Széchenyi Ágnes: Pályaképek (részlet)

Posted on 2016. május 27. péntek Szerző:

0


Biró Lajos

Biró Lajos

Az író színre lép – filmstílusban*

1901-ben Nagyváradon írta és jelentette meg Biró első novelláskötetét, az „anarchista” jelzővel illetett Bálványrombolókat. A következő évben Ady Endre lépett egy önéletrajzi, szerkesztői életüket bemutató színpadi jelenettel a Nagyváradi színházi közönség elé. Ugyanekkor mutatták be Biró Lajos első kis drámáját, a Lányokat is. (Adynak már volt egy verseskötete odaérkezésekor, az 1899-es debreceni kiadású Versek.) A helyi lapban Ady Endre üdvözölte lakótársa, barátja első kötetét: „Biró Lajos a legújabb Keresztelő Jánosok közül való, kik kivételes talentumukkal megértették e viselős kor kötelességeit. […] Író, kinek az örökszéphez semmi köze. A poézishez sem. A mesékhez sem. Sem »elbájolni«, sem »fölemelni«, sem »meghatni« nem akar. E célból az öreg Homéroszhoz, esetleg Pósa Lajos és társaihoz utalja a jámborokat. Biró és az új keresztelők azért írnak, hogy megdöbbentsenek, hogy kétségeket támasszanak, hazugságokat oszlassanak s bálványokat romboljanak.” Értő szavak, megfogják a Biró-novellák újdonságát.

Lelkesültek voltak Ady szavai, s nem volt kevéssé elragadtatott Kosztolányi Dezső sem öt év múltán, amikor Biró Lajosnak már a második novelláskötete jelent meg. Nem von le Kosztolányi dicséretének értékéből, ha tudjuk, hogy írása a Bácskai Hírlapban jelent meg, s ha arra is gondolunk, Kosztolányi is a fővárosba, a Budapesti Naplóhoz, Vészi József kötelékébe szeretett volna jutni. Oda, ahova akkor már Biró bejáratos volt. Mint a „megváltó irodalmi kozmopolitizmus” képviselőjét köszönti a novellistát Kosztolányi, mint olyan szerzőt, aki nem utánzója a kortársaknak, hanem velük egyenrangú. Világirodalmi hasonlatokkal is kényezteti a huszonegy éves, első kötete előtt álló költő a huszonöt esztendős, beérkezőben lévő újságírót, írót: Csehovot és Anatole France-t emlegeti vele kapcsolatban, meglehet nem egészen meggondoltan. Bár az is igaz, a külföldi szerzőkhöz való hasonlítás iránykijelölő volt elsősorban, és nem értékmérő. Lényeglátó és idővel még inkább jellemző észrevételt tesz azonban Kosztolányi, amikor azt írja, Biró Lajos sürgönystílusban tálalja elbeszéléseit.

A kis bírálatban Kosztolányi meg is ismétli észrevételét: rövid telegramstílus jellemzi a szerzőt. valami igazán fontosat vett észre Kosztolányi, sőt, mintha megjósolta, megelőlegezte volna a pálya ívét, a tehetség természetét, azt, hogy Biró Lajos végül filmíró lett. Biró Lajos halálakor nekrológjában azt írja Relle Pál, hogy a századelőn „a film még gyerekcipőben topogott némán, de Biró Lajos elbeszéléseiben pergett a szó és az esemény, […] a magyar irodalomban Biró Lajos találta fel a filmet.”

Mindezt ekkor már könnyű volt visszamenőlegesen felismerni. Izgalmasabb, mivel érvel állítása mellett Kosztolányi Dezső. „Biró saját bevallása szerint csakis a szintézist becsüli az elbeszélés művészetében, s semmitől sem fázik jobban, mint a Bourget-féle analitikus pepecseléstől, melyet a közönségnél jobban talán az író un.

