László Ágnes: Értékteremtők (részlet)

Posted on 2016. augusztus 17. szerda Szerző:

0


Szabó István

Szabó István

»Mindenkinek a Szabó Pistája
voltam, vagyok«

(…) Ön volt az, aki a nádudvari gazdálkodást országos szinten a legsikeresebbek és legered­ményesebbek közé emelte és tartotta meg több évtizeden át. Mikor indult el (…) a negatív tendencia?
Persze, hogy nehezen élem meg [ti. hogy a rendszerváltás időszakához viszonyítva Nádudvar gazdaságilag visszaesett], már elmúltam kilencvenéves, 1924-ben születtem, 1944-ben húszéves, felnőtt ember voltam, tehát van véleményem a Horthy-rendszerről, a koalíciós időkről, a Rákosi-rendszer kemény négy évéről, amely 1949-től 1953-ig tartott. Ezeket az éveket is itt éltem meg Nádudvaron, mint ahogyan a rákövetkező évtizedeket is, és jobb, ha tudja mindenki, hogy össze sem lehetett hasonlítani azt az agrárpolitikát, amit a koalíciós időkben, a Rákosi-rendszerben, majd 1956 után folytattak Magyarországon.

Én most a rendszerváltás utáni visszaesés okaira kérdeztem rá.
Igaza van. Nos, 1990 után beindult egy tehetetlenségi nyomaték. Akkor a magyar mezőgazdaság, közte Nádudvar is jól produkált. Most körülbelül a 65-67 százalékát termeli a mezőgazdaság az 1990-es szinthez képest. A visszaesés tulajdonképpen az 1990-es évtizedben kezdődött és tart napjainkig. Mert most sincs semmilyen fejlődés.

Mi az oka ennek?
Az, hogy nincs a kormánynak agrárpolitikája, agrárstratégiája. Egynek sem volt! Nem döntötte el, hogy mit akar tenni a mezőgazdasággal. Nem döntötte el, hogy csak saját magunkat lássuk el magas szinten élelmiszerrel, vagy exportra is termeljünk. Nem döntötte el Antall József, nem döntötte el Horn Gyula, nem döntötte el Orbán Viktor, nem döntötte el Medgyessy Péter, nem döntötte el Gyurcsány Ferenc. Most sincs eldöntve. Orbán Viktor miniszterelnök, amikor másodszor is hatalomra került, azt mondta: hárommillió sertés van és ezt megduplázzuk. És mi van most? Hárommillió sertés. Nádudvaron ennél is rosszabb a helyzet: körülbelül hatvan százalékát termeljük annak, mint amit 1990-ben termeltünk. Ha pedig nem termelünk, akkor jövedelem sincs.

