Kamel Daoud: Új vizsgálat a Meursault-ügyben (részlet)

Posted on 2016. július 19. kedd Szerző:

0


Daoud_Új vizsgálat-bor240Mama még él.

Már nem szól egy szót sem, de sok mindent el tudna mondani. Én viszont annyit morfondírozok ezen a történeten, hogy már szinte nem is emlékszem rá.

Az eset ugyanis több mint ötvenéves. Igazán megtörtént, és akkoriban sokat beszéltek róla. Még ma is beszélnek róla az emberek, de szégyenszemre csak egyetlen halottról esik benne szó, pedig két halott volt. Igen, kettő. Hogy miért törlődött az egyik emléke? Az első olyan jól tudott mesélni, hogy az emberek meg is feledkeztek a bűnéről, a második viszont egy szerencsétlen analfabéta volt, akit Isten talán csak arra teremtett, hogy lelőjék, és visszatérjen a porba, nevenincs valaki, akinek még egy rendes névre se futotta.

Megmondom rögtön az elején: a második halott, akit meggyilkoltak, a bátyám volt. A világ számára nyomtalanul eltűnt. De én itt maradtam, hogy beszéljek helyette, ülök a kocsmában, várom a részvétnyilvánítókat, akik persze soha nem jönnek. Kinevethetsz, de most azt érzem a feladatomnak, hogy eladjam a színfalak mögötti csendet, miközben kiürül a nézőtér. Különben azért tanultam meg franciául, hogy egy halott helyett szóljak, próbáljam folytatni a mondatait. A gyilkos híres lett, s az ő történetét olyan jól megírták, hogy eszembe se jut utánozni. Az az ő nyelve. Tehát azt teszem, amit mindenki ebben az országban a függetlenség elnyerése után: az emberek kiszedték a köveket a gyarmatosítók gazdátlanul maradt házaiból, és abból építették a sajátjukat. Én a gyilkos gazdátlanul maradt szavaiból építem a magam nyelvét. Az országban amúgy sokfelé találni – régi üzletek kirakatain, elsárgult könyvekben – olyan szavakat, melyeket már senki nem használ, vagy már átformálta őket a függetlenség után létrejött furcsa keveréknyelv.

Daoud_Új vizsgálat-FR-bor240A gyilkos régóta halott, a bátyám élete túlságosan régen véget ért – csak nekem nem. Tudom, tudom, hogy már nagyon szeretnéd azokat a kérdéseket feltenni, amiket gyűlölök, de kérlek, hallgass végig figyelmesen, és megérted ezt a történetet. A végével kezdjük, és haladunk visszafelé. Igen, úgy ahogy a lazacok vonulnak. Nyilván te is olvastad a történetet, ahogy az az ember elmesélte. Olyan jól ír, hogy szavai csiszolt drágaköveknek tűnnek. Igen szigorúan vette az árnyalataikat, matematikai pontosságot követelt tőlük. Figyelted, hogyan ír? Egy pisztolylövésről is költői eszközökkel szól. A világa ragyogóan tiszta, a reggeli fény szabályos, határozott vonalakat rajzol ki benne. Egyetlen árnyék van, az „araboké” – elmosódott, fantomszerű alakjuk nem illik ebbe a cizelláltan pontos világba. Ők meg se szólalnak, csak furulyáznak. Azt gondolom, a te emberednek elege lehetett abból, hogy nem tud magával mit kezdeni ebben az országban, ahol nem kell se élve, se halva. Úgy gyilkolt, mint a kétségbeesett szerelmes – csalódott a földben, mely nem lehet az övé. Mennyit szenvedhetett a boldogtalan! Olyan helyen született, amely nem a szülőföldje.

