Az első hetven év | Stumpf András: Szörényi – Rohan az idő

Posted on 2016. január 11. hétfő Szerző:

0


StumpfA_Szörényi-bor200Kolbe Gábor |

Szörényi Leventéről (és a nevével elválaszthatatlanul, örök időkre összeforrt Illés zenekarról) számtalan életrajzi ihletésű könyv született már. De tagadhatatlan, hogy talán Stumpf András műve sikerült a legjobban.

Merésznek tűnő álláspont ez, talán magamra is haragítom a korábbi írások szerzőit. De akik ismerik Szörényit, és elolvasták valamennyi könyvet, könnyen felismerhetik, hogy a „főhős” soha nem volt még ennyire kitárulkozó. Nyilvánvaló, hogy egy életrajz részletességének alapvetően csak a terjedelem szabhat határt, és a korábbi – karcsúbb – alkotások ezt nem tették lehetővé. Most valamennyire úgy érezhetjük, kárpótlást kaptunk.

Azzal kell hogy kezdenem: nem nagyon van időm az utóbbi években olvasni. Ráadásul sokszor fáraszt is a könyvek bogarászása, hamar fárad a szem, hamar elnyom az álmosság. Szörényi Levente életrajzi kötete ugyanakkor visszahozta azt a régen megtapasztalt érzést, amikor az ember egyszerűen nem tudja, nem akarja letenni a kezéből a könyvet. Nem azért, mert annyira vonzanak a bulvárszagú, magánéletet taglaló fejezetek. Pedig talán ez az a szegmens, ahol a korábbiaknál bővebb merítést kaphat az olvasó. Ugyanakkor ezekben a fejezetekben végig érezhető Szörényi konzervatív világnézete, s egyetlenegyszer sem lépi túl az általa ízlésesnek gondolt határvonalat. Talán csak egyetlen szereplő esetében érzékelhető, hogy udvariaskodás nélkül fogalmazza meg negatív véleményét (ez viszont több alkalommal visszatérő eleme az önéletrajznak).

Az utóbbi években  a nagyközönségtől korábban kissé elzárkózó Szörényi egyre többször jelent meg a médiumokban, és aki látta televíziós nyilatkozatait, hallotta filmen és videószalagon rögzített mondatait, határozottan érzékelheti, hogy a szerkesztőnek, Stumpf Andrásnak nem az adta a legtöbb munkát, hogy „szalonképessé” rendezze a zenész mondatait. A szóhasználat, a fordulatok Szörényi sajátjai és ez nem kis mértékben növeli a mű értékét, hitelességét.

Szörényi Levente a magyarországi könnyűzene – nevezzük beat zenének, popzenének, rocknak vagy bármi másnak – megkerülhetetlen személyisége. Némi túlzással elmondható, hogy személye reprezentálja az „amerikai zene” hazai megjelenésének, fejlődésének összességét. Az első magyar nyelvű beatdalok szerzője (Bródy Jánossal egyetemben), az első, igazán elsöprő sikerű hazai rockopera alkotója (szintén Bródyval párban). Ami vele nem történt meg a könnyűzene világában, az talán meg se történt soha. Éppen ezért élete tulajdonképpen a hazai könnyűzene naplójaként is felfogható.

Könnyű, olcsó népszerűség lett volna erre a vázra építeni a kötetet, mégsem ezt a megoldást választotta a Szörényi–Stumpf tandem. Teljes joggal, hiszen az Illés – Fonográf – István, a király tengelyről már nem kevés, jobb-rosszabb alkotás született, és a zenész szinte minden részletről beszámolt. Talán ez indokolja, hogy – bár élete középpontjában a zene állt és áll – mégsem erre fókuszál a könyv.

A szerkesztő nagyszerű érzékkel találta meg az egyensúlyt a magánélet és a szakmázás között. Nem silányodik a bulvár szintjére, és nem fordul belterjesen a zene világa felé sem. Ugyanakkor – talán éppen azért, mert Szörényi vitathatatlan origója a magyar könnyűzenének – az írás egyfajta korrajzként is nagyszerűen megállja a helyét. A fiatalabbaknak mindenképpen tanulságos – és hiteles – élményanyag lehet a gyermekkor éveinek összefoglalása.