Ez azért is érthetetlen, mert a nyolcvanas évek közepén a magyar mezőgazdaság Európa mezőgazdaságainak a csúcsszínvonalán állt és Hollandiához közelítettünk. Akkor, amikor már érezni lehetett, hogy valami változás lesz ebben az országban. Pontosan senki sem tudta, hogy mi, de, hogy egyfajta lazulás várható a piacgazdaság felé, azt igen. Majd pedig bekövetkezett a rendszerváltás. A magyar politikusok, akik átvették az ország irányítását, miért nem érezték fontosnak, hogy Magyarország leghúzóbb ágazatát, a mezőgazdaságot a piacgazdaság törvényei szerint fejlesszék tovább?
Ez nagyon jó kérdés. A válaszom kicsit messzebbről indul. 1962 és 1965 között Fehér Lajos, Erdei Ferenc és Dimény Imre szívós munkájának köszönhetően Kádár János eldöntötte, hogy mit akarunk tenni ezzel a mezőgazdasággal. Azt, hogy jövedelmet akarunk termelni. Először is el akarjuk látni a lakosságot magas színvonalú, kínálati piacon magyar élelmiszerrel, hússal, kenyérrel, tejjel, zöldséggel, de ezen felül exportra is termelni fogunk és ennek a megvalósításához Kádár pénzt is rendelt. Mi pedig 1965-től 1985-ig csodát műveltünk ebben az ágazatban. Miért? Mert arra az agrárpolitikára ráharapott a parasztság, a falu lakossága, ráharapott a tanító, a vasutas, az ipari munkás, aki az iparban dolgozott, de a családja itt élt falun. Mindannyian ráharaptunk és termeltünk: öt év átlagában 14,4 millió tonna gabonát, 1,7 millió tonna vágott húst, a felét megettük, a másik felét eladtuk. Ötéves átlagban 3,8 millió liter bort, 360 ezer tonna zöldséget és több mint 2 millió liter tejet termeltünk. Mindezt azzal a parasztsággal, amelyikre én is sokszor dühös vagyok, de én megtehetem, mert én paraszt maradtam. Nos, ez volt a csúcs, amikor megközelítettük a francia, a dán, a holland mezőgazdaságot, akár az egy főre, akár az egy hektárra jutó érték tekintetében. Minek volt ez köszönhető? Először is a közös gazdaságoknak, másodszor pedig a háztáji gazdaságnak. Kevesen tudják vagy nem akarják tudni, de abban az időben, a szocialista táborban, egyes-egyedül a magyar kormány mondta ki azt, hogy a háztáji gazdaságok eladásra is termelhetnek. S mi történt? 1990-ben a sertésállomány több mint ötven százalékát a háztáji adta, a csirketenyésztésben, a tojástermelésben is jelentős volt a háztáji aránya. A szarvasmarhánál nem, mert annak komolyabb a területigénye. Magyarán: a falusi nép ráharapott a Fehér Lajos, Erdei Ferenc és Dimény Imre által kidolgozott agrárpolitikára. Azzal együtt, hogy 1980 után, amikor már az új gazdasági irányítás működött, és vállalatok, szövetkezetek bukhattak meg a veszteséges gazdálkodás miatt, jó néhány mezőgazdasági szövetkezet került nehéz helyzetbe, és a korábbi dinamikus fejlődés 1986–1987 tájékán megállt. A piac törvényei szerint meg is kellett állnia. A gond csak abból adódott, hogy a rendszerváltáskor nem a gazdasági, hanem a politikai kérdések, erőviszonyok domináltak. Az új vezetők pedig szinte egymást túllicitálva úgy gondolták: mindent el kell követniük azért, hogy amit a szocializmus létrehozott – függetlenül attól, hogy az jó vagy rossz volt –, meg kell szüntetni, fel kell számolni. Ebbe tartoztak a termelőszövetkezetek is, amelyek – szerintük – a tőke és föld felhalmozása révén a szocialista rendszer harmadik hadoszlopává váltak, így pusztulniuk kellett. Majd sorra kerültek a gyárak, az üzemek, erről beszéltek a politikusok, majd ezekhez csatlakoztak az értelmiségiek és kialakult egy társadalmi háttér, amellyel nem szállt szembe senki.

Azoknak a szakembereknek, akik néhány évvel a rendszerváltás után már látták, érezték, hogy itt valami gond lesz, nem volt elég befolyásuk ahhoz, hogy az állami vezetőkkel megértessék: rossz úton járnak?
Kezit csókolom, mit követel maga attól a magyar értelmiségtől, amelyiknek Trianonnál vagy már Trianon előtt kettétörték a derekát, és megtörténhetett az, hogy a második világháborúban Magyarország lett Hitler utolsó csatlósa és Horthy Miklós után Szálasi lehetett a miniszterelnök. Kicsit talán túl erős a párhuzam, de a rendszerváltás után az ötvenezer, egyetemet végzett mezőgazdasági szakember – tisztelet a kivételnek – sem tett semmit, hogy észhez térítse a politikusokat. Nem tették meg, mert féltek. Féltek, hogy ha olyan értékekért harcolnak, amelyek a szocializmusban jól működtek, akkor megbélyegzik és lehetetlenné teszik őket. Sajnos, akkoriban az észérveknél erőteljesebbek voltak a politikai ambíciók. A következményeket pedig látjuk: eltelt huszonöt év és itt tartunk. Ne várja azt se, hogy a nádudvari száz pedagógus mellé kiáll majd a szakszervezet vagy az állatorvos, az agronómus, a gazdag iparos felesége. Nem áll ki. Mert fele nagyságos asszony lett és a nagyságos asszonyok nem szoktak sztrájkolni! Ideje lenne ezeket a realitásokat tudomásul venni. Nem baj, hogy ilyenek vagyunk, mert amit Ön reklamál, az majd megvalósul, csak nem rövid, hanem hosszú távon, úgy harminc év alatt, amikorra felnő egy másik generáció.

