Mitch Cullin: Mr. Holmes (részlet)

Posted on 2016. május 11. szerda Szerző:

0


Cullin_Mr.Holmes-bor240|| ELSŐ RÉSZ || 1 ||

Miután hazatért külföldi utazásáról, egy nyári délután belépett terméskőből épült udvarházába, s az ajtóban rábízta csomagjait a házvezetőnőre. Majd elvonult a könyvtárba, s ott üldögélt csendesen; örült annak, hogy körülveszik a könyvei, s örült az otthon meghittségének is. Csaknem két hónapig volt távol, katonai vonaton szelte át Indiát, hadihajón utazott Ausztráliába, végül partra lépett a megszállt Japánban. Ment és jött, nekivágott ugyanazoknak a véghetetlen utaknak – többnyire nagyhangú sorkatonák társaságában, akik közül kevesen vettek tudomást a mellettük falatozó vagy ücsörgő idős úriemberről (erről a lassú járású aggastyánról, aki mindig hiába keresett gyufát a zsebében, s lankadatlanul rágta meg se gyújtott jamaicai szivarjait). Csak nagy ritkán történt meg, hogy valami jól értesült tiszt fölfedte kilétét, olyankor a napszítta arcok elképedve meredtek rá, s azon nyomban megadták neki az illő tiszteletet. Mert noha két bottal járt, a háta mégsem volt görnyedt, és eleven szürke szemében az évek múlása sem oltotta ki a csillogást. Hófehér haját – sűrű volt és hosszú, akár a szakálla – angol módra feszesen hátrafésülte.

– Ez igaz? Maga tényleg ő?
– Attól tartok, még mindig enyém ez a megtiszteltetés.
– Ön volna Sherlock Holmes? Hát ez hihetetlen!
– Semmi gond. Én is alig hiszem el magamnak.

De végül ez az utazás is befejeződött, bár a külföldön töltött idő részleteit nehezen tudta fölidézni magában. Ahogy visszatekintett rá, az egész vakáció – noha úgy eltelt vele, mint egy laktató ebéddel – kifürkészhetetlennek tűnt, csak itt-ott rémlett fel egy-egy bevillanó emlékkép, amelyekből hamarosan csupán futó benyomás maradt, aztán kivétel nélkül mindet elfelejtette. És még itt voltak neki az udvarház soha nem változó szobái, rendezett vidéki életének szertartásai, a méhes meghittsége – mindezekhez nem volt szükség roppant erejű, de még gyengécske felidéző képességre sem; egyszerűen bevésődtek az agyába magányos évtizedei során. Aztán ott voltak a méhek, amelyeket gondoznia kellett: egyre csak változott a világ, ő is változott, de a méhek ugyanolyanok maradtak. És miután szeme lecsukódott, s a lélegzetvétele visszhangozni kezdett, hát egy méhecske köszöntötte a hazatérőt – egy dolgozó, amely a gondolataiban öltött testet, de más dimenzióban találta meg, leszállt a nyakára, és megcsípte.

Ő persze tudta, hogy ha torkon csípi egy méh, a súlyosabb következmények elkerülése végett legjobb sós vizet inni. A fullánkot előbb természetesen ki kell húzni a bőrből, lehetőleg még másodpercekkel a méreg kibocsátása után. A negyvennégy év alatt, amióta a sussexi dombság déli lejtőjén, Seaford és Eastbourne között méhészkedett – a legközelebbi falu a parányi Cuckmere Haven –, egész pontosan hétezer-nyolcszáztizenhatszor szúrták meg a dolgozó méhek (majdnem mindig a kézfején vagy az arcán, olykor a fülcimpáján vagy a gégéje fölött, esetleg a tarkóján). Minden egyes méhcsípés okát és következményeit lelkiismeretesen átgondolta, s később feljegyezte a tetőtéri dolgozószobájában tartott sok naplófüzet valamelyikébe. Ezek az enyhén fájdalmas élmények idővel többféle gyógymód felismeréséhez is vezették. Aszerint, hogy melyik testrészét érte a csípés, milyen mélyre hatolt végül is a fullánk, hideg vizes sót kent rá, mondjuk, vagy sóval kevert kenőszappant, aztán egy fél nyers hagymát szorított a duzzanatra. Ha nagyon kellemetlen volt a fájdalom, néha nyirkos iszap vagy agyag segített rajta, legalábbis, ha óránként cserélte a pakolást, amíg a duzzanat el nem múlt. Az irritáció enyhítésére és a gyulladás megelőzésére azonban az volt a leghatásosabb megoldás, ha rögtön a szúrás után egy kis megnedvesített dohánnyal dörzsölte be a bőrét.

