Szellemi arisztokrácia | Széchenyi Ágnes: Pályaképek

Posted on 2016. május 27. péntek Szerző:

0


SzéchenyiÁ_Pályaképek-bor240Erdélyi Z. Ágnes |

Állandó szomorú felismerés, mennyire csekély a tudása a magyar társadalom akár középiskolát végzett részének is a magyar történelemről, irodalomról, a művészetek hazai kiválóságairól. A népszerű-tudományos ismeretterjesztésnek mostoha sors jutott az elmúlt évtizedekben, a regényesség, a lektűr benyomakodott a helyére, ám a tanításról nem gondoskodott. A tudomány viszont végtelenül csekély számú olvasót ér el, és valljuk be, általában nem is könnyű esti olvasmány. Közben ritka nagy sikereket aratnak a memoárok, a történelmi naplók – a közönséget igenis érdekli a megszemélyesített történelem.

Széchenyi Ágnes könyve, a Pályaképek, valahol a kettő között helyezkedik el. Tudományos igénnyel és alapossággal, mindazonáltal jól olvasható stílusban mutat be hat izgalmas életpályát, portrét a 20. századból: Vészi József, Bíró Lajos, Horváth Zoltán, Sárközi Márta, Kornfeld Móric, Szegi Pál a főszereplői. Nézzük, kik ők! Talán Sárközi Márta, a Válasz című lap híres szerkesztőjének neve még mond valamit a művelt közönségnek, a többiek emléke azonban jócskán elhalványult. Együtt szerepeltetésük nem véletlen, Széchenyi Ágnes maga jegyzi meg a kötet előszavában, hogy érdeklődése mindig a feltáratlan területek felé vitte, „az elfelejtett témák izgattak”. Korábban már írt Sárközi Mártáról (Menedékház; Magvető, 2004), s az ő kutatása közben szélesedett egyre a kör, amely a mostani kötetben megjelenik. Hiszen a hat szereplőből négy nemcsak szellemi, de tényleges rokoni kapcsolatban is állt egymással. Mindenekfölött pedig tehetségük, műveltségük, igényességük, teljesítményük tette rokonná őket, és emelte a szellemi arisztokrácia magasságába.

Nézzük először a családfát! Vészi József (1858–1940) az egyik első sajtómágnás volt, a Budapesti Napló létrehozója és főszerkesztője, akit hetvenedik születésnapján Thomas Mann is felköszöntött. Felfedezte Ady Endrét, Kosztolányit, és nyitott volt minden új áramlatra a magyar irodalomban. Egyik lánya Vészi Margit, az ő első férje Molnár Ferenc volt. Másik lányát Bíró Lajos vette feleségül. Molnár Ferenc és Vészi Margit házasságából született Sárközi Márta, akinek első férje Horváth Zoltán, a második Sárközi György költő, műfordító volt, aki munkaszolgálatosként halt meg. Ha tovább vezetjük a család vonalát, a rendező (és volt tévéelnök) Horváth Ádámhoz jutunk el.

Kornfeld Móric nem tartozott ebbe a családba, de a 20. század elejének egyik jelentős pénzembere, a Ganz igazgatója volt, mellesleg Weiss Manfréd veje. Nem tetszelgett a mecénás szerepében, de érdemes megjegyezni, hogy százmilliókkal támogatta a pécsi egyetem orvosi karát és katolikus hitre térése (1925) után a katolikus sajtót is. Pénzelte az 1939-ben alapított Szent Kereszt Egyesületet, amelynek célja a katolizált zsidók támogatása volt. 1927-ben Horthy kormányzó élethossziglani felsőházi taggá nevezte ki, ami a legnagyobb társadalmi rangot jelentette. Földbirtokosként mintagazdaságot épített ki a családi birtokon, Iregszemcsén. Mindez nem segített rajta, amikor a zsidóüldözés nemzeti programmá vált, de pénzüknek köszönhetően családjával együtt megmenekültek a német haláltáboroktól. Minden vagyonukat elvesztették, és hogy visszakapják, arról a háború utáni gyárosellenes hangulat gondoskodott. Sajnos még Zsolt Béla (a kor kiváló újságírója) is beállt a Weiss–Kornfeld család rossz hírét keltő sajtókampányba, és hiába védte meg őket Fenyő Miksa, nem segíthetett elkerülni, hogy örökre száműzetésben kényszerüljenek élni.

Horváth Zoltán a Károlyi-kormány mellől indult, a felszabadulás után a szociáldemokrata Népszava külpolitikai rovatvezetője lett, a koalíciós korszakban a szociáldemokrata párt is megbízta feladatokkal, hiszen nyelvtudása és műveltsége révén érdemes volt számítani rá. Mint sok más akkori értelmiségi, lelkesen támogatta a szocdemek és a kommunisták fúzióját is. 1949-ben letartóztatták. Külügyi kapcsolatai miatt természetesen kémkedéssel vádolták. Csak ’56 nyarán szabadult, rehabilitálták, és a Népszava főszerkesztője lett. A forradalom megzavarta, nem is találta a helyét, rájött, hogy kár volt visszatérnie a közéletbe, ezért inkább a tudományba menekült.

Szegi Pál Kassák Lajos köréből indult és a Kisdobos című lapig jutott el. Balázs Bélával együtt szerkesztette az egyik legérdekesebb magyar hetilapot, a Fényszórót 1945-ben és 46-ban.

