Azt hitted, büntetlenül? | Egy csókkal kezdődött? & Outbreak / Duda Éva Társulat / MU Színház

Krivánszky Emőke |

„A test nem személyesít meg, nem eszköze az imitációnak és a kinyilvánításnak” – áll az Outbreak (magyarul ’kitörés’) műsor­ismer­tető­jében, de a mondat akár az egész este mottójaként is felfogható, mert a két darab játékidejében folyamatosan megvezetnek minket az imitáció lebontásával és újraépítésével. Gesztus­rend­szer­rel egy klasszikus (?), szenve­dé­lyes (?) szerelmi hármast skiccelnek fel, aztán kifordítják az első­ben; zenei hatással és tangóelemekkel operálva egyén és csoport hétköznapi dinami­káját mutat­ják meg, majd áttaszítják össz­társadalmi szintre a másodikban. Cseles, hogy játékra hangolnak 60 percig, hogy a 61.-ben vigyék be a gyomrost.

Persze kicsit drámaian kezdtem, mivel a Duda Éva Társulat programja igazából napjaink egyik leg­szórakoztatóbb hazai táncestje. Táncnyelvi, azaz látvány szem­pontjából szemet gyönyörködtető, már-már cirkuszian virtuóz. Az előadások által bejárt érzelmi skála meglepően széles, a táncosok életigenlése egyszerűen leugrik a deszkákról. A Duda Éva Társulat (új nevén Movein Mission) elmúlt évekbeli életét, fejlődését – a honlap gondozottságáig bezárólag – jó nézni: minden évben több új előadással jelentkeznek, órákat, fiataloknak beavató előadásokat tartanak, és nem utolsósorban külhoni fesztivál-részvételekkel és külföldi vendégkoreográfusok bevonásával tartják frissen magukat. Idei egyik premierjüket is spanyol koreográfus-páros, Maria Campos és Guy Nader rendezte (Mesh; novemberben újra a Trafóban), a MU-ban most újrázott Egy csókkal kezdődött? és az Outbreak című előadások pedig a szlovén alkotópáros, Rosana Hribar és Gregor Luštek vendégmunkái. Az Egy csók… 2013-as, az Outbreak 2014-es (az utóbbi 2015-ben kapott veszprémi táncfeszt díjat), de sikerük és főként az Outbreak társadalmi jelentésrétegének aktualitása nyomán érdemes most is repertoáron tartani őket.

A társulat a könnyedebb darabbal kezd. Az Egy csók… színpadán előbb egy fiatal pár látható (Simkó Beatrix és Újvári Milán), egy padon ülnek, évődnek. Az idillbe csábítóként toppan a Rusu Andor alakította fiatal csikó. A következő negyedórát látszólag a címben jelzett, hol romantikusnak, hol szenvedélyesnek tűnő szerelmi csatározások teszik ki. Ám az egyre gyakoribb összekacsintások és a szenvedélyes forgásokba rejtett, karikírozottan eltúlzott mozdulatok egyre jobban eltávolítanak, értésünkre adják, hogy nyugodtan visszafoghatjuk megidézett érzelmeinket – csak mesterségesen gerjesztett színházi élményt látunk. Semmi sem az, aminek első pillanatban látszott. A férfi vetélytársak az egyik percben vívnak a nő kegyeiért, a másikban szinte legjobb barátokként omlanak egymás kebelére, a nő emészti magát az új férfiért, de ha korábbi társa (?) megtagadja tőle a figyelmet, akkor újra érte eped, és így ingadozik a két férfitáncos között.

A végére az a gyanúnk, talán soha nem is volt szó itt valódi kapcsolatokról. Táncpróbát láttunk, ahol a klasszikus imitációs elvű (egyszerűbben szólva: érzelemkifejező és szívfacsaró történeteket mesélő) balett és tangó tanult elemeit egymáson és a közönségen próbálta ki a három táncos. És az érzelmi hatás, lám, automatikusan beindul. Erre utal a korábban már látott, de akkor még érzelmileg telítettnek látszó mozdulatsorok nevetős, szándékosan elrontott megismétlése a darab vége felé, a fináléban pedig ugyanezen mozdulatok show tánccá „silányítása”, felsorakozva a színpad elején, apellálva a biztató közönségtapsra. Mindez persze nem sokban különbözik az „igazi” élettől. Ott sem ritka a másik kóstolgatása, az ösztönös színészkedés. A darab logikája szerint nincs is baj mindezzel, amíg a kapcsolatok kényes egyensúlyát képesek vagyunk újra és újra helyre állítani. Azzal a megnyugtató tudattal megyünk a szünetre,  hogy báj és eszményi egyensúly irányítja világunkat.

