Homérosz, Nógrádi Gergely: Odüsszeia (részlet)

Posted on 2016. augusztus 19. péntek Szerző:

0


NogradiGer_Odusszeia-bor240Oroszlánbarlangban

– Szörnyen csúnya ember – súgtak össze a lányok Odüsszeusz háta mögött. A hős arcán ott ült még a hosszú szenvedés nyoma, szakállát megcsomósította a kiszáradt tengeri só.

– Segítsetek neki megmosdani a folyóban – villant Nauszikaa szeme a sugdolózókra. – Hisz látjátok, szinte mozdulni sem tud. Olajat is hozzatok, mert a bőrét véresre marta a sós víz.
A szolgálólányok engedelmesen ugrottak, ám Odüsszeusz tartózkodón hátralépett.
– Bocsássatok meg, ifjú hölgyek, de nem volna illő teljesen meztelenül mutatkoznom előttetek. Ha megengeditek, magam mosdanék meg.

Nauszikaa és társai eltávolodtak, az ithakai király pedig fájdalmasan sziszegve lebicegett a folyóhoz. Ott aztán hosszan tisztálkodott, és amikor végzett, bekente magát illatos olajjal. S ha mindez még nem lett volna elég, az eseményeket láthatatlanul figyelő Pallasz Athéné azt is rendbehozta, amin a folyó vize nem segíthetett: ragyogóbbá tette Odüsszeusz tekintetét, dúsabbá és selymesebbé a haját, s éktelenkedő sebeiből is beforrasztott jó néhányat.

Amikor az ithakai megjelent Nauszikaáék előtt délcegen, sugárzón, friss ropogós köntösben, elnyílt a lányok szája, s hosszan tátva is maradt.

– Mint isteneink, akik az égben laknak… – suttogta maga elé megilletődötten a phaiákok királyának lánya.

Hamar került Odüsszeusz elébe étel, ital, s míg a szolgálólányok összeszedték a száradt ruhákat, Nauszikaa így beszélt a hőshöz:

– Bárki légy is, nemes idegen, szívesen látott vendég vagy apám házában. Mi hajós nép vagyunk, örökösen úton talál bennünket a mi segítőnk, Poszeidón, ezért aztán tudjuk, mit jelent idegennek lenni egy ismeretlen országban. Segítjük is az idegeneket, ha kell, egészen hazáig szállítjuk őket hajóinkon. S habár ez nincs a tenger istenének ínyére, áldozatainkkal újra és újra kiengeszteljük a zord Poszeidónt.

Odüsszeusz kezében egy pillanatra megállt az étel, amikor elhangzott a tenger istenének neve. Ám hamar elhessegette az árnyakat, mielőtt még azok kiültek volna az arcára.

– Hatalmas bástyáink övezte városunk közepe a Poszeidón szentélye alatt húzódó kikötő, ahol mindig nagyhangú és erejüket fitogtató munkások gyalulják újabb és újabb hajóinkat. Nem rossz emberek, de szeretik megtornáztatni az izmaikat, ez már amolyan phaiák szokás. Nyilván azt se néznék jó szemmel, hogy mellettem látnak. Tudod, elég rátartiak: mindjárt azt a következtetést vonnák le, hogy inkább ismerkedem egy idegennel, mint egy született phaiák fiúval. Nos, megóvnálak a csipkelődésüktől, ezért azt javaslom, menjünk külön a palotába. Amint feltűnnek a kikötő dokkjai, ülj le kis időre a városszéli nyárfaligetben, s csak később gyere utánunk. Bárki útba igazít a palotához, de ügyesen kerüld el a kikötőt.

Odüsszeusz eltökélten bólintott, magában azonban Pallasz Athénét szólította: „Szépséges istennő, biztosan jó ötlet ez? Odüsszeusz épp Poszeidón népénél vendégeskedjen? Bemerészkedjek az oroszlánbarlangba? Kíváncsi volnék a véleményedre…”

De Pallasz Athéné ezúttal nem felelt. Alighanem a nagybátyja, Poszeidón iránti tiszteletből. Megelégedett azzal, hogy miután Nauszikaa előrement szolgálólányaival, ködöt vont az ithakai köré, hogy még véletlenül se botoljanak bele a dölyfös hajóácsok. Sőt még tovább ment az óvó istennő: kislánnyá változva tűnt föl Odüsszeusszal szemben, vállán egy kék korsóval, mintha csak a kútról jönne.

– Bocsáss meg, ismered az utat a palota felé? – állította meg a hős. – Nem vagyok erre járatos.
– Persze, hisz ott lakunk a szomszédságában – mosolygott a kislány. – De vigyázz, idegen, ne viselkedj kihívón, mert az ilyesmire kényesek a phaiákok.
– Így lesz – hunyorított Odüsszeusz, és átvette a kislánytól a kancsót, hogy segítsen cipelni.
Rövid séta után megálltak egy hatalmas épület előtt. Ércfalában aranyajtók ragyogtak, bástyáit ezüstkutyák „őrizték”. Odüsszeusz, lábujjhegyre állva, bekukucskált az ajtók fölött a palotakertbe, ahol gyümölcsöktől roskadozó fák alatt könnyű szövésű finom takarókkal borított karosszékek sorakoztak.

– Nyugodtan lépj be, idegen – csacsogta a kislány –, Alkinoosz király bölcs és emberszerető. Ha megkedvelteted magad vele, biztosan segít majd mindenben, amit szeretnél.