Közismert tény, hogy Szörényi a politikai paletta konzervatívnak mondott, jobboldali féltekéjére helyezi el magát. Dicséretes önmérsékletet jelez, hogy a könyvben csak egészen csipetnyi ideológiai eligazítás található, és az sem a meggyőzés, pusztán a kép árnyalásának igényével. Meglepő ezzel szemben, hogy a művész Magyarországon eddig nem tapasztalt nyíltsággal lebbenti fel a fátylat a pénzügyekről. Megtudhatjuk, hogy zajlott a pénzosztás az István után, vagy éppen hogy mennyit kaszáltak a zenészek egy Népstadion-beli koncert után. Efféle beszámolókat eddig nem nagyon olvashattunk, de jellegüknél fogva bizony ezek azok az információk, amelyektől szinte családtagnak érzi magát az olvasó. És ez a jó életrajz ismérve.

Ha valamiért hiányérzete marad az olvasónak, az a terjedelem. Ha elfogadjuk, hogy Szörényi maga a magyar könnyűzene, akkor az életének története bizony ennél nagyobb oldalszámot is elbírna. Reméljük, hogy előbb-utóbb következik a második kötet. Legyen a címe mondjuk „A második hetven év”?

Szörényi Levente

Szörényi Levente

Stumpf András: Szörényi – Rohan az idő
Trubadúr Kiadó, Budapest, 2015
248 oldal, teljes bolti ár 3990 Ft
ISBN 978 963 227 5550

* * *  * * *

A könyv kiadói fülszövege

Apámnak, a rádiónak és a véletlennek volt köszönhető az is, hogy először hallottam rock and rollt. A Fater kereste a hullámhosszt épp, amikor egyszer csak éktelen sikításra lettem figyelmes. Állj, Fater, várj! Maradj csak ott! Little Richard énekelte a Long Tall Sallyt. Ezt akkor még nem tudtam persze, fogalmam sem volt, kit és mit hallok, azt viszont éreztem, hogy ez valami elképesztő. Hogy hasít az erő, és szétvet az energia. Tíz-tizenegy éves voltam, de nyakon vágott az a dal, a rock and roll tenyérnyoma rajta is maradt a bőrömön, néha még ma is viszket.

Lehet, hogy a világlátásom sokaknak követhetetlen, de higgyék el, nagyon is érthető. Vagy ha eddig nem is volt, hát most majd azzá válik. Ezt ígéri Szörényi Levente e kötet elején, és aki a könyv végére ér, nem is fog csalódni. A dalszerző-zeneszerző vallomása amellett, hogy szórakoztató történetekben, személyes vallomásokban is bővelkedő olvasmány, nem csupán tények rögzítése. Kiderül, hogy a látszólag nagy váltások logikus következményei egymásnak, és hogy szinte minden eldöntetett már a gyerekkorban az ifjonti zenélés csakúgy, mint az időskori kutatás a pilisi Holdvilág-árokban. Szörényi Levente e könyv lapjain kegyetlen őszinteséggel vall zenéről, nőkről és pályatársakról, nemcsak jól ismert sikereibe, de élete legmélyebb hullámvölgyeibe is betekintést engedve ilyen teljességben most először.

Szörényi Levente (1945, Gmunden) Kossuth-díjas és Erkel Ferenc-díjas zeneszerző, gitáros, énekes. A Mediterrán és a Balassa együttesben zenélt, majd 1965 januárjában tagja lett az Illésnek, amellyel megteremtették a Kárpát-medencei ihletésű, magyar nyelvű beatzenét. A hetvenes-nyolcvanas években a Fonográf zenekar vezetője és frontembere volt. Több tucat sikeralbum és színpadi darab, többek közt az 1983-as István, a király című rockopera szerzője.