Mégis, most, amikor a könyvtárszobájában, a karosszékében ült, és elszenderült az üres kandallónál, már álmában elfogta a pánik, képtelen volt visszaemlékezni, mi is a teendő, ha váratlan csípés éri – pont az ádámcsutkáján. Látta magát abban az álomban, amint egy messze nyúló bársonyvirágos réten áll felegyenesedve, és vékony, csúzos ujjaival a nyakához kap. Már kezdett dagadni, dülledt a keze alatt, mint egy kitágult ér. A félelem bénultsága lett úrrá rajta, és csak állt, mint egy sóbálvány, miközben a duzzanat egyre nőtt ki- és befelé (ujjait szétterpesztette a kidudorodás, és a torka már önmagát fojtogatta).

Látta magát ott, a bársonyvirágos réten, látta, hogy mennyire elüt a piros-sárga növénytengertől. Meztelen volt, sápadt teste ki volt téve az elemeknek a mezőn, olyannak látszott, mint egy vékony rizspapírral bevont, törékeny csontváz. Eltűnt róla nyugalomba vonulásának díszöltözéke, a gyapjúsál, a tweedöltöny meg az összes biztonságot nyújtó ruha, amit az első világháború óta hordott, és a második nagy háború alatt is mindvégig, kilencvenharmadik évéig. Hófehér haja fejbőrig nyírva, szakálla borostává apadt előreugró állán és beesett arcán. A bolyongásait segítő botoknak – ugyanazoknak, amelyeket az ölébe fektetett a könyvtárszobában – úgyszintén nyoma veszett. De azért állva maradt, még akkor is, amikor összeszoruló torka elzárta a levegő útját, és nem tudott lélegzetet venni. Csak a szája mozgott. Hangtalanul dadogott, levegőért könyörögve. Semmi máson – testén, a viruló virágokon, odafenn a felhőkön – nem látszott érzékelhető mozgás, az egész egy állókép volt, kivéve reszkető ajkát és a magányos dolgozó méh szorgos fekete lábait ráncos homlokán.

Sir Ian McKellen mint Holmes, a 2015-ös filmváltozatban

Ian McKellen mint Holmes, Bill Condon 2015-ös filmváltozatában

|| 2 ||

Holmes zihálva ébredt. Szemhéja felnyílt, körbepillantott a könyvtárszobán, közben harákolt. Aztán mély levegőt vett, és nyugtázta a nyugati ablakon beeső ferde alkonyi napfénypászmát. A fény erejéből és a fényezett padlódeszkákra vetett árnyékából, amely éppen elérte a lába alatti perzsaszőnyeg rojtjait, megállapította, hogy pontosan tizenhét óra tizennyolc perc van.

– Felébresztettem? – kérdezte ifjú házvezetőnője, Mrs. Munro, aki háttal állt neki, pár lépésre tőle.

– Attól tartok – válaszolta, és tekintete megtapadt a nő törékeny alakján, a szoros kontyba fésült haján, a karcsú nyakára kunkorodó sötétbarna fürtökön, drapp kötényének hátul megkötött pántján.

A könyvtárszoba asztalán fekvő fonott kosárból Mrs. Munro sorra vette ki a levélkötegeket (külföldi bélyeggel ellátott leveleket, kis csomagokat, nagy borítékokat), ahogy az utasítása szerint hetente egyszer meg kellett tennie, és méret szerinti halmokba válogatta szét őket.

– Mer’ úgy csinált, amikor aludt, uram. Olyan fulladósan. Megint, pont úgy, mint mielőtt elment. Hozzak vizet?
– Nem hinném, hogy pillanatnyilag rászorulnék – felelte Holmes, és szórakozottan markolta két botját.
– Ahogy gondolni tetszik.

