Nemere István: Naponta fogsz meghalni (részlet)

Posted on 2016. február 25. csütörtök Szerző:

0


Nemere_Naponta-fogsz-bor200Már délelőtt volt, amikor meghallotta, hogy jönnek. Kétszer két láb, nem egyforma ütemben. Magabiztosságuk sugallta, hogy őrök jönnek. Ki más is jöhetne? Két őr. Ha kettő, az nem jót jelent, dübörgött a fejében. Kétségbeesetten magára rántotta az inget, rá a zakót, szorosan gombolta, ne vegyék észre, hogy alul már szakadt-rojtos-tépett.

Aztán idegesen felnézett a mennyezetre: „Lenne itt rejtett kamera? Azért jönnek, mert látják, hogy csíkokra tépem az ingem? Öreg rókák ezek a szakmában, pontosan tudják, mit tervez ilyenkor a kétségbeesett gyanúsított.”

Mire a zárkaajtó kinyílott, már ott állt a priccse előtt, hite szerint kiismerhetetlenül egykedvű arccal. Már minden a múltba szakadt, az összes vád, amit felhoztak ellene. Most csak az érdekelte, kilátszik-e a hirtelen a priccs alá gyömöszölt ingcsík, vagy észreveszik-e rajta a változást? Mert Sándor Géza most csupán egy dologtól félt. Attól, hogy észreveszik az arcán: megtalálta a kiutat, és már csak idő kérdése, mikor dobbant el innen.

De nem láttak semmit. Közömbös egyenruhából, egyensapka alól közömbös szempár meredt rá:

– Jöjjön, Sándor, kihallgatásra visszük!

…És ment velük, nem is figyelte, hogyan és merre. Neki gyakorlatilag ügyvédje sincsen. Vagy ott lesz a kihallgatáson, vagy nem. Küldtek egyet hivatalból, mert saját jogtanácsosát, Jánosit, nem akarta kellemetlen helyzetbe hozni. Az egyetlen ügy, amit az évek folyamán vele intéztetett, egy nagyobb kötbérvita volt. Ezen kívül többnyire csak fizetési felszólításokat küldözgetett a cég tartozásban lévő ügyfeleinek. Ugyan mi köze lenne Jánosinak ehhez az egészhez? És egyáltalán, mi ez, ha nem egy megelevenedett rémálom? Reménytelen… Ha visszamegy, folytathatja a csíkozást, és talán már a mai ebéd előtt…

Folyosó, lépcsők, a korlát helyén sűrű szövésű, erős drótháló, acélrudakra feszítve, nem ugorhat le senki a három emelet mélybe sem. Géza elégtételt érzett, neki nem kell ugrania, az őrök semmire sem mennek ezzel a hálóval, ő már megtalálta a rejtekajtót, és a gonoszok várkastélyában nem maradt senki, aki megakadályozhatná a távozását. Még nevetni is szeretett volna, de az itt túl feltűnő. Nem baj, már nem sokáig kell álcáznia magát, talán még egy óra vagy kettő, és csapódik mögötte a rejtekajtó.

Újabb folyosó, őrök kíséretében rabok menetelnek, mind civil ruhában, az egyik ráadásul rövidnadrágban. Úgy, ahogyan elfogták. Egy másik festékfoltos kezeslábasban. Kíváncsian mérték végig, ő azonban elfordította a fejét. Nem kell már ismerkedni senkivel, erre a kis időre minek?

Kísérői rádiótelefonon odaszóltak valahová, gombokat nyomogattak, kamera fordult feléjük. Toporogtak negyed perceket. Gézának volt ideje észrevenni, hogy az utolsó rácsajtó már fehérre van festve, a festék itt-ott meggyűlt a kerek rácsrudak és a vízszintes tartóvasak találkozásánál. Bőven mérték, volt rá pénz, állami pénz. Ha az ő cége építette volna, nem így nézne ki, ott nem volt pazarlás. A cége… Újból elborította a reménytelenség. A kihallgató helyiség, ahova bevezették, kopár volt, majdnem üres, a fehér falak négy oldalról árasztották a tömény unalmat. Leültették egy asztalhoz, amelynek a másik felén is volt egy szék. Aztán kimentek. Géza jól látta a két kamerát a két felső sarokban, ha felugrik, mint egy kosárlabdázó a palánk alatt, akkor sem érhette volna el őket. Szóval figyelik, mi történik. Az is lehet, hogy lehallgatják?