Odüsszeusz a kislányra mosolygott, és visszaadta a korsót. Furcsa érzése támadt, valami mintha hiányzott volna a korsóból. Belepillantott: üres volt. Se víz, se tej? Épp kérdőre akarta vonni a kislányt, amikor a gyermek átsietett a túloldalra és eltűnt a szemközti kapualjban.

„Jobb kerülni a feltűnést…” – sóhajtott Odüsszeusz, pedig egyre erősebb volt benne a gyanú, hogy nem egy hétköznapi gyermekkel volt dolga. Honnan tudhatta például a gyermek, hogy Ithaka ura királyi segítségért igyekszik a palotába?…
Benyitott az oroszlánbarlang kapuján.

Homérosz

Homérosz

A beszélő köntös

Hogy nem toloncolták ki az őrök azonnal az ithakai hőst már a palota bejáratánál, az csakis a Pallasz Athéné által köré fújt ködnek volt köszönhető. A homály egészen a húsos tálaktól és boroskancsóktól roskadozó királyi asztalig elkísérte. Akkor aztán hirtelen feloszlott, és Odüsszeusz egyszer csak ott állt Alkinoosz és udvartartása előtt.

A lakomázók elnémultak. Megbabonázva meredtek a semmiből előtűnő férfira.
Odüsszeusz, oldani akarván a feszült pillanatot, tisztelettudóan meghajtotta magát a király felé:
– Bölcs Alkinoosz, a segítségedért esedezem. Hosszú ideje nem láttam a családomat, szeretnék hazajutni.
A király súgott valamit a fia fülébe, aki felállt és átadta a helyét Odüsszeusznak.
– Foglalj helyet köztünk, nemes idegen, és fogyassz szerény vacsoránkból!
Szerény? Odüsszeusz udvarában se vetették meg az asztal örömeit, de a phaiákok lakomájának gazdagságába belekáprázott a hős szeme.

Kényszeredetten leült a megüresedett székre, és udvariasságból csipegetett az étkekből, noha igazából nem volt étvágya, hisz Nauszikaáék bőségesen megvendégelték a parton. Közben látta, hogy a királyné, Árété csendesen közöl valamit a férjével. Talán ennek volt köszönhető, hogy a vacsora végeztével Alkinoosz mindenkit hazaküldött, s csupán hármasban maradtak az asztal mellett: a király, a királyné és Odüsszeusz.

– Az – mutatott Odüsszeusz ruhájára a király –, az ott honnan van?
Az ithakai ujjai közé csippentette a köntöse szélét.
– Ez? Bölcs királyom, ezt ajándékba kaptam.
– Kitől? – vonta össze most szemöldökét szigorúan Árété.
Odüsszeusz habozott. Nem tudta, nem okoz-e kellemetlenséget Nauszikaának, ha elárulja, hogy tőle van a ruha.
– Hadd halljuk az ajándékozó nevét! – szólt most türelmetlenebből a királyné. – Ez a köntös ugyanis árulkodik: magam szőttem a szolgálólányaimmal! Tehát csak az udvarból adhatta neked valaki.

– Hosszú története van annak, miképp tettem rá szert – szólalt meg borús arccal Odüsszeusz, rövid hallgatás után. –Egy tengeri vihar kettészelte hajómat, amelyen társaimmal tartottunk hazafelé. Csak én éltem túl a sorscsapást. Kilenc napon át hánykódtam a hullámokon, a letört árbocrúdba kapaszkodva, míg végül a szépséges Kalüpszó szigetére vetettek az istenek. Az úrnő szívesen fogadott, és minden jóval ellátott, ám… Látjátok, most is elérzékenyülök, ha erre gondolok… Szóval… Hét álló esztendeig marasztalt, holott láthatta, hogy nap mint nap keserves könnyben fürdik az arcom…
– Ki vár rád odahaza, jó idegen? – kérdezte a királyné, és lassan meglágyultak arca szigorú vonásai.

Nógrádi Gergely

Nógrádi Gergely

– Feleségem, fiam, apám… barátaim… Tudta ezt Kalüpszó is, s végül utamra engedett egy magam ácsolta tutajon. Egy újabb tengeri vihar azonban lesodort a tutajról. Az istenek megmentettek, a víz a partotokra vetett. Mély álom telepedett a szememre, azt hittem, nem érem meg a reggelt. De megértem, sőt, csilingelő lánykacajra ébredtem. Lányotok és szolgálói játszottak a parton. Nauszikaától kaptam e köntöst, s bár végül külön úton jöttünk a palotába, szívemben tiszta hála ég iránta.
Alkinoosz nemtetszőn csóválta a fejét.
– Jó idegen, lányunk hibázott. Azonnal elénk kellett volna vezetnie.
– Ne fedd meg Nauszikaát, ő csak jót akart: félt, hogy ha vele látnak, zokon veszik a phaiákok.
A királynak tetszett Odüsszeusz beszéde. A királynénak pedig férfias kiállása. Alighanem mindketten ugyanarra gondoltak: bárcsak ilyen vejük lehetne egyszer!
Hanem az idegent, mint elhangzott tőle, feleség várta odahaza.
– Segítünk hazajutnod – mondta a király. – Meglásd, a phaiákok nemcsak büszkék, de hajósoknak is a legjobbak!

Homérosz, Nógrádi Gergely: Odüsszeia
Manó Könyvek, Budapest, 2016