Tanulható és fejleszthető, de… | Révész Tamás fotóművész

Péter Zsuzsanna |

Nézem a Budapest album fekete-fehér képeit, a fény és árnyék játékát, a gondosan megkomponált és a szemfülesen elkapott pillanatot, a szépet és a csúnyát, azt amire mi, budapestiek büszkék lehetünk, és azt is, amire nem. Az album éppen húsz évvel ezelőtt, 1996-ban jelent meg, a képeket az akkor ötvenedik születésnapját ünneplő fotóművész, fotóriporter, Révész Tamás készítette. Azóta sokat változott a város, ahogy valószínűleg a várost megörökítő művész is. A legnagyobb budai kerületben élő fotóst hetvenedik születésnapja alkalmából köszöntöttük.

1980 óta élek a második kerületben, különböző helyeken. Húsz év óta azonban két otthonom van, a másik az Egyesült Államokban, New Yorkban. Akárhányszor itthon vagyok, azokat a helyeket szeretem végigjárni, ahol valamikor éltem. Felnézek egykori otthonaim ablakába, vagy megkeresem azt a fát a Tabánban, amelyről szegény öcsém – aki azóta neves fizikus lett – a fülére esett, és félig meg is süketült. (…)
Most a Bimbó úton lakunk, ide akkor költöztünk át, amikor elkezdődött az „amerikai kaland”. A kint élő unokáim számára „a Bimbó” fogalom. Szerencsésnek érezheti magát, aki itt él. Úgy élvezheti a belváros kényelmét, hogy közben zöld környezet veszi körül. A lakókörnyezet olyan, mint a család: az állandó hazatérést és a megbékélést jelenti. Amikor New Yorkban lakást kerestünk, ugyanezt akartuk reprodukálni, de ez lehetetlen.

Két városáról, Budapestről és New Yorkról könyve is jelent meg.
A Budapest könyvhöz a két éve elhunyt barátomat, Bächer Ivánt kértem fel, hogy írjon előszót, képaláírásokat. Volt egy feltétele, de nem árulta el előre, mi az. Elkérte a képeimet, majd azt mondta: megvan. Olyan képet keresett, ahol az akkor tipikus, szegényekre jellemző nagy, erős nejlonszatyrot cipel valaki. Amikor a New York albumot raktam össze, és vittem a fotóimat a szerkesztőhöz, ő egy listával várt, hogy minek kell feltétlenül benne lennie a könyvben. Csupán egy kép hiányzott. Ezt végül nem sikerült elég jól megcsinálnom, ki is maradt.

Fotóművésznek készült?
Eredetileg olyan fotóriporter szerettem volna lenni, aki ír is. Kamaszkoromtól faltam az olyan riportokat, amelyek valamilyen egzotikus helyen készültek, és a szerző maga készítette a fényképeket is. Erre később a Tükörnél, illetve az Új Tükörnél többször is volt alkalmam. Ma már nem dolgozom fotóriporterként, könyveket készítek, kiállításaim nyíltak, inkább művészi munkát folytatok. Jelenleg az archívumom feldolgozását végzem, szeretnék egy nagy kiállítást, amelyben megjelenik a „gulyáskommunizmus” emberi arca és esetlensége, valamint a vándorlásaim és külföldi útjaim különleges állomásai.
Emellett negyedik éve vezetem a fotóriporter specializáció szakot a Budapesti Metropolitan Egyetemen, ahol a legkiválóbb magyar fotóriporterek segítségével neveljük az új, fiatal generációt.

Mi motiválta a munkája során? Hogy dokumentáljon, vagy hogy megmutasson olyat, amit más esetleg észre sem vesz?
A pályám kezdetén számomra az volt lényeges, hogy fontos szociális kérdésekről beszéljek képekben. Az esztétikai szempontok háttérbe szorultak. El kellett telnie néhány évnek ahhoz, hogy ugyanolyan értékes legyen a képi megfogalmazás, mint a téma. Első könyvem, az 1977-ben megjelent Búcsú a cigányteleptől is úgy indult, hogy egy számomra megrázó világot kezdtem fotózni. Ez azután annyira magával ragadott, hogy még vagy tíz évig dolgoztam – teljesen reménytelenül – azon, hogy valami megváltozzon, javuljon. Az album végül Tamás Ervin riportjaival valósult meg. Harmincöt évvel később rendeztem egy falugyűlést az egyik határszéli településem, hogy megtaláljam az egykori képeimen szereplők közül azokat, akik még életben vannak. Hihetetlen élmény volt.

