A kudarc sem örök, a siker sem az | László Ágnes: Értékteremtők

Bedő J. István |

Sokadik éve jelenik meg a Kossuth Kiadó interjúgyűjteménye a Hazám-díj kitüntetettjeiről. Amint az minden alkalommal elhangzik, azokat részesítik a megtisztelő címmel, akik öregbítették Magyar­ország hírnevét: munkájukkal, egész élet­mű­vükkel.

Az idei kötet nem egészen olyan, mint a korábbiak. Két díjazottja már nincs közöttünk. Az egyik a 90 fölötti színész, Keres Emil, aki még értesülhetett kitüntetéséről. de a könyv megjelenését már nem érte meg. A másik: újságíró – bár színész múltú – Ferenczi Krisztina.

A kötetben idén hét életutat ismerhetünk meg, a már említetteken kívül a költő Baranyi Ferenc, a legendás nádudvari Szabó István, a képzőművész Maurer Dóra, Snétberger Ferenc gitárművész és minden dolgok tudója, Ungvári Tamás szólal meg, de csak szemezgetni szeretnék közülük. Igen távol esik egymástól Baranyi Ferenc és Szabó István útja, de mivel kortársak – nyolcvan körül és fölött már csekélyek a különbségek – nagyon sok a közös fordulat az életükben. Szabó István magát parasztnak mondja, tekinti, és ezt tárgyszerűen kell érteni. László Ágnes interjújából (sok órányi beszélgetésnek tűnik) kiviláglik, hogy Szabó mindig csak olyasmibe fogott, amihez értett. (Ebben különbözött mindig a politikusoktól.) A döcögős gazdaságú Kádár-korban először volt bátorsága a széllel (és a politikai szándékkal) szembe menni, a nagyüzemi gazdaság mellett teret adni – próbaképpen – a háztájinak. Ez az eretnekség alapozta meg a parasztság akkori viszonylagos jólétét, és ez bizony lecsapódott a nagypolitikában is. Azt a legendás nádudvari rendszert a termelőszövetkezetek és az állami gazdaságok ész nélkül végrehajtott szétrobbantása felszámolta, a földvagyont nagybirtokká összevásárló spekulánsok tönkretették – ma a falu népe ugyanolyan nincstelen és vagyontalan és/vagy munkanélküli, mint a téeszesítés kezdetén, de most már esélye, szándéka sincs az újrakezdésre. Szabó István szavaiból – amikor a Kádár-korszak állapotait dicséri – nem a nosztalgia süt, hanem a szaktudás, szakértelem mai lebecsülésének fájdalma.

• Olvass bele!

A másik szívemnek különösen kedves Hazám-díjas: Baranyi Ferenc. Nehezen tudnám sorba rendezni az okait, mert mind fontos: poeta doctus, aki egyszerre tudja viselni a „közéleti költő” bőrét (nem ruháját, mert az külsődleges valami), és meg tudta szólaltatni mai (vagy majdnem mai) nyelven Dantét, élvezetesen tud mesélni az operairodalomról, és nagyszerű műsorokat készít(tet)ett az egykor volt, kultúrahordozó Magyar Televíziónak. De legfőképpen tanár úr, aki szívesen és szórakoztatóan adja át, amit tud, és amíg van hallgatósága.

»Televíziósként még abban a boldog tudatban élhettem, illetve azzal ámíthattam magam, hogy ízlést formálok, közgondolkodást alakítok és műveltséget terjesztek. Joggal hihettem ezt, mert éppen az operaműsorokkal kapcsolatban meggyőződésem volt, hogy az nem arisztokratikus műfaj. Ha nem nagyképűen beszélnek róla, akkor még az egyszerű emberekkel is meg lehet szerettetni. Kincses Veronikával meg B. Nagy Jánossal készítettem egy műsort, Pillangókisasszony a Margitszigeten címmel, egy keresztmetszetet a Puccini-operából, és azt javasoltam Szinetár Miklósnak, hogy szombat este, fősávban kerüljön adásba. Miklós első reakciója az volt, hogy: „Meg vagy te őrülve, a szombat az a krimi napja. Megkövez minket a nemzet!” Elviszem a balhét, ha akarod, csak kíséreljük meg – válaszoltam. És mi történt? Mind a tetszési, mind a nézettségi indexe nyolcvan fölött volt, ami már nem siker, hanem nagy siker.«

De van itt még valami, közéleti költő lévén okkal-joggal bírálja versben is a mai neofitákat és a megélhetési hívőket, akik a jobboldalon tömörülnek.

