Farída Khalaf, Andrea C. Hoffmann: Az Iszlám Állam rabszolgája voltam (részlet)

Posted on 2016. május 2. hétfő Szerző:

0


Khalaf_Az iszlámallam-bor200Eladtak. Sokáig tartott, mire felfogtam, mi is történt: eladtak, mint egy marhát az állatvásáron. A férfiak, akik elraboltak és fogva tartottak, olcsón túladtak rajtam. Azzal szereztek pénzt, hogy kiárusítottak más férfiaknak, akik immár azt tesznek velem, amit csak akarnak. Akik a tulajdonuknak tekintenek, a „rabszolgájuknak”. És minden résztvevő úgy tett, mintha mindez teljesen jogszerű és normális lenne. Hogyan voltak képesek ezek az emberek igazolni a tetteiket az Istenük előtt? Komolyan hitték – mint mindig is állították –, hogy joguk van ehhez? Vajon megbocsát nekik az Istenük? Én mindenesetre soha sem lennék képes erre.

Kiabáltam és kapálóztam, amikor megkötözték a kezemet, és egy fekete lepelbe bújtattak, követve a nőkre vonatkozó előírást az államukban. Bármennyire is kívántam az elmúlt napokban, hogy elhagyhassam a csarnokot, ebben a pillanatban rettegtem. Rettegtem attól, mi vár rám.

Evinre pillantottam. Ő is teljesen sápadt volt, de mint mindig, uralkodott magán. Amikor az ajtón át kiléptünk a szabadba, be kellett hunynunk a szemünket. Az augusztusi délután éles napfénye elvakított. Miután majdnem 10 napot töltöttünk a börtönünkben, elszoktunk a napsugaraktól – a számunkra olyan kedves és tisztelt Nap sugaraitól. Szinte úgy éreztük, elhagyott bennünket. De most újra itt volt. Észrevétlenül meghajoltam előtte, és imát küldtem az ég felé: – Uram, add, hogy minden jóra forduljon! Mutass utat, hogy elszökhessünk előlük! – suttogtam halkan.

Elhaladtunk az őrök előtt, akik amerikai M16-os géppisztolyokat és orosz Kalasnyikovokat tartottak a kezükben. Ugyanazok a férfi ak voltak, akik reggelente a sajtos kenyeret hozták. Néha egy tál rizst. És megfenyegettek, hogy lelőnek, ha szökni próbálunk. Hittünk nekik. Most azonban hirtelen rájöttem, hogy ez üres fenyegetés volt csupán: soha nem lőttek volna le bennünket. Ehhez túl értékes árucikkek voltunk számukra. A félelem tartott vissza minket a felismeréstől.

Vigyorogtak, ahogy elhaladtunk mellettük, a fal mellett. Legszívesebben arcul csaptam volna őket. Miért hagytam, hogy megfélemlítsenek? Inkább meg kellett volna kockáztatnom, hogy agyonlőjenek. Akkor most vagy szabad lennék – vagy halott. És még az is jobb lenne, mint hogy ezek a bűzös gazemberek vezessenek el. Abú Afram és kollégája között hatoltunk át a fal tetején húzódó szögesdrót nyílásán, majd lementünk a parkolóhoz. Ott a katonai járművek között egy kisebb terepjáró állt. A két férfi megparancsolta, hogy szálljunk be a hátsó ülésre.

Vonakodva engedelmeskedtünk. Rögtön átvizsgáltam a járművet valamilyen szökési lehetőség után kutatva. Vajon van-e gyerekzár?

