Jeffrey Archer: A szerencse fiai (részlet)

Posted on 2016. augusztus 31. szerda Szerző:

0


Archer_A szerencse fiai.bor240I. könyv |  Teremtés

1. fejezet

Susan határozott mozdulattal Michael Cartwright fejére borította a fagylaltját. Ez volt a legelső találkozásuk. Legalábbis a vőfély ezt állította a pohárköszöntőjében, amikor huszonegy évvel később Susan és Michael összeházasodtak. Történt mindez hároméves korukban. Amikor Michael bömbölni kezdett, és Susan édesanyja odarohant, hogy kiderítse, mi a baj, a lányka csak annyit volt hajlandó hozzáfűzni a történtekhez, többször is elismételve, hogy „Szerintem megérdemelte, nem?”. Susant végül elfenekelték. Nem épp ideális kezdet egy románcnál. A következő találkozásuk, legalábbis a vőfély szerint, akkor történt, amikor mind a ketten általános iskolások lettek. Susan fölényesen kijelentette, hogy Michael egy bőgőmasina, ráadásul árulkodós. Michael azt mondta a többi fiúnak, hogy akárkivel hajlandó megosztani az uzsonnáját, aki vállalja, hogy meghúzza Susan Illingworth copfját. Számos jelentkező akadt, de másodszorra már senki sem próbálkozott.

Az első év végén Susan és Michael együtt lettek osztály elsők. A tanító néni így látta a legjobbnak, elkerülendő az újabb fagylaltincidenst. Susan azt mondta a barátnőinek, hogy Michael helyett a mamája írja meg a házi feladatait, amire a fiú azzal vágott vissza, hogy ő legalább a saját kézírásával adja be.

A versengés tovább folytatódott a középiskolában is, aztán mindketten más-más egyetemre kerültek. Michael a Connecticut Állami Egyetem, Susan pedig a Georgetown Egyetem hallgatója lett. A következő négy évben mind a ketten mindent elkövettek, hogy véletlenül se botoljanak egymásba. A következő alkalom, amikor keresztezte egymást az útjuk, ironikus  módon Susan otthonában történt, amikor is a szülei egy meglepetéspartit rendeztek neki a diplomaosztása alkalmából. A leg nagyobb meglepetés nem is az volt, hogy Michael elfogadta a meghívást, hanem az, hogy tényleg el is ment. Susan nem ismerte fel azonnal régi riválisát, részben mert nőtt tíz centit, és most először magasabb volt nála. Csak amikor megkínálta egy pohár borral, és Michael megjegyezte: „Most legalább nem a fejemre öntötted”, akkor jött rá, ki is ez a magas, jóképű fiatalember.

– Jaj, istenem, rémesen viselkedtem, ugye? – mondta Susan, és várta a cáfolatot.
– Igen – vágta rá Michael –, de szerintem megérdemeltem.
– Nagyon is – mondta Susan, az ajkába harapva. Úgy társalogtak, mintha régi barátok lennének, és Susant magát is meglepte, milyen csalódott lett, amikor csatlakozott hozzájuk egy egyetemi csoporttársa, és flörtölni kezdett Michaellel. Ezen az estén aztán többet már nem is beszéltek egymással.

Michael másnap telefonált, és elhívta az Ádám bordája című filmre, amelyben Spencer Tracy és Katharine Hepburn játszott. Susan ugyan látta már, de valamiért mégis elfogadta a meghívást, és hihetetlenül sok időt töltött különböző ruhák próbálgatásával, mielőtt elindult volna az első randevújukra. Susan nagyon élvezte a filmet, noha másodszor látta, és azon tűnődött, Michael vajon átkarolja-e a vállát, amikor a vásznon Spencer Tracy megcsókoljaKatharine Hepburnt. Nem tette. Ám amikor kisétáltak a moziból, és átmentek az úton, megfogta a kezét, és el sem engedte, amíg el nem értek egy kis kávézóig. Itt volt az első veszekedésük, vagy legalábbis vitájuk. Michael bevallotta, hogy Thomas Dewey-ra fog szavazni novemberben, míg Susan egyértelműen kinyilvánította, hogy ő annak örülne, ha Harry Truman maradna a Fehér Ház lakója. A pincér épp lerakott egy fagylaltot Susan elé, aki harciasan rámeredt.
– Eszedbe ne jusson! – szólalt meg Michael.
Susant nem lepte meg, amikor a fiú másnap is telefonált. Egyébként egy órája ült a telefon mellett, és úgy tett, mintha olvasna.

Michael a reggelinél bevallotta az anyjának, hogy ez bizony szerelem első látásra.
– De hát gyerekkorod óta ismered Susant – mondta az anyja.
– Nem, dehogy. Igazából csak tegnap ismertem meg.
A szülők örültek a fejleményeknek, és nem lepődtek meg, amikor a fiatalok egy évvel később eljegyezték egymást, végül is Susan diplomaosztó partija óta egyetlen napot sem töltöttek el egymás nélkül. Néhány nappal az egyetem befejezése után mindkettejüknek sikerült állást kapni, Michael gyakornok lett a Hartford Életbiztosítónál, Susan pedig történelemtanár a Jefferson Gimnáziumban. Úgy döntöttek, a következő nyári szünet alatt össze is házasodnak.