A posztumusz díjazott Ferenczi Krisztina egykor volt színészi alakításait már elfedte néhány évtizedes újságírói létezése. Éppen tíz évvel ezelőtt jelent meg a könyve (Szüret, bővített kiadásban [2014]: Narancsbőr), mely a miniszterelnök és családja, meg a háttéremberek – tulajdonképpen az egész holdudvar – vagyonosodásával foglalkozott. Ahogy ez a gyanús hátterű ügyletek esetében lenni szokott, az ügyek felderítése nem tételes cáfolathoz vezet, hanem a feltáró személy megfélemlítéséhez, megtámadásához, lejáratásához, verbális erőszakhoz (és még jó, ha csak ahhoz). Ami csak egyet jelent: az érintettek nem a magánélet sérthetetlenségét (privacy) féltik, hanem FÉLNEK. Ferenczi Krisztina azoknak a félelmét váltotta ki, akiknek hirtelen nagyon sok pénzük lett. (Vele Bencsik Gyula beszélgetett, még 2006-ban.) Vajon mit és mennyi mindent nem tárhatott fel? (Adalék Ferenczi Krisztina munkájához ez az egyik utolsó interjú.) Nem ő az első, nem is az utolsó újságíró, akinek halálához a szakmában átélt tömérdek stressz is hozzájárult.

Ungvári Tamás – ki sem hagyhatnám – a másik, az örök tanár úr. Őt szinte kérdezni is alig kell, hogy megismerjük az életét. Ha valaki esetleg még nem tette volna, hét kötetre rúgó enciklopédia sorozatából megismerheti, mi érdekelte, mi foglalkoztatta eddig… Tudás és szerencse meg persze Ungvári páratlan memóriája. Nagy ajándék neki, meg olvasóinak.

Snétberger Ferenc fiatalon lett díjazott – a többiekhez képest. Még hatvanéves sincs, de a cigány fiatalok zenei képzéséért, vagyis felemelkedésük lehetőségéért többet tett, mint eddig bármely hivatalosság. Aztán a minden képzőművészetben otthonos Maurer Dóra – aki ugyanolyan kísérletező maradt, mintha még ma is huszonéves lenne.

Szemezgetést ígértem, talán sikerült. A Hazám-díjban az a jó és szép, hogy nem megvásárolható hűséget jutalmaznak vele. Legalábbis nem valamilyen óhatatlanul mulandó, változó népszerűségű párthoz, csakis a hazához. Az egészhez.

László Ágnes: Értékteremtők 2016
Kossuth Kiadó, Budapest, 2016
240 oldal, teljes bolti ár 2980 Ft,
kedvezményes internetes ár 2384 Ft
ISBN 978 963 098 5789

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

A könyv azokat a neves, nemzetközileg is elismert, alkotó egyéniségeket mutatja be egy-egy portréinterjú formájában, akik 2015-ben megkapták a Hazám-díjat. Gondolataikat, érzelmeiket, hitvallásukat, pályaívüket, fontos és tanulságoktól sem mentes életrajzi történeteiket ismerhetik meg az olvasók.

A XXI. Század Társaság rangos kitüntetését minden év novemberében a magyar szellemi élet hét kiválósága veheti át értékőrző és értékteremtő életművük elismeréseként. 2015-ben a hetedik díjazott, Ferenczi Krisztina újságíró posztumusz kapta meg az elismerést.

A díj a feledés elleni emlékezést, valamint példát adó értékeink megbecsülését szolgálja – ezzel a könyvvel együtt.