óvatosan leengedett a torkán egy korty nedűt.

Szóval tudsz kerékpározni, folytatta a kapitány barátsá­gosabban. Igenis, kapitány úr, válaszolta szolgálatkészen nagyapa.

A kapitány egy ideig törte a fejét, majd a közlegényhez fordult, és megparancsolta, hogy azonnal vezesse elő Ivana Perišić művésznőt. Belgrád gyöngyszeme, jegyezte meg a kapitány bizalmasan. Gyönyörűen énekel, és szemet gyönyörködtetően táncol. A Mažestik bárban bájolta el a minisztereket, gyakran az urak ölébe huppant, akik utána megnyalták mind a tíz ujjukat, majd felhajtották a pezsgőt. A férfiszobrokat is életre kelti, amikor megérinti őket. Tapasztalatból mondom, büszkélkedett a kapitány. Nem akármilyen nő. Megígértem neki, folytatta diadalmasan, hogy Bécsben a császár ágyában fogunk szeretkezni. Úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére.

A közlegény rohamlépésben érkezett, majd szalutált a kapitány előtt. Ivana Perišić művésznő előállíttatott, harsogta.

A kisasszony kihívóan lépkedett. Még nagyapa szíve is megdobbant. Nekem bevallotta, hogy ilyen szép nőt Bécsben sem látott. Hosszú fekete haja a válláig ért, dereka pedig olyan karcsú volt, hogy egy kézzel is átölelhette volna. A vérvörös blúz feszült rajta. A kapitány diadalmasan közölte vele: a bécsi bevonulás előtt ezzel a fickóval biciklizhet Újvidéken. Előbb azonban zászlót hozzatok, szerb zászlót, csapott a homlokára, hadd tudják meg a magyarok meg a németek, hogy bevettük Újvidéket. A katonák pár perc múlva futólépésben hozták a zászlókat.

Ez túl nehéz, nyafogott a kisasszony.
Kisebb zászlót, de azonnal, ordított a kapitány, szép, kis, könnyű zászlórúdon szerb zászlót hozzatok, az anyátok úristenit.

Nagyapa kitolta a biciklit a műhely elé. A hátsó ülésre kispárnát helyezett, nehogy az ülés feltörje a kisasszony formás hátsóját. Ivana felpattant, a kapitány pedig a kezébe nyomta a szerb zászlót, majd figyelmeztette nagyapát, legyen óvatos, mert hadbíróságon végzi, ha a kisasszonynak baja esik. Nagyapa megígérte, hogy úgy vigyáz a kisasszonyra, mint a szeme fényére, és beletaposott a pedálba. A járdán karikázott, mert ott simább volt az út. Attól félt, hogy amennyiben a macskaköves úttesten halad, akkor a kisasszony panaszt tesz a kapitánynak, hogy a rázós úton feltörte a fenekét az ülés. Óvatosan taposta a pedált, a kisasszony boldogan sikoltozott: meg sem állunk Bécsig! Mondd utánam, meg sem állunk Bécsig, sikongta nagyapa fülébe, aki szegény, mi mást tehetett volna, torkaszakadtából kiabálta, hogy meg sem állunk Bécsig. A kisasszony pedig buzdította: hangosabban, még hangosabban. A járókelők, köztük nagyapa néhány ismerőse, gyanakvó tekintettel méricskélték.

Nagyon élvezem, suttogta a fülébe a kisasszony, szorosan átölelve nagyapa mellkasát. Nagyapa bevallotta azt is, hogy egész testében furcsa bizsergést érzett ekkor. Soha életében még nem tapasztalt hasonlót. Bámulta a szerb zászlót, amit a kisasszony a mellén összekulcsolt kezében szorongatott, miközben harsogta, hogy Bécsig nincs megállás. Ugye, megtanítasz kerékpározni, csilingelt Ivana hangja. Mert akkor két keréken vonulhatnánk be Bécs városába, a császár kastélyában pedig óriási ünnepséget csapunk. Pezsgőzünk a császárral, ha akarod, folytatta kacarászva. Ígérem, kiabálta nagyapa, elsősorban azért, nehogy magára haragítsa a kisasszonyt, az pedig ellene uszítsa a kapitányt. Viszont nem olyan biztos, hogy csak erről volt szó. Elismerem, hogy abban a pillanatban nagyapám őszintén szeretett volna a kisasszonnyal Bécsig karikázni. Ettől a gondolattól azonban megrémült, mert – ahogy mesélte – hirtelen fékezett. Forduljunk vissza, makacsolta meg magát. Szóba sem jöhet, durcáskodott a kisasszony, repüljünk tovább. Nagyapa képtelen volt ellenállni. Gyorsabban, gyorsabban, biztatta a kisasszony. Nagyapa összeszedte minden erejét, és még erőteljesebben pedálozott. Soha sem száguldozott ilyen sebesen a városban, mint akkor, vallotta be. Kifulladt. Alig maradt már ereje. Zihált. A műhely közelében a kisasszony arra kérte, álljanak meg, mert szeretne kérdezni valamit. Nagyapám fékezett.

