Stumpf András: Szörényi – Rohan az idő (részlet)

Posted on 2016. január 11. hétfő Szerző:

0


Szörényi Levente

Szörényi Levente

Az „őrült Szörényiék”

(…) Mivel pénzt postán Nyugatról nem lehetett küldeni – a leveleket alapjáraton felbontották –, Csuka nagymama egy ócska bundát küldött ajándékba anyámnak. A kísérőlevelében megírta, hogy tudja, elég rossz állapotban van, ő ott már nem hordhatja, de Dél-Franciaországban nincsenek nagy hidegek, és talán Muter tudja majd használni a pesti télben, mondjuk hólapátoláshoz, vagy ha lemegy fáért. Azt is hozzátette még, hogy sajnos tényleg nagyon ócska, ezért a bélésénél a varrást meg kell majd erősíteni, erre nagyon figyeljen oda. Muter ennyiből már tudta is, mit jelent ez a virágnyelven írt néhány sor: a bélés környékén kell keresni a valódi küldeményt. Ki is bontotta a varrást. Bingó. Ott volt a dollár. Fater abból vette nekünk az első gitárunkat.

Ez a gitár tehát Vácon már megvolt, s arra is emlékszem, hogy ez idő tájt már magnószalagra másoltam rádiófelvételeket, sőt, a gimnáziumi önképzőkörben előadást is tartottam Mahalia Jackson énekművészetéből. A blues és a jazz tehát már akkor megvolt nekem, hosszan tudtam róla beszélni másoknak. Szabolccsal pedig duóban játszottunk klubdélutánokon és mindenféle alkalmakkor, elég gyorsan ránk is ragadt, hogy mi vagyunk „az őrült Szörényiék”. Ha megpillantott a kollégium igazgatója, csak annyit mondott: itt jönnek a muzsikusok, akiknek dalból van a lelkük. Nem kevés cinizmussal mondta. Az egyik klubdélutánon a Marina című számot játszottuk épp, amikor benyitott. Meghallgatta a produkciót, aztán hisztérikusan becsapta az ajtót. Behívatott az irodájába, és közölte, hogy ezt a számot törölni kell a műsorból. Afféle előképe volt az igazgató elvtárs a Sanzonbizottságnak, amelyhez alig öt évvel később sokszor volt „szerencsénk”. Megkérdeztük, hogy miért éppen ez a szám nem tetszik neki. „Mert olyan kihívóan rángatod magad benne!” – ennyi volt a válasz.

Így talán még inkább érthető, hogy Vácot egyre kisebbnek és porosabbnak éreztem. Főleg nyaranta és a szünetekben nőtt bennem az elhatározás, hogy én márpedig elmegyek innen. 16 évesen, amikor a másodikat kijártam, be is battyogtam az igazgatóhoz azzal, hogy számomra ennyi volt, megyek haza Budapestre, de nemcsak a szokásos nyári szünetre, hanem végleg. „Ősszel már nem jövök.” Elég határozott lehettem, mert kérdés nélkül kiadták a bizonyítványomat és utamra engedtek. Anélkül, hogy szülői beleegyezést vittem volna, vagy bármit. Nemigen vihettem, hiszen ilyenem nem volt. Muterék meg is lepődtek, amikor augusztus közepén eszembe jutott, hogy közöljem velük: Vácra nem megyek már vissza, kijelentkeztem, úgyhogy szerezzenek nekem helyet valamelyik pesti gimnáziumban.

Ebben a döntésemben egyébként már nagy szerepe volt a zenének: Pesten sorra alakultak a zenekarok, tömegesen hallgatták a fiatalok a külföldi adókat, nyüzsgött a város, én meg ott voltam abban az elfekvőben. Sok volt már az öt év, távol a haveroktól, az otthontól. Szabolcs maradt Vácon, neki akkor már csak egy éve volt hátra, azt fél lábon is kibírta volna. Amúgy sem ilyen izgága típus, mint én.

Mediterrán

Újpestre kerültem, a Könyves Kálmán Gimnáziumba – Fater már említett tanári kapcsolatainak köszönhettem, hogy oda nagy hirtelen fölvettek 1961 szeptemberében. Újpest ugyan nem volt valami közel, akkoriban még eléggé kiesett a városból, de megérte az utazást. A tanári kar ugyanis nagyrészt az 1956-ban kicsit „megkarcolódottakból” állt, tehát egyáltalán nem az elvtársias légkör határozta meg az iskolát. Férfiak tanítottak főleg, olyanok, akiket tudtunk tisztelni, akik képesek voltak parancsolni csupán a tekintélyük által is.

Közülük is kiemelkedett Obetkó Dezső, a történelemtanárunk. Akaratán kívül ugyan, mégis ő mutatta meg, hogy nem kell mindent elhinni, ami le van írva, s attól, hogy valami nyomtatásban vagy egyenesen tankönyvben van, még egyáltalán nem biztos, hogy igaz. A jelenetre máig pontosan emlékszem.