Szereti a színt, a pittoresque-et – ezt be is ismeri – keresi a hatást, de oly művészettel, hogy az olvasó társává szegődik, s maga örül legjobban, amikor a pointe sikerülten csapódik rá a történetre. A modern irodalomra újabban nagyon nagy hatást gyakorolt a festészet, s ez alól Biró sem tudja magát kivonni, s – talán nem is akarja. Az élet változó jelenségeit szemléli, s a konfliktusokról művésziesen éles pillanatfelvételt ád.” [Kiemelés – Sz. Á.] Majd így összegzi Biró látásmódját: „Sürgönyt kapunk… Sápadtan roskadunk le egy székre, kezünkben remegve tartjuk a vékony papírt, melyen csak két szó van: anyánk meghalt. Előttünk van a betegszoba, a régi bútorok, és látjuk a felkötött állú, halvány asszonyt, ki a gyertyafényes, fehér ágyon fekszik, s immár nem ölel meg bennünket soha, körülötte sírnak. Az éjjeliszekrényen orvosságos üvegek állanak. A gyertyák égnek. […] S mindezt a sok színt és hangulatot és komor gondolatot abból a két szóból olvassuk ki: anyánk meghalt.” azt, amit Kosztolányi magyarázóan leír, és főként ahogyan a hangulatot leírja, felidézi, képszerűen látjuk, vizionáljuk, saját élményvilágunkból töltjük ki. Az egyik első kötetbeli Biró novella szintén ilyen látomás. Egy idegenforgalmi, turisztikai nevezetesség, ráadásul konvencionálisan rögzült értelmezés mögé kerekít egy sokkal hétköznapibb, esendőbb történetet. „A görög katona” című „pillanatfelvétel” a pompeji ásatások nyomán előkerült, hamuesőben kővé dermedt katonáról szól. A kötelességérzet szoborrá vált héroszaként tartják számon, de Biró szerint valami más történt, mielőtt a láva elérte. „…az élettelen kőtömegben finom bonckésével a szívet keresi. eszébe jut, hogy […] talán szeretett is. S vajon ki állhatatosabb, mint a találkát váró szerelmes?” Az imádott nő nem jött el. A katonát Biró nem a közhellyé lett bátorság, hűség és kitartás emblémájának láttatja, hanem megelevenít egy egész kort, megtalálva benne az emberit, a hétköznapit, a szerelmet. a vizuális kultúra világában élve már nagyon is jól el tudjuk képzelni, hogyan lehet mindezt filmre vinni.