Mindannyian fontos részei a magyar kultúrtörténetnek. Nagyon jó, hogy Széchenyi Ágnes kutatja életművüket és megörökíti munkásságukat.

A kötet szenzációja mindenképpen Bíró Lajos terjedelmes portréja. Széchenyi Ágnes maga is így indokol: „Tanulmányomban a teljesen elfelejtett Bíró Lajos pályaképének minden korábbinál pontosabb megrajzolására törekszem.” Ezzel együtt jelzi, hogy ez csak a kezdet, és bár az eddiginél gazdagabb forrásanyagra támaszkodik, szeretné ösztönözni egy monográfia megírását. Nagyon jó lenne, ha ő maga vállalkozna erre a feladatra.

Biró Lajos

Biró Lajos

Ki is volt tehát az elfelejtett Bíró Lajos? Élete igazi 20. századi európai történet. Különleges pályaképű írástudó, aki Nagyváradról együtt indult Adyval – barátok és szobatársak is voltak – divatos színházi szerző, aki kezdettől ügyelt arra, hogy külföldön is eladható legyen. (Ezért sokan sikergyárosnak is tartották.) Írt novellát, regényt, színművet; fordított, szerkesztett, de nemzetközi hírnevet a filmgyártásban szerzett. Magam is Michael Korda családregényében, A szerencse fiaiban találkoztam először a nevével, hiszen ő volt az, akit a brit filmgyártást bevenni készülő Alexander Korda kivitetett Londonba, hogy megírassa vele az – utóbb hihetetlen sikert elérő – VIII. Henrik magánélete forgatókönyvét. Ha megnézzük a nemzetközi filmes adatbázisban, még számtalan mű főcímében találkozhatunk Bíró nevével. Csak néhány a sok közül: A bagdadi tolvaj, A vörös Pimpernel, Eszményi férj – mindegyik köthető a Korda testvérek munkásságához. De ő írta az első Oscar-díjas film, Az utolsó parancs (rendező: Joseph von Sternberg) forgatókönyvét is.

Talán azért is olyan gyér a Bíró Lajossal foglalkozó tanulmányok sora, mert kutatásához történészre, sajtó-, film- és színháztörténészre egyaránt szükség lenne. Másrészt Bíró tehetséges író volt, mégsem korszakalkotó, s a kortársak irigysége is kibontakozott, ahogy a külföldi karrierje elindult. A filmhez az is vonzhatta, hogy írásaiban megjelentek a filmekre jellemző stílusjegyek, a „vágtató tempó”, a „távirati stílus” – ahogy kritikusai megállapították.

1919-ben – a baloldali értelmiség jó részével együtt – Bíró is emigrálni kényszerül. Csak a húszas évek közepétől jöhet haza látogatóba, sokszor kínozza a honvágy, és abban reménykedik, hogy a Horthy-rendszer hamarosan megbukik. De a kapcsolatok lazulásával már nem könnyű a visszatérés, s hiába hívja Móricz 1927-ben, hiába támogatja Füst Milánt, Reinitz Bélát és Karinthy Frigyest, hazajönni már nem akar. Nem érdekelte a Magyarországon berendezkedő új rendszer sem. A sikeres emigráns váratlanul és szomorúan halt meg 1948-ban. Jó lenne még többet tudni róla.

Széchenyi Ágnes

Széchenyi Ágnes

Széchenyi Ágnes: Pályaképek – Művelődéstörténeti metszetek a 20. századból
Corvina Kiadó, Budapest, 2016
384 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft Ft
kedvezményes internetes ár 3392 Ft
ISBN 978 963 136 3463

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

A kötetben hat, rendkívül izgalmas huszadik századi életpálya elevenedik meg. Elsőként négy, egymással rokonságban álló személyiség, Vészi József, Biró Lajos, Horváth Zoltán és Sárközi Márta. Lapszerkesztő, napilap-alapító, könyvkiadói munkatárs és folyóirat-szerkesztő szerepel itt egymás mellett. Biró esetében a hollywoodi karrier is megcsillan, de a hírneves forgatókönyv-író, ahogy barátai, a Korda fivérek is, megrettentek az amerikai típusú filmkészítéstől, és visszatértek Európába, hogy – az angol védővámok nyújtotta lehetőséget kihasználva – megteremtsék az angol filmgyártás egy fontos bázisát.

Vészi és Biró maguk csinálták meg pályájukat, a semmiből indulva teremtettek lapokat (Budapesti Napló, Világ), és vitték tovább a régieket (Pester Lloyd). Kornfeld Móricot a születési előjog emelte eleve magasra, de a tehetség és a közért vállalt szerep tette érdemessé az emlékezetre mint a Nyugat, a Magyar Szemle, a The Hungarian Quarterly, a Nouvelle Revue de Hongrie, a Magyar Nemzet és több más jó ügy támogatóját. Szegi Pált koraérettsége vitte Kassák avantgárd mozgalmának közelébe, majd emigrációba, és vissza a korabeli magyar irodalom és sajtó közegébe.

Mindegyik pálya a monarchiából indult, egy kivételével mindegyik a szovjet érában vagy annak messzire nyúló árnyékában végződött. Mindegyik szereplő megjárta az emigrációt, ki visszatért, kit végleg kint tartott a sors.