Susan terhes lett, már a nászútjuk alatt. Michael nem is tudta leplezni, mennyire boldog, hogy apa lesz, és amikor dr. Greenwood közölte velük a hatodik hónapban, hogy ikreket várnak, kétszeres lett az öröm.
– Ez legalább egy problémát megold – jegyezte meg rögtön Michael.
– Mégpedig? – érdeklődött Susan.
– Az egyikük lehet majd republikánus, a másik meg demokrata.
– Majd én teszek róla, hogy ne így legyen – vágott vissza Susan a hasát simogatva.
Susan tovább tanított, a terhessége nyolcadik hónapjáig, ami egybeesett a húsvéti szünettel. A kilencedik hónap huszonnyolcadik napján bement a kórházba, egy kis táskával. Michael korábban eljött a munkából, és nem sokkal később bement hozzá, azzal hírrel, hogy előléptették számlavezető igazgatónak.
– És ez mit jelent? – kérdezte Susan.
– Ez csak egy hangzatos cím a biztosítási ügynökre – mondta Michael. – De jár vele egy kis fizetésemelés, ami jól jön most, hogy két szájjal többet kell etetni.

Miután Susan elhelyezkedett a szobában, dr. Greenwood  azt javasolta Michaelnek, hogy inkább várjon odakint, mivel ikerszülésnél komplikációk is adódhatnak.

Michael fel-alá járkált a hosszú folyosón. Ahányszor odaért Josiah Preston portréjához, amely a folyosó végében lógott a falon, megfordult, és visszafelé indult. Az első néhány alkalommal nem állt meg, hogy elolvassa az életrajzot, amely ott függött a kórház alapítójának portréja alatt. De mire az orvos előbukkant a kétszárnyú lengőajtón, addigra szóról szóra fújta az egészet. A zöld köpenyes orvos lassú léptekkel közeledett, aztán le vette az arca elől a védőmaszkot. Michael próbált olvasni az arckifejezéséből. Az ő szakmájában nagy előny, ha valaki tud olvasni mások arcáról, és ki tudja találni a gondolataikat, mert ez sokat segít az életbiztosítások eladásakor. De most az orvos arca nem árult el semmit. Amikor odaért hozzá, elmosolyodott, és azt mondta:
– Gratulálok, Mr. Cartwright! Két egészséges fiúgyermeke született!
Susan két fiút hozott a világra, Nathaniel négy óra harminchét perckor született meg, Peter pedig négy óra negyvenhárom perckor. A következő egy órában felváltva babusgatták őket, de aztán dr. Greenwood szólt, hogy az anyukának pihennie kellene.

– Két kisbaba táplálása épp elég fárasztó lesz. Éjszakára mind a ketten az intenzív osztályra kerülnek – tette hozzá. – Nem kell aggódnia, az ikrek esetében mindig ez a protokoll, csak a biztonság kedvéért.

Michael elkísérte a fiait az intenzív osztályra, ahol ismét megkérték, hogy várjon a folyosón. A büszke atya orrát az üvegfalhoz nyomta, amely elválasztotta a folyosót a kiságyak sorától, bámulta az alvó csecsemőket, és legszívesebben mindenkivel közölte volna, aki csak arra járt, hogy mind a kettő az ő fia. Rámosolygott a mellettük álldogáló nővérkére, aki gondosan szemmel tartotta az új jövevényeket. Épp a nevükkel el látott szalagot ragasztotta a csuklójukra.

Michael nem is tudta, mennyi időt töltött el ott, aztán visszament a felesége ágyához. Amikor benyitott, örömmel látta, hogy Susan mélyen alszik. Gyöngéden megcsókolta a homlokát.

– Reggel majd bejövök, szívem, még munka előtt – suttogta, nem törődve azzal, hogy Susan úgysem hallja. Aztán kiment, végigsétált a folyosón, majd beszállt a liftbe, ahol össze találkozott dr. Greenwooddal. Az orvos már átöltözött, a zöld köpeny helyett sportzakó és szürke flanelnadrág volt rajta.

– Bár mindig ilyen könnyen menne – mondta a büszke apának, miközben a lift megállt a földszinten. – De azért még ma este bejövök a feleségéhez, Mr. Cartwright, és megnézem, hogy vannak az ikrek. Nem mintha bármi problémától tartanék.

– Köszönöm, doktor úr – mondta Michael. – Nagyon köszönöm.

Archer Jeffrey Archer

Jeffrey Archer

Dr. Greenwood elmosolyodott, és épp haza akart indulni, amikor megpillantott egy elegáns hölgyet, aki belépett a kórház bejáratán. Gyorsan odasétált, hogy üdvözölje Ruth Davenportot.

Michael visszanézett, és látta, hogy az orvos kinyitja a lift ajtaját két nőnek. Az egyiknek nagy pocakja volt. Dr. Greenwood arcán az eddigi meleg mosolyt aggodalom váltotta fel. Michael remélte, hogy a doktor újabb betegének is olyan simán fog menni minden, mint Susannek. Elballagott a kocsijához, és próbált arra gondolni, milyen feladatok várnak rá, pedig közben még mindig képtelen volt eltüntetni a széles vigyort az arcáról.

Legelőször is fel kell hívnia a szüleit… vagyis a nagyszülőket.

Fordította: Gieler Gyöngyi

Jeffrey Archer: A szerencse fiai (2. kiadás)
General Press Kiadó, Budapest, 2016