Az asszony folytatta a szortírozást. Levelek balra, csomagok középre, nagyalakú borítékok jobbra. Holmes távollétében a rendszerint majdnem üres asztal ingatag küldeményoszlopokkal telt meg. Tudta, hogy biztos van köztük ajándék, innen-onnan küldött furcsa holmi. Vannak köztük felkérések lap- vagy rádióinterjúra, és akadnak könyörgések, hogy segítsen (eltűnt egy kisállat, ellopták a jegygyűrűt, nyoma veszett a gyereknek, tömérdek ilyen reménytelen apróság, amire jobb nem válaszolni). Aztán vannak kiadásra váró kéziratok: az ő múltbeli bravúrjain alapuló, hol félrevezető és hatásvadász, hol magasröptű kriminológiai tanulmányok, detektívnovella-gyűjtemények kefelevonatai – meg persze támogatást, fülszöveghez ajánlást, előszó megírását kérő, hízelgő levelek. Ritkán válaszolt ilyenekre, és sohasem igyekezett kedvében járni az íróknak, riportereknek meg az egyéb szenzációhajhászoknak.

Attól még persze átolvasott minden levelet, átvizsgálta mindegyiknek a tartalmát. Minden héten egy napot ennek szentelt, akár esett, akár fújt. Munkához látott az asztalánál, miközben már lobogott a tűz a kandallóban; föltépte a borítékot, és átfutotta a témát, mielőtt összegyűrte a papírt és a kandallóba hajította. Az ajándékokat azonban félretette, gondosan elhelyezte a fonott kosárban Mrs. Munrónak, hogy adja oda azoknak, akik a városban jótékonysággal foglalatoskodnak. De ha a küldemény valami különlegesen érdekes témát pedzett meg, kerülte a szolgalelkű magasztalást, és elmésen szólt olyan dologról, amely őt is módfelett izgatta – a nehéz feladatról, hogy a dolgozó petéjéből anyaméhet neveljünk, a méhpempő kedvező egészségi hatásairól, vagy talán egy új felismerésről a népi gyógynövények, például a borágó termesztésével kapcsolatban (van a természetnek egy pár vakmerő különcsége, amely, hite szerint a méhpempőhöz hasonlóan, megállíthatja az idősödő test és elme szükségtelen sorvadását) –, akkor a levél jó eséllyel elkerülte a tűzhalált. Inkább Holmes zakózsebébe került, s ott is maradt, amíg tulajdonosa egyszer csak a padlásszoba íróasztalánál nem találta magát, ahol ujjai végre előhúzhatták a levelet, további megfontolásra. Ezek a szerencsés levelek néha máshová szólították a címzettet: egy Worthing melletti romos apátság szomszédságába, a füveskertbe, ahol szépen nőtt a közönséges bojtorján és a vízi lórom hibridje. Egy Dublin környéki méhesbe, amelyet a sors a nedvességnek köszönhetően enyhén savas, de korántsem fogyaszthatatlan mézzel ajándékozott meg, és amely egy szokatlanul meleg idényben belepte a lépet. Legújabban pedig Simonoszeki japán városba, ahol a helyi konyha Zanthoxylum beecheyanum-mézzel készült fogásairól volt nevezetes, amelyeknek – a rendszeresen fogyasztott miszopasztával és erjesztett szójával együtt – a helybéliek hosszú életüket köszönhetik (magányos éveinek fő mozgatója volt ugyanis az igény, hogy dokumentumokhoz és közvetlen tudáshoz jusson az ilyen ritka, esetleg élethosszabbító táplálékokról).

Mitch Cullin

Mitch Cullin

– Ezer év, mire elboldogul ezzel a gezmettel – bökött az állával a három rakás küldemény felé Mrs. Munro. Miután letette a földre az üres kosarat, Holmeshoz fordult: – Azér’ van még egy csomó kinn az előszobaszekrényben is… Azok a dobozok meg mindent összekatyvaszoltak.
– Jól van, Mrs. Munro, remek – vágta rá Holmes éles hangon, remélve, hogy elébe mehet a további részletezésnek.
– Be-e hozzam a többit? Vagy meg köll várjam, amíg végez ezzel a rehedával?
– Ráér.

Fordította: Széky János

Mitch Cullin: Mr. Holmes
Agave Könyvek, Budapest, 2016