Ahol sosem kel fel a Nap | Chris Beckett: Sötét Éden

Tóth Gergely |

A jó science-fiction központjában mindig az ember áll. A jó történetek témája – akármilyen cselekmény zajlik is közben – az emberi szellem és lélek olyan extrém helyzetekben, amilyenekkel a mai világban még – vagy már – nem találkozhat. Lehetnek akármilyen technikai újítások, földönkívüli lények, robotok vagy csillagközi háborúk – ezek az ismeretlen dolgok tükörként szolgálnak ahhoz, amit ismerünk, amiért otthon tudjuk érezni magunkat az olyan nagyon távoli vidéken is, mint Chris Beckett könyvében az Éden.

„Vannak férfiak, akik azt akarják, hogy a történetek róluk szóljanak” – ez Beckett regényének egyik alapvetése. Ismerősen hangzik, sokakat fel tudunk sorolni a történelemből, de az Éden lakóinak többségét újdonságként éri, amikor Vöröslámpás John, egy alig tizenöt éves frisshaj – felrúgva a szokásokat – rá akarja venni a Családot, hogy mivel túlságosan megnőtt a családtagok száma, költözzenek tágasabb helyre, maguk mögött hagyva a Körkörös Völgyet, amit még néhány generációval korábban őseik lakásra jelöltek ki.

A helyzet valóban nem egyszerű – az Éden egy Földtől távol, csillag nélkül keringő idegen bolygó, ahova egykor Thomas és Angela szállt le három másik asztronauta társaságában, miután űrhajójuk megsérült. A három társ rövid tartózkodás után visszaindult a hajóra, hátha meg tudják javítani – vagy legalább segítséget hívni a messzi Földről. Angela és Tom viszont az Édenen maradt, hogy a segítséget megvárja. Hamarosan egyre többedmagukkal vártak, mert családot alapítottak, amely – nem lévén más lehetőség – belterjes szaporodásnak indult. A regény kezdetekor már több, mint ötszázan lakják kőkori körülmények között a völgyet, és tényleg kezdik kimeríteni erőforrásaikat.

A sötét bolygón élet számos fajtája van jelen. Ez segítette túlélésüket, s a nevét a legtöbbjük földi élőlényekről kapta, valamilyen távoli hasonlóság alapján. Mindegyik közül a legfontosabbak a fák, fényhordozó, világító virágaikkal és gyümölcseikkel, a bolygó belsejéből felszivattyúzott forró nedveik pedig a meleget hozzák el a völgylakók számára.

A Család őrzi ugyan a földi dolgok emlékét, tudják, hogy azon a fényes helyen létezik autó, vasút, televízió, „Billenő Tyű” és „Lektre Mossák”, mégis obszidián fegyverekkel vadásznak, eszközeiket állatbőrökből meg csontenyvből készítik. Thomas készített ugyan kerekeket az autómodellnek, amit minden éves gyűlésen megmutatnak, de hiába. Nem használják a kereket sem. A civilizáció emlékei halott dolgok, akár a kőkör fehér kövei, amivel Angela és Thomas jelölték meg a Leszálló Eccség felszállóhelyét, meghagyva gyermekeiknek, hogy ott várjanak, amíg a Föld értük nem jön.

• Olvass bele!

De a Föld nem jön, az élelem egyre fogy. A nagyon erős küldetéstudatú, a vörös lámpás fákról elnevezett csoportba tartozó John fejébe veszi, hogy átkel a Völgyet övező magas és rettentően hideg (és fák hiányában nem kevésbé sötét) hegyeken, hogy új, tágasabb helyet keressen a Családnak. Arra nem számít, hogy már az ötlet felvetése is szakadásához vezető folyamatokat indít el. Például, hogy az eddig jobbára nők által vezetett Családban a férfiak kerülnek előtérbe, és igaznak bizonyul a fent idézett – Angela által a lányainak titokként továbbadott – bölcsesség. Mire John valóban átkel a hegyeken, már nem felfedező, hanem száműzött.

Beckett szempontszereplőket használ, hogy elmesélje a történetét, így könnyen tudunk azonosulni a Család tagjaival – leginkább persze a főszereplő Vöröslámpás Johnnal. Hamar megszokjuk az édeni nyelvezetet, már az első fejezetek után ismerősen cseng az új, vagy többségében átértelmezett elnevezések többsége, köszönhetően persze a szellemes fordításnak is. De olvasóként megszenvedtem az író szándékos információkésleltetését. Csak azt látjuk és tudjuk, amit a szereplők látnak és tudnak – ez pedig meglehetősen kevés. A múltról csak szóban továbbadott történeteik és meséik vannak. A bolygót a közvetlen környezetükön kívül egyáltalán nem ismerik, és a már ismert dolgokról is elég felületes leírást adnak. Igaz, ki is kezdené hosszan vizsgálgatni, hány lába van egy denevérnek, ha mindennap találkozik vele. Az Éden azonban kifejezetten olyan helynek tűnik, amit szívesen megismernék alaposabban is.

A tapasztalatlanság visszaköszön a szereplők viselkedésében is. Nagyon sok – számunkra megszokott – gesztus teljesen ismeretlen az Édenen. Nincsenek hagyományai az újdonságok iránti érdeklődésnek sem. Johnnak is sok idő kell, míg elszánja magát a cselekvésre. Egy földi szemlélő számára feleslegesnek tűnő köröket csinál, időről időre triviális hibákat követ el. De ez is Beckettet dicséri, hiszen egy tizenöt éves kamaszról van szó, aki nagyon sajátos közösségben nőtt fel.

Beckett könyve szerethető, mert elsősorban az emberről szól. Méghozzá – legalábbis példának állítva – arról az emberről, amelyik ötleteket latolgat, feltalálja magát, új utakat keres. De megmutatja azt az embert is, amelyik kétsége esik, fél az ismeretlentől vagy másokon akar uralkodni.

Farkas Veronika fordítása szinte hibátlan (bár a glacier az nem gejzír, hanem gleccser), és jól adja vissza a történet hangulatát is.

Chris Beckett: Sötét Éden
Agave Könyvek, Budapest, 2016
352 oldal, teljes bolti ár 3480 Ft
kedvezményes webshop ár 2610 Ft
ISBN 978 963 419 0486

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Azon a bizarr, nap nélküli bolygón, amit Édennek hívnak, a Család 532 tagja az Erdő lámpásfáinak fénye és melege alatt talál menedéket. Az Erdő mögött a Havas Sötét hegyei terülnek el, ahol olyan csípős a hideg, és olyan mély az éjszaka, hogy még soha nem kelt át rajta élő ember.

A Család Legvénebbjei még emlékeznek a legendákra egy olyan világról, ahol a fény az égből jön, és ahol a nők és férfiak olyan hajókat építettek, amelyek az eget is képesek átszelni. Ezek a hajók hozták őket is ide a Legvénebbek szerint – és a Családnak meg kell várnia, amíg az utazók visszatérnek.

De az ifjú Vöröslámpás John megszegi az Éden törvényeit, darabokra töri a Családot, és megváltoztatja a történelmet. El fogja hagyni a járt utat a járatlanért, bemerészkedik a Sötétbe… és felfedezi az igazságot a világukról.

A Sötét Éden éppen annyira sci-fi, mint szépirodalom; részben tanmese, részben egy felkavaró fejlődésregény, ami a sötét, baljós szépség meglepően eredeti földönkívüli világában játszódik, egy egyszerre lenyűgözően egyszerű, mégis megdöbbentően sokoldalú prózába ültetve.