A második részt a szlovén koreográfuspár látszólag játékos szándékkal kezdi, azonban az Outbreakben látott metamorfózisok a végén ijesztő fordulatot vesznek. Öt táncos érkezik sorban a térbe, ahol a hatodik már eleve jelen van. Az utóbbi klasszikus tütüben elővezetett mozdulataival és erősen korlátozott arcjátékával olyan, mint egy dobozba rejtett balett-táncos báb (Stetina Szonja). Programozásának része az életigenlő „yes” szó valószerűtlen, gépies ismételgetése. A mellé érkező táncosok indulataikat rejtegető, érzelmileg sokszínű, hús-vér embernek tűnnek. Talán táncpróbára, talán csoportterápiára érkeznek. Közülük néhányan szintén a „yes”, mások a „no” szót választják aznapi – vagy talán az egész életüket meghatározó – mantrának. Ezek, meg a kiejtés, hang- és tánclejtés által kirajzolódó jellemek játékos összeütközése és felpörgése teszi ki a darab első harmadát.

Aztán sodró lendületű tangó zenéje indul el. A táncosok előbb párokba, majd hármasokba rendeződnek, egyre nagyobb kilengésű érzelmi és erotikus amplitúdóval mozognak, szinte egészen a nyílt nemi aktusig. A darab ezek szerint a szenvedélyes létről és az egymásra tett erős, meghatározó hatásainkról szól. Ezek képesek kimozdítani, felkavarni, megváltoztatni bennünket – és talán az egész világot. Ennyire meghatározóak és fontosak vagyunk mi, emberek. Aztán egyszer csak tapsgép hangzik fel, majd legalább tízszer újrakezd a tangó, ugyanazzal a zenével. Újra és újra megjelennek az egyre szenvedélyesebb, egyre bravúrosabb mozdulatok, egészen az abszurddá fokozott szenvedélyekig, melyeket a végtelenítve induló tapsgép még tovább hiteltelenít. Megint csak: színház az egész világ? Ennek a koreográfiának sincs különösebb tétje? Csak kellemes erotikus szórakozást kapunk?

A darab asszociációs tere hirtelen szélesebbre tágul: a színpadias üzekedés és a látványos tangó elegye közben földre kerül az egyik lány (Egyed Bea). Csupán erősebb fajta cicaharcra számítunk, de komoly verbális és fizikai megalázásnak leszünk tanúi. A domináns nő ráolvassa a másikra összes köznapi törekvésének hiábavalóságát, minden mondata végén ismétli a „nothing happens” kijelentést: „You have sex – and nothing happens.” „You vote for Fidesz – and nothing happens.” A táncos levetkőztetve, bénultságában közszemlére téve, megalázottan marad a földön.

A tehetetlen düh érzése maradt velünk a nézőtér sötétjében. Ez a tehetlenség köznapian személyes, filozófiai vagy társadalmi szinten is átélhető. De a két éve készült előadás a mai közérzetre rezonálva aktuálisabb és drámaibb lett.

Mondjam, hogy ezt az élményt kívánom mindenkinek? Csakis színházban.

Fotók: Dömölky Dániel

Egy csókkal kezdődött? & Outbreak
Duda Éva Társulat / Movein Mission
MU Színház (1114 Budapest Körösi József utca 99.)

Egy csókkal kezdődött?
Előadók: Simkó Beatrix, Újvári Milán, Rusu Andor

Outbreak
Előadók: Egyed Bea, Simkó Beatrix, Stetina Szonja, Darabont Áron, Rusu Andor, Takács László

Jelmez: Rembeczki Fruzsina, technika: Kormosói Róbert
Rendezés, koreográfia: Rosana Hribar és Gregor Luštek