– Gondolod, hogy sikerülne útközben kiugrani? – kérdeztem Evint halkan kurdul. Ebben a pillanatban meghallottam a központi zár kattanását. Füstbe ment ez a terv is, be voltunk zárva az autóba.
– Hé, csak arabul beszélünk! – ugattak a férfiak az első ülésről.
– A testvérem nem tud arabul – emlékeztette őket Evin.
– Akkor mondd meg neki, hogy fogja be a száját.
Keresztbe-kasul átszeltük a várost, meglepett, milyen élénk forgalom van Rakka utcáin. A terror fővárosát mindig is sivár helynek képzeltem, ahol csak sötét alakok járnak-kelnek. Olyanok, mint akik elraboltak és bezártak. Olyanok, mint akik a volánnál ültek és megvásároltak. Hallottam a nyilvános kivégzésekről, arról, hogyan űztek el embereket. De most, amikor kinéztem az autó ablakából, az itt lejátszódott rettenetből semmi sem volt látható vagy érezhető.

Továbbra is nyitva voltak a kis boltok, bódék, ahol élelmiszert, édességet és mást – illatszert, elektronikus eszközöket, bútort, ruhát – árultak, sőt az ISIS-megszállás ellenére még futballmezt is lehetett kapni Rakkában. Csak a rengeteg fekete zászló és rajtuk az arab felirat fehér színnel utalt rá, ki az úr a környéken. Számos zászló lengedezett a háztetőkön, és sok helyen a házfalakra is felfestették azokat. Minden hirdetést az Iszlám Állam propagandaplakátjai fedtek be. A város férfi lakosai szinte kivétel nélkül mind szakállat viseltek – vagy legalábbis borostát. A kevés nőből, aki egyáltalán az utcára merészkedett, nem látszott más, mint egy fekete ködgomolyag: még a szemük is el volt fedve.

Máskülönben azonban minden félelmetesen „hétköznapinak” hatott. Az élet megy tovább a gyilkosságok után is – gondoltam magamban keserűen, miközben lelki szemeim előtt megjelent a falum. Vajon időközben már Kocsót is muszlimok lakják? Ott is fekete zászlókat tűztek ki a házakra, és lefátyolozott nők osonnak az utcákon? Talán a szomszédos muszlim falvak asszonyai? Nem igazán tudtam elképzelni. De nem volt kizárt: a hódítók biztosan magukévá tették az összes tulajdonunkat.

Megálltunk egy utcai árus mellett. A két férfi kiszállt, lezárták az autót, és vettek egy zacskó csipszet, csokit, vizet és narancslét. Az árus, egy civil ruhába öltözött férfi, kíváncsian méregette az autót, miközben kiszolgálta őket. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy elkezdek kiabálni, hogy felhívjam a figyelmét nyomorúságos helyzetünkre. De az alázatos mód, ahogy az árus Abú Aframmal viselkedett, eltántorított a tervemtől: a líbiai feltehetően egy magasabb rangú ISIS-tiszt volt. Egyetlen civil sem merne felvállalni konfliktust vele szemben, csak hogy szívességet tegyen nekünk.

Tehát tovább utaztunk, a pezsgő belvárosból egy Rabíya nevű negyed felé, amint a táblákból ki tudtam venni. Az odavezető út nem volt leaszfaltozva és tele volt kátyúval. A környék is lepusztult benyomást keltett: a lakóházak helyén csupa rom állt. Nyilvánvalóan légitámadás érte a városrészt – az Aszad-kormány bombázhatta, ezért a legtöbb lakó odébbállt.

Végül egy több lakásból álló ház előtt álltunk meg, amelynek hiányzott az egyik fele: bizonyára bombatalálat érte. A megmaradt lakásokat a másik oldalon kívülről korom borította. Sok helyen hiányoztak az ablakok is. Evinnel baljós sejtelmekkel néztünk körül. – Hová visztek? – kérdezte a férfiaktól.

– Éjszakára itt maradunk – felelték. Kiszállítottak, és a harmadik emeletre vittek, ahol tényleg volt egy ajtó, amely rendesen be volt zárva.
– Itt laktok? – csodálkozott Evin.
– Igen – állították. Az iraki kinyitotta az ajtót, és egy hihetetlenül mocskos, kétszintes lakásba vezetett be. A szinteket egy lépcső kötötte össze. A padlót és a lépcsőfokokat mindenhol finom korom borította. Jóformán semmiféle berendezés nem volt, csak egy pár szék, egy konyha maradványai és egy halom szemét.