Jártál-e valaha Bécsben, kérdezte tágra nyílt csillogó szemmel. Jártam a mester úrral, válaszolta. Én is, suttogta bizalmasan a kisasszony. Csak be ne árulj a kapitánynak! Én meg Barbara művésznővel utaztam Belgrádból Bécsbe hajón. A háború előtt történt. Soha életemben nem fogom elfelejteni azt az utazást. A festőnővel a Mažestik étteremben – ahol az apám pincér volt, én pedig esténként énekelgettem – ismerkedtünk össze. Javasolta, legyek a modellje, tisztességesen honorálja. A szállodai szobában elkészítette rólam az első festményt. Meztelenül feküdtem a kanapén, amíg festegetett. Négy napig tartott a pózolás. Utána a művésznő már csak egyedül dolgozott. Kíváncsian vártam a végkifejletet. Amikor elkészült, nem tudtam betelni az alkotással. Gyönyörű voltam! A terebélyes festményt berámáztatva vittük magunkkal. A hajóúton ceruzarajzokat készített Barbara. Az utasok körülrajongták, vásárolni akartak tőle, habár ezek csak vázlatok voltak. A hajó kapitányának kérésére a szalonban kiállították az aktot.

Művészetkedvelő társaság utazott a hajón, akik ámuldozva dicsérgettek, valódi balkáni szépségnek neveztek. Élveztem a népszerűséget, mert annyi bókot még életemben nem kaptam. Barbara Bécsben hónapokon át éjjel-nappal dolgozott. Különböző pózokat talált ki, méregetett, állítgatott és festett. Türelem kellett hozzá. Nagyon gyorsan összegyűlt az anyag, amit egy ismert galéria állított ki. Már a megnyitón csupa jól öltözött úriasszony meg úriember tolongott a kiállított képek előtt, akik örömmel vették, hogy engem, mármint a modellt is láthatják. Ritka jó marketingfogásnak bizonyult, hogy hús-vér emberként is megcsodálhatják a balkáni szépséget. Művészfotósok kértek engedélyt, hogy fényképezzenek. Tele voltak az újságok a fényképeimmel. Még mindig őrzöm őket. Csak titkolom a kapitány előtt, félek, ha meghallja kalandomat, még meggondolja magát, és nem visz ki Bécsbe. Pedig ha törik, ha szakad, eljutok oda. Bár maradtam volna akkor ott, de pechemre közbejött a háború. Azon a napon vásárlás után Barbara művésznővel betértünk a Landtmann kávéházba. Ha nem tapasztalom meg, sose hittem volna el, hogy mennyire fárasztó tud lenni a nézelődés, a céltalan bolyongás. Leheletkönnyű, selyem fehérneművel ajándékozott meg, és egy elegáns nyári kalapot is vásároltunk. Az alsóneműt mintha csak rám tervezték volna. A kalap pompás kinézetet kölcsönzött nekem. Lehet, hogy ebben is pózolnom kellett volna? Én forró csokoládét rendeltem, ő pedig meggylikőrt.

A rikkancsok kiabálása szakította meg a kellemes társalgást. A szerbek elvetemült gonoszok, megölték Ferdinánd trónörököst, szűrődött be az utcáról. Erre rémülten körbenéztem, szörnyen megijedtem. Mindhiába nyugtatott a művésznő, ne féljek, engem itt nem bánthatnak. Kétségbeesésemet nem sikerült csillapítani. Nem tudtam, mi lesz, ösztönösen cselekedtem, ami annyit jelentett, hogy valami belső hang azt sugallta, vissza Szerbiába.

Nagy hirtelen összecsomagoltam, és elbúcsúztam Bar­barától. Ma már nagyon bánom, sőt szégyellem, hogy nem hallgattam rá. Hálátlan, buta liba voltam. Mindenáron vissza akarok jutni Bécsbe. Fel szeretném keresni a művésznőt, bocsánatot kérni bizalmatlanságomért. Látni akarom azokat a festményeket is. Ha tudnád, milyen szép vagyok rajtuk! Órákig álltam előttük és csodálkoztam. A könnyeim patakzottak, amikor nagy hirtelen búcsút vettem tőlük. Légy szíves, mondd meg nekem, ezzel a biciklivel el tudnék jutni Bécsbe?

Végel László: Balkáni Szépség
avagy Slemil fattyúja
Noran Libro Kiadó, Budapest, 2016