Ezek a kritikák akkortájt persze nem jelentettek még sokat, a helykereső nemzedéktársak emelték vele Birót saját formálódó kánonukba, az írások országos visszhangot nem keltettek. Értéküket az adja, hogy Adyból Ady, Kosztolányiból pedig Kosztolányi lett. A közös nemzedéki törekvés, az összetartozás fűtötte ezeket az ismertetéseket, noha féltékeny kortársi versenyfutás is zajlott köztük, s valljuk be, feltehetően a tájékozatlanság is emelte a túlzást; a novellisták, Petelei, Ambrus, Gozsdu, Justh és Krúdy elbeszéléseinek nem kellő ismerete. Biró úgy tartotta, hogy a Bálványrombolókat nem övezte siker, második novelláskötetének is mérsékelt sikere volt, csak harmadik novellagyűjteménye, a fantáziátlan című Huszonegy novella – mely a Nyugat indulásával egy évben, 1908-ban jelent meg – hozta el számára a nagy sikert. (De ott van Biró az induló folyóirat második számában, két folytatásban közlik az „Ilka” című történetet.) A sikert ekkor az újságírói ismertség és elismertség is megtámogatta: Biró 1905-től a Budapesti Naplónál működött, Vészi József mellett. Feleségül vette a szerkesztő egyik lányát, Vészi Jolánt. 1907-ben Vésziékkel együtt költözik Berlinbe a darabontkormányt támogató, népszerűtlenséget hozó akció után. (Egy Ady-levél egyébként arra enged következtetni, hogy 1898-ban Biró ismeretlenül megkereste a nagy hírű és a fiatalok bátorítója hírében álló Vészi Józsefet. 1904-ben, még mielőtt mindketten bekerültek volna a Budapesti Napló szerkesztőségébe, Ady egy Vészi Józseffel való beszélgetéséről ekként számol be Birónak: „Néhány év óta, mióta Szeged Mikszáth, Gárdonyi stb. után bemohosodott, már legenda lett a vidék talentumnevelő ereje. Úgy látszik, Nagyvárad csapott fel melegágynak. Két olyan erős embert nemigen kaptunk mostanában mint Maga és Biró. Nem akarta elhinni, hogy te az a Biró vagy, ki Párisba kért tőle ajánlólevelet. – Az a gyerek! ki hitte volna!”) Megoszlanak a visszaemlékezések, hogyan, kinek a révén jutott fel Pestre Biró Lajos. A közvetlen Vészi-szálnak ellentmond Róna Lajos visszaemlékezése, aki szerint Somlyó Zoltán lelkesedett a New York asztalánál, hogy „van Nagyváradon egy újságíró, az aztán ember. Ha az egyszer nekidurálja magát és feljön Pestre, majd meglátjátok!” Hozzáteszi Lengyel, hogy Budapesten naponta száz nevet dobtak föl, hogy másnapra elfelejtsék. Végül „Ágai Béla nagyszerű szeme fedezte föl nagyváradi rejtekében és kínált neki olyan pompás szerződést, hogy az véget vetett Biró Lajos hosszú dubitálásának és fölült a vonatra.” A Birót még inkább testközelből ismerő Lengyel Géza kihagyja ezt a lépcsőt, és csak a Budapesti Naplóhoz érkezését regisztrálja és azt, hogy Adyval „[e]gyütt vesznek lakást, »hónapos szobát« a Váci körút (később Vilmos császár, most Bajcsy-Zsilinszky út) 74. számú házban.” Földszinti, udvari, szomorú kis szoba volt. Ady azt írja Lédának ekkor, „[b]úsan élünk, mert Biró egy siralomházi lény.”

Ide kívánkozik azonban még egy bekezdés, egy végképp elfelejtett szereplőről, Biró Lajos egy évvel fiatalabb testvéröccséről, Biró Jánosról. 1900-tól egy-másfél évig ő is ott volt Nagyváradon, a Szabadság tárcaíró munkatársaként.

Ennek a szinte teljesen elfelejtett fiatalembernek köszönhetünk egy lappangó Ady-verset. Az Esztendő 1919. februári számában Kosztolányi tette közzé a verset, amelyet Szilágyi Géza teljesen elfogyott első kötetének, a Tristiának (1896) második oldalára írt Ady Endre.

SzéchenyiÁ_Pályaképek-bor240A vers élén az E könyv olvasása után cím áll, a kezdősorai szerint az akkori fiatalok számára nem is lényegtelen kérdésről szóló, nyersen szókimondó versről van szó: „Brómmal, higannyal biztatgat a nőszés, / A kéj feléli agyvelőd, gerinced, – / Mondd hát poétám, mért az önvesszőzés / A hóhér vágyat mért kell istenítened?” Biró János ezzel a kötettel ajándékozta meg Kosztolányit (1909 táján), s a vers így került a nagy nyilvánosság elé. A fiatalabbik Biró fivér 1913-ban kivándorolt Amerikába, az 1910-es években az Amerikai Magyar Népszava főszerkesztője volt, s utóbb a baloldali amerikai magyar emigráció egyik szervezője. Ekként fogjuk még érinteni őt a későbbiekben.

*Az eredeti mű bőséges jegyzetei nélkül.

Széchenyi Ágnes: Pályaképek – Művelődéstörténeti metszetek a 20. századból
Corvina Kiadó, Budapest, 2016