Az Ön által kitalált nádudvari modellhez – a magánérdekre alapozott teljesítményösztönzés érvényesüléséhez és a változtatásokhoz, amelyeket többen kezdeményeztek – is húsz év kellett, azzal együtt, hogy nagyon céltudatosak és következetesek voltak.
Az az első tíz év, a koalíciós kormányok idejében, a Rákosi idejében, a földosztás, a kulákvilág a rémálmaimban se jöjjön vissza, mert akkor sem volt eldöntve, hogy mit akarunk kezdeni ezzel az ágazattal. Szerencsére jött Fehér Lajos, Erdei Ferenc és Dimény Imre és ők meg tudták győzni Kádárt, hogy a háztáji gazdaságokban ott állnak az istállók üresen, ott vannak az asszonyok, akik még dolgozni akarnak, és Kádár hitt nekik és meghozta a döntést. Ezt tessék aláhúzni! Ma nincs eldöntve a cél, így nem is rendelnek pénzt hozzá és nincs, aki ezt megmondja.

Úgy vélem, hogy Kádár reálpolitikusként szerepelt ebben a döntésben, hiszen arra a pénzre, ami devizában is bejött a mezőgazdaságból, nagy szüksége volt akkor az országnak. Tehát nem érzelmi alapon döntött.
Kádár nem az a típusú ember volt, aki szeretett valakit, vagy nem. Az ipar világa közelebb állt hozzá, de miután az ipar nagy része szovjet befolyás alatt állt, felismerte, hogy ott jóval kisebb a játéktere. Azokban az ágazatokban, amelyek nem a szovjet befolyás alatt álltak, ott Kádár csodát művelt. A mezőgazdaság volt az egyik ilyen ágazat, ahol szabad kezet kapott. S mi itt Nádudvaron, a tsz-ben, ahol vágóhidunk is volt, hatvanezer disznót adtunk el, a háztáji meg huszonötezret. Ez összesen nyolcvanötezer disznó volt.

Mi a helyzet az uniós pénzek felhasználásával a mezőgazdaságban?
Azt hallom, hogy majd megszűnik. Az nem szűnhet meg! Egyrészt mert a világban mindenütt, az európai kultúrállamokban meg különösen, támogatják a mezőgazdaságot. Ha nem teszik, nem lesz, aki foglalkozzon vele, nem lesz, aki megfejje a tehenet, enni adjon az állatoknak. Másrészt, ha nem támogatnák, elszaladnának az árak.

