Varga-Körtvélyes Zsuzsanna: Isten őrzi titkait (részlet)

„Miért történnek a dolgok úgy, ahogy történnek? Nem tudom. Senki sem tudja, csak Isten. Volt idő, amikor nagyon szerettem volna megtalálni a választ. Most mégis örülök, hogy Isten féltékenyen őrzi vagy inkább jóakaratúan megtartja magának rettenetes titkait. Hála légyen ezért mindörökkön örökké. Ámen.”

Sz. M. naplójából, 1866.

Előhang

A lány ráérősen bóklászott a bécsi Flohmarkt forgatagában. Szerette ezt a helyet, a színeit, a zsivaját, az illatait. Meg-megállt, ha valami érdekes ötlött a szemébe: hiányos étkészletek, csorba porcelánfigurák, megsárgult könyvek, és ha olykor magyar szó ütötte meg a fülét. Az egyik standnál szokatlanul hosszan időzött, és a hajfonata végét babrálva válogatott a halványodó fényképek között. Kardos, bajuszos férfiak, abroncsos, főkötős asszonyok néztek vele farkasszemet, bár már nem volt nevük, sem különösebb keresnivalójuk ebben a világban.

A pillantása egyszer csak megakadt egy foszladozó, zöld bársonyba kötött könyvecskén. Penészfoltok tarkították, erősen dohos szagot árasztott, és ahogy kinyitotta, azonnal töredezni kezdtek a merev lapok. Meghökkentő módon magyarul íródott. „Isten nevében és 1847-ik esztendejében”, állt az első oldalon szépen döntött, szürkére fakult betűkkel, és a lány szinte hallani vélte, hogyan sercegett a toll a papíron százhatvanegynéhány évvel ezelőtt. Vajon miféle vargabetűk után kerülhetett Bécsbe, a bolhapiacra? Belelapozott, mire a hátsó borító alól kicsúszott egy másik füzet is. Egy másik napló.

– Wieviel macht das? – kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve az árustól.

– Diese? Zwei Euros und ich gebe das Kästchen dort gratis dazu – hangzott a válasz hamisítatlan bécsi akcentussal, és az eladó, egy őszes férfi, egy szakadt bonbonosdobozt halászott elő néhány porcelántányér alól.

A lány meglepve vette el a dobozt, és gyorsan a táskájába süllyesztette. Fizetett, és sietve elköszönt. Nem bírta kivárni, hogy hazaérjen, a piac szélén egy kávé mellett bele kellett kukkantania. A belső borítóra apró betűkkel rótt névre siklott a pillantása: Szendreő Miklós.

Elmosolyodott, mert a saját családnevét olvashatta. Akár egy távoli rokonáé is lehetne a napló, noha ő mindenféle sallang és hókuszpókusz nélkül egyszerűen csak Szendrő. Szendrő Szilvia. Negyedéves történészhallgató, bécsi ösztöndíjjal, és pillanatnyilag azzal az óriásinak tűnő problémával, hogy miről írhatna olyan szakdolgozatot, ami több és más, mint egy átlagos darab, amelyből tizenkettő egy tucat.

*

Alig várta, hogy hazaérjen a szűkös, kollégiumi szobába, és először a titokzatos dobozt vette maga elé. Két családi fotó lapult benne, meg néhány levél, az egyik egészen elázva, mintha sokat sírtak volna felette. Az egyik kép, a hátuljára írt évszám tanúsága szerint 1860-ból, egy esküvő alkalmával készülhetett egy templom előtt. Gyűrött volt, és itt-ott egészen homályos, mintha sok helyen megfordult és sokat nézegették volna. Szilvi sok furcsaságra figyelt fel rajta. Mindjárt ott volt a két cselédnek tűnő alak a két szélen, egy asszony és egy legény, akik zavartan hunyorogtak a kamerába, mintha éreznék, hogy semmi keresnivalójuk egy családi fotón. Aztán egy bizalmatlan tekintetű, mogorva öregúr, már akkoriban is divatjamúltnak számító zsinóros, fekete mentében, meg egy másik, széles selyemkravátliban. A karjába csupa csipke főkötős dáma kapaszkodott, és nem tűnt valami elégedettnek. Mellettük gunyoros mosollyal egy fiatal férfi állt, aki valahogy magányosnak tűnt a népes társaságban. Nyugtalanság és lemondás sugárzott az alakjából. Előttük az ifjú pár, de nem menyasszonyi fehérben, mintha a fiatalasszonynak nem az első esküvője lett volna, és a vőlegény hosszú, sötét haja sem illett a korhoz, helyhez, alkalomhoz. A fényképész két másik párt is megörökített. Egy alacsonyabb, világos hajú férfi egyszerű ruhát viselő asszonyt karolt át és botra támaszkodott, míg a kép túlsó oldalán álló házaspár nem is a lencsébe bámult, hanem egymást nézték. Az első sorban rengeteg gyerek: kisebbek, nagyobbacskák, mind ünneplőben feszengve, és szemmel láthatóan arra várva, hogy végre szaladgálhassanak.

Másik fotón ugyanez a család ült modellt, ám ezúttal egy szépen berendezett ebédlőben. A kanapén az asszonyok és egy fiatal lány illedelmesen ölbe tett kézzel, ujjaik között csipkekendő, mögöttük a férfiak, meg az időközben fiatalemberré serdült nagyfiú óralánccal, nyakkendősen, komoly tekintettel, és a gyerekek a szőnyegen kuporogva, éppen olyan türelmetlenül, mint hat évvel korábban, hiszen a fénykép hátuljára ezúttal az 1866-os évszámot jegyezték fel gondosan.

Vajon melyikük lehet Szendreő Miklós?, tűnődött Szilvi, aztán óvatosan kinyitotta a foszladozó naplót. Egy rég halott férfi írása. Az orvos Szendreő Miklósé.

Lesz szakdolgozat, mosolyodott el, és jegyzetelni kezdett.

Mihályfalván Szendreő Gáspár és bécsi felesége, meg a három gyerekük: Miklós, Emma és Borbála. Nicken Szendreő Miklós barátja, Niczky Kristóf, Sömjénben Szendreő Borbála barátnője Mórffy Franciska meg az apja, Antal, a nénikéje, Renci és a fivére János. Tőlük alig karnyújtásnyira, Asszonyfán, a magának való, büszke Lovass família udvarháza az anyakirálynőként uralkodó Cseri Katalin Magdalénával, akit furcsamód egyszer sem említenek az asszonynevén, a két fivérrel, Kálmánnal és Imrével, meg a húgukkal, Etelkával.

Megkereste a térképen a szépen hangzó helységneveket, és a Kemenesalján bukkant rájuk a Ság-hegy tövében.

Szomszédos birtokok szomszéd családok egymásba fonódó története lesz ez, gondolta. Kúriák, szántók, szőlők. Barátságok, bálok, szerelmek. Hétköznapok és ünnepek. Házasságok, keresztelők és temetések, sorban egymás után. A másfél száz évvel ezelőtti nemesség mindennapjai, meg 1848 és ami utána következett. Lesz szakdolgozat, hiszen a téma és az anyag itt hever a lábainál.

Varga-Körtvélyes Zsuzsanna: Isten őrzi titkait
K.u.K. Könyvkiadó, Budapest, 2015