– Mi ez? Mit keresünk itt? – kérdezte Evin. – Nem tudtuk elképzelni, hogy ez a romos ház lenne a férfiak otthona. Biztos csak elfoglalták a lakást, és az eredeti lakók elmenekülhettek a harcok elől.

– Csak ideiglenesen maradunk itt – közölték a férfiak. – Holnap visszaviszünk a családotokhoz.

Evinnel egymásra néztünk – mindketten tisztában voltunk vele, hogy hazudnak. Vajon mit akarnak tőlünk? Talán leánykereskedők, akik továbbadnak minket? Vagy egy szerelmi fészket akarnak berendezni itt?

Betereltek az egyik szobába. – Itt várjatok, mindjárt visszajövünk! – mondták, és kívülről bezárták az ajtót. Hallottuk, ahogy lemennek a lépcsőn, és beindítják az autót.

– Mit jelentsen mindez? – kérdeztem Evint.

– Nem tudom. Sok jót nem remélhetünk tőlük. Vagy eladnak, vagy megtartanak maguknak. – Szomorúan nézett rám. Pontosan tudtam, mire gondol, mi az, amit nem képes kimondani: meg fognak minket erőszakolni. Sem Evinnek, sem nekem nem voltak pontos elképzeléseink arról, mit is jelent ez. A mi társadalmunkban ilyesmiről nem beszélnek hajadon lányokkal. Csak annyit tudtunk, ezzel megbecstelenítenek minket – és semmiképpen sem engedhetjük, hogy hozzánk érjenek. Szégyent hoznánk az egész családunkra, ha nem sikerülne megakadályozni.

– Mindenképpen el kell szöknünk, mielőtt visszajönnek – mondtam.

– Jó, de hogy? – Az ajtó be volt zárva. Kétségbeesetten kutakodtunk a lakásban valamilyen szabadulási mód után. Magasan fent volt egy szűk kis ablak. Nem volt rajta rács, de túl magasan volt ahhoz, hogy szék vagy létra nélkül elérjük. A szoba egyik sarkában nagy halom szemét állt. Talán találunk ott valamit, amivel elérjük az ablakot, vagy ki tudjuk feszíteni az ajtót. Át kellett kutatni a szeméthalmot. – Gyorsan, segíts kioldozni! – mondtam Evinnek, és odatartottam elé az összekötözött kezem.

Megpróbálta kibogozni a csomót, de mivel ő maga is meg volt kötözve, ez nem nagyon sikerült. A kísérletezéssel csak azt értük el, hogy véresre dörzsölte a csuklómat. – Nem megy – panaszolta. – Túl erősen van megkötve a csomó.
– De, menni fog! – sürgettem, hogy folytassa.
– Nem fáj?
– Nem érzem.
Végül sikerült legalább annyira meglazítania a kötelet, hogy egy kicsit mozgatni tudjam a kezem. Feltúrtam a szeméthalmot. Csupa olyan tárgy volt, amit az előző család hagyhatott itt: lábosok, videokazetták, üres kartonok, egy vasaló, egy játékvasút. Végül csak rábukkantam valami érdekesre: egy vasrúdra, ami olyan hosszú volt, mint egy kebabos nyárs, de erősebb és vastagabb. Gondolom, a sütőhöz tartozhatott. – Ide nézz! – kiáltottam Evinnek.
– Mi ez?
– Fogalmam sincs. De talán fel tudjuk törni vele az ajtót.
– Hogyan?
Megpróbáltam bedugni a vasrudat az ajtó és az ajtótok közötti résbe, de túl vastag volt, viszont alul a hézagba éppen befért. – Megpróbáljuk megemelni – tervezgettem. Evin kétkedve nézett rám, amint igyekeztem a mi oldalunkon megemelni az ajtót. A puszta kétségbeeséstől a lehetetlent is megkíséreltem volna. Az ajtó persze egy millimétert sem engedett, csak a vasrúd görbült el egy kicsit.