Nyílott az ajtó, és bejött egy férfi. Géza megpróbálta kitalálni, ki-mi lehet az illető? Ügyészségi ember talán? Börtönőr? Ügyvéd? Nem nézett ki egyiknek sem, és nem volt olyan jellegzetes táskája sem. Idegen volt, tehát nem barát, nem ismerős. Rendőrnek sem látszott. Pedig az volt.

– Rumba Viktor vagyok a Nemzeti Nyomozó Irodától – mondta az idegen csöndesen, miután helyet foglalt a férfival szemben. Géza nyelt egyet, a szavak értelme csak kis késéssel hatolt tudatába. A vidám nevű férfi csöppet sem volt vidám. Közel járhatott már a negyvenhez, a haja mákosan őszült. Széles volt az arca, nem hordott semmilyen szőrzetet, a füle egy kicsit elállt. Vastag alsó ajkát néha beszippantotta a szájába, ilyenkor tekintete töprengővé vált. Átható sötét szeme volt, ezt a tekintetet most Gézára szegezte. Csak egy kis jegyzetfüzetet tett maga elé, egy szemlátomást nem olcsó tollal. Hallgatott, még hallgatott.

A csönd váratlanul hosszúra nyúlt, de ez nem izgatta Gézát. Ócska trükk, tudta jól, a nyomozó így akarja őt megijeszteni, zaklatottá tenni, hogy majd könnyebben kiszedje belőle, mit követett el. Neki e pillanatban volt ideje, túl sok is, nem félt egy kis csöndtől, várakozástól. A jelentőségteljes hallgatástól. Hát igyekezett olyan arcot vágni, mint akit már semmivel sem lehet meglepni.

Rumba Viktor biztosan látta mindezt, de semmi jelét nem adta. Kis csöndesség után megszólalt. Halkan beszélt, egyenesen Sándor Géza szemébe nézve tette volna fel az első kérdést, de Géza tudatába most hatolt el, honnan is jött az ismeretlen.

– Nemzeti… Nyomozó… Iroda…? – a hangja felívelt, a végén magasra tört és ott is maradt. Géza alig kapott levegőt.

– Mi van? Már hazaárulással is vádolnak? Vagy katonai titkokat loptam? Fegyveres felkelést szerveztem a kormány ellen?

Az ilyesfajta dühkitörés az őrizeteseknél szinte elmaradhatatlan volt. Rumba szótlanul várta a végét, közben szakértő szemmel figyelte az emberét. A szemét, a hanglejtését, a mozgását, a hangulatát próbálta felmérni, magába szívni, mint egy szivacs. Ez volt a módszere, teljesen belehelyezkedett a kihallgatott világába, már amikor sikerült. Onnan bentről könnyebb dolga lesz, hitte erősen, és sokszor be is jött ez a számítása. Persze nem mindig. Most is hagyta hát, hogy a kihallgatott dühöngjön egy sort, és hogy kifakadjon belőle az vélt vagy valódi sérelem miatt érzett keserűség. Amikor Géza befejezte a magáét, Rumba Viktor egyszerűen kijelentette:

Nemere István

Nemere István

– A csalási és sikkasztási ügyek bizonyos összegen felül már hozzánk tartoznak. Ilyenkor átvesszük az egész ügyet.

– Pénzt is loptam volna? – kérdezte a férfi, de hangjában a gúny most már csak kis tócsa volt, nem parttalan óceán.

– Nem keveset, Sándor úr, nem keveset! – Rumbának megvolt a maga kihallgatási stílusa, amit a kollégái általában nem díjaztak. Csöndes volt, udvarias, lélekhez férkőző, beleélő.

– Mégis, mennyit? – érdeklődött Géza olyan hangon, mint akinek semmi köze az egészhez. És ott belül tudta, hogy tényleg nincs köze. De azt is, hogy ezt senki nem fogja neki elhinni. Még ez a magát szelídnek álcázó főzsaru sem.

– Százharmincmilliót, Sándor úr, legalább százharmincmilliót.

Nemere István: Naponta fogsz meghalni
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2016