»A katonák abból élnek, hogy meghalnak« | Székely János: A nyugati hadtest

Posted on 2016. december 19. hétfő Szerző:

0


szekelyj_a-nyugati-hadtest-bor240Tóth Gergely |

Nem szeretek a világháborús vereségről könyvet olvasni. Ami történt, megtörtént, sok fájdalom, sok halál, sok megaláztatás esett akkoriban, ezt még fel is idézni nem túl kellemes. A háborút elvesztettük, sok ember, sok család sérült meg akkor testben és lélekben.

A sérüléseket persze fel kell dolgozni, és ápolni kell az emlékeket, de ennyi idővel az események után, amikor az olvasó személyesen már aligha érintett, nehéz úgy írni, hogy tényleg meg is értse, milyenek voltak azok a napok. Milyen volt az, amikor a keleti front már az országon áthaladt, és nyugati frontnak csúfolták, milyen volt katonaként átélni – és túlélni – a vereséget.

Székely János már 1982 előtt, amikor a könyvét írta, figyelembe vehette a fent leírt állapotokat. A nyugati hadtest ugyanis jól érthető, átélhető. Az átélhetősége miatt időnként fájdalmas, de annyira szépen megírt mű, hogy ez kárpótol a fájdalomért.

Éppen a jól megírt mivolta miatt emelkedik ki sok más háborús elbeszélés közül. Hiszen sok személyes beszámolót ismerünk a világháborúból, kitaláltat is, valósat is, ezek hozzák közel a tankönyvekből számokban megismert eseményeket. Székely könyve viszont úgy van megírva, hogy a szöveg irodalmi értéket kínál.

Kilenc történetet mesél el a kötetben. Ezek főszereplője többségében ő maga vagy valamelyik tisztiiskolai osztálytársa. Az első történetekhez hasonlókat bárki átélhetett saját iskolájában. Nekem is volt reménytelenül lemaradó osztálytársam, mint Monoki. Én is érzek nem múló bűntudatot olyan események miatt, amelyeknek valójában nem voltam okozója, csak részese, de időről időre előjönnek, mint az első történetből megismert Pálinkás, a ló. Csakhogy az én emlékeimet nem árnyékolja be a háború és a közelgő vereség. Aztán ahogy távolodik az iskolától és közeledik a fronthoz – pontosabban a front közeledik a hadtestéhez –, úgy távolodik el a mai olvasó élményeitől. Szerencsére. A háborúból – pontosabban a visszavonulásból – csak epizódokat láthatunk. A keleti front átvonul az országon, és a csapat megkapja a gúnyos „nyugati hadtest” címkét, ezzel együtt pedig egyre kilátástalanabb lesz a katonák sorsa. Az utolsó elbeszélés már a hadifogolytáborban történteket mondja el.

A rövid történetekben – és egy versben – nem sok olyan dologgal találkoztam, amelyekhez hasonlót ne ismertem volna már más forrásokból. Csak éppen nem így, nem ilyen érzékletesen – de egyáltalán nem szenzációhajhász módon – megírva, és nem ilyen szépre formázva. Nagyon átgondolt, majdnem ravasz a szerkezete is. Iskolai eseményekkel indít, és ettől a szereplőket közel érezzük magunkhoz, mire új terepre kerülünk.

A könyv egyáltalán nem hosszú, alig több mint kétszáz oldal. El lehet olvasni egy délután alatt. De nem szabad, nem érdemes ennyire rohanni vele. Minket nem kerget a szovjet hadsereg, mi meg tudunk állni, hogy feldolgozzuk a történteket. Érdemes.

Székely János

Székely János

Székely János: A nyugati hadtest 
Partvonal Kiadó, Budapest, 2016
246 oldal, teljes bolti ár 2890 Ft,
kedvezményes webshop ár 2025 Ft
ISBN 978 615 528 3833

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

„Vékony, de annál súlyosabb kötet, hét összefüggő történet a második világháborúról egy fiatal lovas kadét nézőpontjából, számomra talán a legfontosabb könyv, amit magyarul valaha is a háborúról írtak. Székely János kíméletlen pontossággal mutatja be, hogy mit és hogyan tesz az egyénnel a hadigépezet.

Mindegyik történet sokáig velünk marad: egy kadétot az egész század kínoz és megaláz; egy tanárból lett tiszt arra kényszerül, hogy kivégezze dezertáló diákját; a visszavonuló sereg lemaradóit módszeresen likvidálja egy motorbiciklin le-fel száguldozó, farkaskutyás, angyali tekintetű német. A kötet fejezetei hideg szenvtelenséggel elemzik a vereség etikáját, élesen intenzív képekben mutatják meg, hogyan formál mindent és mindenkit a saját képére a háború, miként születik a becsület, a rettegés és a kegyetlenség szövedékéből valami feltartóztathatatlan borzalom.” – Dragomán György