Meleg, májusi nap volt, s az egész osztály kókadozott a padsorokban. Álmatag csönd ülte meg a termet, ő pedig csak beszélt, beszélt – gőzünk nem volt, mit mond. Ha mondjuk Mátyás királyról lett volna szó, vagy Rákócziról, nyilván felkaptuk volna a fejünket, de éppen a Tanácsköztársaságot vettük, hát nem figyelt a kutya sem. Kun Béla végképp nem érdekelt senkit. Valójában a tanár urat sem. Mondta, mondta egy darabig valami mélységes beletörődéssel, aztán hirtelen, durr! Besokallt, és úgy odavágta a naplót a tanári asztalra, hogy az egész osztály összerezzent. Na, most kezdődik a feleltetés – gondoltuk mind. Tévedtünk. Egyáltalán nem az kezdődött. Nem is kezdett el hisztériázni, hogy ilyen álmos, szétesett osztálynak ő nem hajlandó tanítani. Nem ránk volt dühös, ezért nem is rajtunk vezette le a mérgét. Azért volt dühös, mert azt kellett tanítania, amit. A mi leckéztetésünk helyett tehát felkapta az osztálynaplót, kiviharzott a teremből, és ordítva vetette oda felénk, a háta mögé, hogy „Én ezt a sok hazugságot nem tanítom!”. Bevágta az ajtót, aztán résnyire kinyitotta megint, s a résen sziszegte be nekünk: „Aki be mer árulni az igazgatónál, azt megbuktatom.” Nem árultuk be, de nem csak azért, mert megbukni érthető módon senkinek sem volt túl nagy kedve. Azért sem, mert hálásak voltunk neki. Hálásak, mert igazat mondott, mert az orrunkra kötötte, hogy mi a helyzet valójában. Mert hazugságnak nevezte a hazugságot. Az igazság katartikus.

Ez az élmény pedig ezért ilyen maradandó. Az a két év, amelyet az érettségiig Újpesten eltöltöttem, szintén az. No, nem a tanítás, nem az iskolai órák miatt, de az az időszak meghatározta későbbi pályámat. Megkockáztatom: ha Vácon maradtam volna 18 éves koromig, sosem születtek volna Szörényi–Bródy szerzemények, s nem lenne ma István, a király sem.

Igaz, ha Vácon maradok, lehet, hogy ma híres orvosprofesszor lennék. Ezt már sosem tudjuk meg. Kisgyerekként még régész akartam lenni – Fater kérdésére legalábbis ezt válaszoltam –, kicsit később viszont már sebészként képzeltem el a jövőmet. Hiába: a matematika annyira nem volt az én világom, hogy később, az érettségin végül egy kegyelemkettessel könyörültek meg rajtam. Az a kettes viszont hármasra rontotta az átlagomat, így az orvosi egyetemről korábban szövögetett álmaim szertefoszlottak.

Ha a matematika nem ment is, a zenélés szempontjából a Könyvesben eltöltött két év igazán jelentős időszak volt. Először csak azért, mert ha már újra Budapesten voltam, jártuk a helyeket Iván barátommal.

Egy délután például letévedtünk az Ifjúsági Park téli helyiségébe, az úgynevezett Dália Presszóba. Az Alkotmány utca sarkán volt, ma egy ír pub van a helyén. Aznap is a „házi zenekar” játszott, ahogy mindig: Bergendy Pistáék. Ők voltak úgymond a KISZ zenekara: remek zenészek, akik úgy döntöttek, hogy mivel a jazzből nem lehet megélni, hát játszanak mindenféle ifjúsági számokat is. Amikor azon a hétköznap délutánon betévedtünk a Dáliába, nemhogy teltház nem volt -a fal mellett csak néhány nyakkendős figura ücsörgött. „Ezek egymást is megfigyelik” – futott át az agyamon.

Ez volt a helyzet akkoriban. A zenés szórakozóhelyeken mindig ott ült egy megfigyelő az Országos Szórakoztatózenei Központból. Hallgatta, hallgatta a műsort, aztán szépen följegyzett mindent és továbbította rendkívül fontos „jelentését”. A legtöbbször zenészek voltak a zenészek besúgói – olyat, akinek semmi hallása, kár lett volna odaküldeni, nem tudta volna elvégezni a jelentőségteljes feladatot. Vállalkozó pedig mindig akadt. S hogy mit írtak le? Mondjuk olyasmiket, hogy Kis József szaxofonos 16 ütemben eltért a kottától, négy percet improvizált Duke Ellington Jeep’s blues című dalában. Ilyeneket rögzítettek, jelentettek, komolyan. Elmebaj.

Ott ücsörögtek tehát ezek, rajtuk kívül csak mi, Iván pedig egyszerre odafordult hozzám a következő szöveggel: „Figyelj, a szünetben beajánllak Pistának. Játsszatok valamit együtt!” Mondtam neki, hogy nem kell, hát van gitáros a színpadon, meg különben is, milyen ez már, ám abban a pillanatban, hogy Bergendyék jöttek lefele a színpadról, Iván már húzott is magával. „Szevasz, Pista, nem ismersz minket, én Harti Iván vagyok, ő meg a barátom, Szörényi Levente. Kitűnően énekel és gitározik. Nem próbáljátok ki?”

StumpfA_Szörényi-bor200Bergendy rám nézett, és megkérdezte, miket játszom. Nem azt mondtam, amit az egyszeri cigány, hogy ugyanis „mindent”, hanem hogy a luxemburgi nótákat. Melyiket? Mondtam néhányat, meg hogy játszhatunk egy bluest, például… „Jó, a következő menetben majd szólok.” Így is lett. Pista szólt Oroszlán Gyurinak, hogy adja oda nekem a gitárját, én felmentem a színpadra, és eljátszottunk két-három dalt. Ott, aznap játszottam és énekeltem először életemben rendes, hivatalos, profi zenekarral beatzenét – az első közönségem pedig néhány nyakkendős besúgó volt. Hogy pontosan mit hallhattak, arra már nem emlékszem, de tény, hogy Bergendy Pistának köszönhetem az első ilyen típusú, profinak mondható színpadi élményemet.

Stumpf András: Szörényi – Rohan az idő
Trubadúr Kiadó, Budapest, 2015