Ebben a pillanatban felhangzott kintről a motor berregése, nemsokára pedig lépteket hallottunk a lépcsőház felől. Visszatértek a férfiak. A léptekből és a hangokból ítélve azonban ezúttal nem csak ketten jöttek. Kinyitották a bejárati kaput. Kapkodva próbáltam rejtekhelyet találni a vasrúdnak, végül a blúzom ujjába csúsztattam. Beléptek a lakásba, és valami súlyos tárgyat raktak le az előszobában.

Ezután kinyitották a szobánkba vezető ajtót. Abú Afram és a kollégája, Eliász volt az, valamint egy másik ISIS-es, aki magával hozta Línát és Áminát a korábbi börtönünkből. A két lány rémülten várakozott az előszobában. A férfiak szőnyegeket és ágyneműt vettek, új, de nagyon olcsó dolgokat. Kitekertek egy díszes, kék-vörös szőnyeget a szobában. A másikat az iraki felcipelte az emeletre.
– Így egy kicsit otthonosabb, ugye, lányok? – jegyezte meg kedélyeskedve.

A férfi, aki Línát és Áminát elhozta, nemsokára elbúcsúzott. Miután a másik kettő gondosan bezárta az ajtót mögötte, jókedvűen a „konyhába” invitáltak minket – mármint ami megmaradt belőle. Adtak egy-egy üveg narancslevet, úgymond welcome drinkként. Biztosak voltak benne, hogy nincs esélyünk elszökni. Még a bilincseinket is leszedték, hogy könnyebben tudjunk inni. Amint Abú Afram észrevette a csuklómon a sebhelyet, így szólt: – Nocsak, ez meg micsoda? Csak nem valami butaságot akart csinálni a mi kis vadócunk? Mindjárt kiverjük a fejedből az ilyen ötleteket. – Nevetett.

Úgy tettem, mintha egy szavát sem érteném. Hozzá sem nyúltam a narancsléhez, mert meg voltam győződve róla, hogy a líbiai kábítószert kevert bele, valami nyugtatószerű drogot. Olyan volt, mint egy méregpohár, amit érinteni sem szabad. Miközben barátnőim óvatosan, lassan kortyolgatták az italt, én kétségbeesetten törtem a fejem, mi a csodát tehetnénk, hogy kimeneküljünk ebből a szörnyű helyzetből. Mert hogy mire készültek, az immár a napnál is világosabb volt: jó hangulatuk megerősített bennünket a legrosszabb sejtéseinkben.

Nem Farída Khalaf

Nem Farída Khalaf! (A Random House-nál megjelent kötet borítója)

Hirtelen támadt egy ötletem: kinyújtottam a karom a hátam mögött, kicsúsztattam a vasrudat, és észrevétlenül odaadtam a barátnőmnek, aki rögtön a leple alá rejtette.

– Ezzel jól behúzol neki egyet! – súgtam oda kurd nyelven.
– Ne aggódj, megölöm, mielőtt hozzám nyúlna! – mormolta vissza. A férfiak nem vettek észre semmit az akciónkból.
– Nyomás, nyomás. Menjetek már! – sürgette őket Abú Afram. Türelmetlenül villant a szeme. Olyan volt, mint egy kiéhezett ragadozó. Szinte éreztem a felhorgadó kéjvágy szagát rajta. Elmondhatatlanul taszítónak találtam: minden, de minden undorított ebben az emberben.

Fordította: Majáta Eszter

Farída Khalaf, Andrea C. Hoffmann:
Az Iszlám Állam rabszolgája voltam – Farída szökése
Libri Könyvkiadó, Budapest, 2016