Önt leginkább a World Press Photo kapcsán ismerheti a magyar közönség. Tavaly volt 25 éve, hogy ön szervezi az itthoni kiállítást.
Ezek a képek az előző év legfontosabb eseményeit dokumentálják, és sokszor nagyon drámaiak. Ezt ellensúlyozandó, legalább öt éve rendezünk kísérő kiállításokat, amelyek más hangulatú képeket mutatnak, nem a véres valóságot. Sajnos, nemcsak a világ lesz egyre durvább, az emberek ingerküszöbe is megváltozott. Huszonöt évvel ezelőtt egy újságíró kollégámmal végigutaztuk a Duna vonalát a Fekete-erdőtől a Fekete-tengerig, és a Duna-deltában egy lepratelepre bukkantunk, amelyről egy nagyon megrázó képriport született. Azt akkor azzal küldte vissza nekem a Stern magazin szerkesztője, hogy ezt a képanyagot nem meri az olvasók elé tárni. Pedig nem a látvány volt borzasztó, inkább az, amit mögé gondolhatott a néző. Ma már egy mesefilmnek is szörnyűbb a képi világa, és ez tragikus.

A World Press Photo zsűrijének többször is tagja volt, sőt nyert is a seregszemlén.
A díjazott képet egy vidéki vasútállomáson készítettem, amikor a legutolsó szovjet katona készült elhagyni Magyarországot. A képen elég mogorva arckifejezéssel egy üres peronon jön szembe a katona, vörös rózsával a kezében, mellette a vágányokon már fent vannak a tankok. Meg kell mondanom, elég nagy csalódás ért, mert ezt nem tartottam fontos képnek, viszont a lepratelepen készült képeimet igen, amelyek viszont nem nyertek.

Ma már olyan fejlett a technika, hogy még a legalkalmatlanabb ember is képes jó minőségű képet készíteni tenyérnyi masinájával.
A fotóművészet azért egészen más. Egyszer egy barátomtól kértem kölcsön kis játékszer-gépét, mert otthon felejtettem az enyémet. Azóta arról beszél, hogy mennyire mások az én képeim, mint amit ő csinált ugyanazzal a géppel. 1981-ben a Római Magyar Akadémián voltam ösztöndíjas, és Asszonyi Tamás szobrász barátom a mai napig is sokat emlegeti, milyen erőteljes felfedezéseket tett a képeimen keresztül mindarról, aminek ő is részese volt. A fotóművészet egyfajta látásmód, ami valamelyest tanulható és fejleszthető, de… kell hozzá érzék. Én például azért nem voltam jó portréfotós, mert nem azt láttam meg egy színésznőből, amit ő mutatni akart, hanem valami számomra valóságosat, és lehet, hogy ő ezt nem szerette. Jó vagyok viszont abban, hogy egy kiegyensúlyozott kompozícióval megtaláljam azt az érzelmi hangulatot, amitől a kép szólni fog valamiről. Erre törekedtem a városkönyveim képeinél is, és megható számomra az a rengeteg visszajelzés, ami azt bizonyítja, hogy sikerült.

Dr. Révész Tamás (Budapest, 1946) Balázs Béla-díjas és Pulitzer-emlékdíjas fotóművész, fotóriporter, egyetemi tanár. 1986 és 1989 között tizenegyszer nyerte el munkáival Az év legjobb fotóriportja és képe címet. Riportjait közölte többek között a Liberation, a Le Nouvel Observateur, az International Herald Tribune, a Stern, a Newsweek, az International Wildlife Magazine, a People, a Guardian. Több mint hetven egyéni kiállítása volt világszerte, fotóriportereket oktatott Budapesten és New Yorkban, tucatnyi könyve jelent meg.

Fotók: Soós Dániel (SD), Révész Tamás

Az írás eredeti változata elolvasható a Budai Polgár 2016/2. számában.