Én csak azt hallottam, hogy esetleg csökkenteni fogják a támogatást, de azt nem, hogy megszüntetik.
Mondják így is, meg úgy is. Jó, ha tudja mindenki: a mezőgazdaság csak úgy tud megélni, ha támogatást élvez. S itt elsősorban nem a földekről van szó. A traktorvásárlást, a tehenek ellátását és még sok minden mást is támogatni kell. Mert akinek földje van, annak nem biztos, hogy tehene meg disznója is van. Pedig kellene, nagyon. (…)
Mert a mi kitörési lehetőségünk csak a mezőgazdaság! Gyárthatunk mi maroktelefont, meg felépíthetünk még néhány gépkocsi-összeszerelő üzemet, de csodát művelni csak a mezőgazdaságban lehet. (…)
A parasztok is rájöttek, hogy ’56-ban nem jött ide Amerika, nem jött ide senki, hogy segítsen rajtunk. Ahogyan Erdei Ferenc fogalmazott: Jaltában úgy döntöttek, hogy mi ide vagyunk beosztva. Ha pedig így van, akkor ne dögöljünk meg saját földünkön! Próbáljunk meg valamit csinálni! Ő sugallta Kádárnak éjjel-nappal: Az nem lehet, hogy örökké jegyrendszer legyen, hogy éhen döglünk a saját földünkön, radikális átszervezés kell. Mert így zajlott ám a beszélgetés. Megnyerte ehhez a győzködéshez Fehér Lajost is, aki a végén már annyira harciassá vált, hogy nekiment Kádárnak, mert nem félt tőle. 1957-ben aztán megszületett egy belső párthatározat arról, hogy az állami gazdaságok területe nem növekedhet tovább. Azaz a parasztoktól nem vehetünk el földet, és a szövetkezeti gazdálkodást kell előtérbe helyezni. Kádár nagy érdeme volt, hogy ebbe belement. Szerencsére akkor még könnyű volt visszakeresni a nyilvántartásokban a tulajdonviszonyokat, mert minálunk nem államosították a földet. Az persze más kérdés, hogy a paraszt, amikor belépett a szövetkezetbe, úgy élte meg és annak tudatában is halt meg, hogy elvették a földjét. Átszervezték tehát a mezőgazdaságot. Aztán jött a baj. Nem növekedett a termelés. Már mi az istentől is növekedett volna? Azért, mert kis táblából nagy tábla lett? Nem volt élelmiszer a kínálati piacon, csak a keresleti piacon. Ahhoz, hogy ez megváltozzon, ahhoz pénz kellett. Sok pénz. És ez bejött. Lett kenyér, szalonna, disznó, tej, lett itt minden.

A pénznek volt köszönhető a technológia megújítása, a korszerű gépek vásárlása, a szakemberek képzése?
Mindez és az is, hogy anyagilag érdekeltté tettük a parasztságot és bevezettük a részesművelést. Erre ráharapott a paraszt. Nem azért termelt többet, meg jobbat, mert szerette azt a rendszert – a paraszt amúgy is mindig ellenálló volt a maga módján, a mai rendszert sem szereti és most is becsapva érzi magát –, hanem azért, mert megérte neki.

LászlóÁ_Értékteremtők2016-bor240Lehet még egyáltalán a parasztról úgy beszélni, mint negyven vagy száz évvel ezelőtt tettük? Létezik még az a fajta paraszti életforma, paraszti gazdálkodás?
Nem, már nem. Az a generáció, az a parasztság, amibe én is beleszülettem és belenőttem – velem együtt –, lassan kihal. Azt hittem, hogy a rendszerváltás után, ha a parasztok visszakapják a földjüket, akkor már napfelkeltekor kimennek kapálni. Az első években kimentek. Utána már nem. A fiatalok egyáltalán nem mentek ki. Ők csak úgy vállalják, ha van gép, műtrágya, vegyszer, fejőgép és még sorolhatnám mi minden. Azt a háztájit visszahozni, amit mi csináltunk, már lehetetlen. Le is csökkent a háztájiból is élők létszáma. Azok közül, akik korábban ezzel foglalkoztak, sokan vagy munkanélküliek lettek, vagy eltekeregtek külföldre, vagy idehaza tekeregnek a társadalmon belül, és keresik a megélhetési lehetőségeket, a boldogulásukat. Engem ez a helyzet már nem érint, de véleményem van arról, hogy mit kellene csinálni.

Ossza meg velünk.
Egy-két gondolatomat elmondom. Vegyük az állattenyésztést, mert azzal van a legnagyobb baj. A kertészettel meg a gyümölccsel is baj van és ne hülyéskedjünk már, hogy Kínából hozzuk a fokhagymát, Hollandiából a sárgarépát, de az állattenyésztést kellene legelőször megoldani. Arra pedig ne számítsunk, hogy majd lesznek vállalkozók, akik modern vágóhidakat építenek, mert arra nem lesz soha annyi pénz, amennyit a piac a végtermék beárazásánál elismerne és a befektetés időarányosan meg is térülne.

László Ágnes: Értékteremtők 2016
Kossuth Kiadó, Budapest, 2016