Én is olvastam a történteket az ő tálalásában, ahogy te is, és olvasók milliói. Már az elején minden világos: neki volt rendes neve, ahogy egy emberhez illik, a bátyámnak nem volt. Nevezhette volna például „Kétórának”, ahogy egy másik író Pénteknek hívta azt a négert. A nap egyik pillanatának a hét egyik napja helyett. Jó név ez a Kétóra. Arabul Zudzs – azaz kettő, duó, ő és én, egy minden gyanún felül álló ikerpár azok szemében, akik ismerik ezt a történetet. Egy tünékeny arab, aki mindössze két órát élt, és aki hetven év óta szüntelenül meghal, hiába temették el. A bátyámat, Zudzsot mintha üveg alatt mutogatnák: meggyilkolták, de csak egy légmozgás és a két óramutató nevével jelölik, újra és újra lejátszatják vele a pisztolygolyó általi halálát – lelövi egy francia, aki nem tudja, mit kezdjen az idejével és a számára terhes világgal.

És ha csak ennyi volna! Amikor végiggondolom a történetet, mindig dühös leszek – már ha van hozzá erőm. A francia játssza a halott szerepét, arról filozofál, hogyan veszítette el az anyját, hogyan veszítette el saját testét a tűző napon, hogyan veszítette el egy szeretője testét, hogyan ment el a templomba konstatálni, hogy Isten elhagyta az ember testét, hogyan virrasztott anyja holtteste mellett, a saját holtteste mellett és így tovább. Uramisten, hogy lehet megölni és még a halálától is megfosztani valakit? A bátyámat érte a lövés, nem őt! Musza az áldozat, nem Meursault! És amit teljesen megdöbbentőnek találok: a függetlenségünk után sem volt senki, aki megpróbálta volna megtudni az áldozat nevét, címét, azt, hogy kik voltak a felmenői, vannak-e gyerekei. Senki! Mindenki tátott szájjal bámult erre a tökéletes, gyémántcsiszoltságú nyelvre, mindnyájan empátiával tekintettek a gyilkos magányára, és szakavatottan biztosították őt együttérzésükről. Ki tudja ma megmondani, mi volt Musza igazi neve? Ki tudja, melyik folyó vitte el a tengerig, amelyen neki egyedül kellett átkelnie, népe nélkül, varázsbot nélkül? [Mózes arabul Musza] Ki tudja, volt-e Muszának revolvere, filozófiája vagy napszúrása?

Hogy ki Musza? A bátyám. Hát ez az. El akarom mondani, amit Musza soha nem mondhatott el. Amikor beléptél ebbe a kocsmába, felnyitottál egy sírt, ifjú barátom. Itt van a könyv a táskádban? Helyes, na, akkor, mintha a tanítványom lennél, kezdd el hangosan olvasni…

Daoud Kamel Daoud

Kamel Daoud

Megértetted? Nem? Elmagyarázom. Az anyja halála után ez a férfi – a gyilkos – sehol sem találja a helyét, belezuhan a semmittevésbe, az abszurditásba. Olyan Robinson-féle, aki azt hiszi, megváltoztathatja a sorsát, ha lelövi Pénteket, de rájön, hogy csapdába került a szigeten, és szónokolni kezd, mint egy mórikáló papagáj. „Poor Meursault, where are you?” Ismételd el néhányszor ezt a jajongást, és garantálom neked, nem fog olyan nevetségesnek tűnni. Miattad kérem. Én kívülről tudom az egész könyvet, fejből fel tudom mondani, mint a Koránt. A történetet egy holttest írta, nem egy író. Kiderül ez abból, ahogy szenved a naptól, a vakító színektől, és hogy nincs véleménye semmiről, csak a napról, a tengerről meg a régi kövekről. Az elejétől lehet érezni, hogy meg akarja találni a bátyámat. Keresi őt, de igazából nem azért, hogy találkozzon vele, hanem hogy sohase kelljen vele találkoznia. Mindig, amikor erre gondolok, ez fáj igazán: nem is azzal ölte meg, hogy lelőtte, hanem hogy átlépett rajta. A bűntettét bámulatos könnyedséggel követte el. Emiatt vált lehetetlenné később, hogy sahidként [mártír] emlékezzenek a bátyámra. Túl sok idő telt el a gyilkosság óta ahhoz, hogy mártír legyen. Időközben a bátyám elporladt, és a könyvnek pedig, mint ismeretes, óriási sikere lett. És utána mindenki annak a bizonyításán fáradozott, hogy nem is volt gyilkosság, csak napszúrás.

Fordította: Pataki Pál

Kamel Daoud: Új vizsgálat a Meursault-ügyben
Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2016