Patthelyzet | Quentin Tarantino: Aljas nyolcas

Jeges-Varga Ferenc |

Tarantino az amerikai filmgyártás trükkös tolvaja, aki kedvenc filmes jeleneteit újraértelmezve a film­történet ismert toposzait dolgozza fel, miközben sajá­tos elbeszélés­technikájával a külön­böző műfajú másolatok egybegyúrásából alkot mással össze nem téveszthető mozgóképet. De Hollywood nagyszájú fenegyereke mostanra eljutott odáig, hogy saját magát is idézze. Kitűnő dramaturgiai érzékének köszönhetően mindezek ellenére az Aljas nyolcas a mester elmúlt tíz évének legprecízebben összetákolt ponyvamozija.

Az Ultra Panavision 70 mm-es formátumban leforgatott mozi díszleteiben, jellemző motívumaiban ezer szállal kötődik a vadnyugatot ábrázoló elődökhöz. Tarantino szerint is a klasszikus western sorozatok ihlették meg. Az amerikai polgárháborút követő években játszódó történet vészjóslóan hatásos nyitánya még inkább ráerősít az elsődleges műfaji besorolhatóságra. Ennio Morricone nyugtalanító zenéje minden jó érzést száműz a nézőből. A zsöllye sötétjében ülők is vacogva húzzák össze magukat, a dermesztően hideg szél úgy süvít a hófedte tájon. Postakocsi igyekszik célállomása felé, de utasai a hóvihar miatt a hegyi fogadóban kényszerülnek menedéket keresni.

Amint az utasok beteszik ide lábukat, akár egy Agatha Christie-krimibe csöppennének bele. A hírhedt, tahó fejvadász és foglya, a gyilkosság miatt körözött, bilincsbe vert nő, valamint a hosszú utazás alatt „talált” útitársaik négy idegennel találják szembe magukat. Nem ismerik egymást, a nézők azonban egészen biztosak lehetnek abban, hogy nem a véletlen hozta őket össze. Vajon kiben bízhatnak, és ki az, aki másnak adja ki magát?

Lassan világossá válik, hogy az Aljas nyolcasban sokkal kevésbé hangsúlyos a western elem, mint mondjuk Tarantino legutóbbi, a Django elszabadul című filmjében. De még a Becstelen brigantyk és főleg a Kill Bill műfaji kevercse is sokkal közelebb áll a füstölgő revolverek világához, mint ez a legújabb opusz. Előzményeként sokkal inkább az olyan paranoia mozikat említhetnénk, mint amilyen például John Carpenter 1982-es kultikus, A dolog című munkája volt, amelyben az egyetlen térbe összezárt, egymásra utalt férfiak közötti kölcsönös bizalmatlanság fokozódik idegőrlő élet-halál játszmává. De Tarantino első filmjére, a Kutyaszorítóbanra is biztosan ráismerhetünk. Abban egy balul elsült bankrablás miatt válnak egymás szemében gyanússá az alkalmi banda tagjai, ezúttal pedig egy érzékeny lelkűnek cseppet sem nevezhető nő miatt feszülnek egymásnak a jelenlévők.

A történet ráérősen halad előre, a két és fél óra jelentős részét Tarantino sziporkázó dialógusai töltik meg. Akcióra lényegében csak a cselekmény tetőpontján kerül sor, de akkor – a tarantinói dramaturgiának megfelelően – elszabadul az erőszak. Kevés kivétellel egyetlen térre szűkül a cselekmény javarésze, az Aljas nyolcas ezért is állítható párhuzamba a rendező kultikus debütáló filmjével. A fehér pokolba helyezett történet ugyanakkor hangsúlyosabban kamaradarab jellegű. Az egyes jelenetekben a beszélő felek mintha teljesen elszeparálódnának a többiektől, epizodikusan, párbajszerűen épülnek egymásra a párbeszédek. Szinte színpadszerű a játék.

Az efféle történetépítkezés hangsúlyozottan emeli ki a színészi játékot. Ennek megfelelően valamennyi színésznek lehetősége van karaktere markáns megformálására. Talán az egy Michael Madsent leszámítva, aki túlzottan is elhalványul szerepében, mindenki emlékezetes pillanatokat nyújt. Samuel L. Jackson vagány alakítása a Ponyvaregény Jules Winnfieldjét juttatja eszünkbe, egy helyütt mintha ugyanazt a hangsúlyt, ugyanazt a mozdulatot véltem felismerni. Jackson láthatóan jól érzi magát a szószátyár fejvadász, Warren őrnagy szerepében. Olykor talán túljátssza szerepét, de az Aljas nyolcasban amúgy is karikatúraszerű figurák töltik meg a vásznat, akár egy Rejtő-regényben.

Az igazi meglepetés Walton Goggins, Red Rock városának zöldfülű seriffje. Kissé ostoba, sopánkodó, kötekedő karaktere a legidegesítőbb az összes közül, furamód mégis a leginkább jóravaló gazember az egész fogadóban.  Kiemelhető még Kurt Russel kőbunkó fejvadásza vagy Tim Roth fontoskodó hóhéra is, aki talán csak a rendezőhöz fűződő régi barátság kapcsán halászta el a szerepet Tarantino ügyeletes sztárja, Christoph Waltz elől. De érdemes felfigyelni Demián Bichir majdnem néma Bobjára is.

Bár sok a remek férfi színész, a leginkább lenyűgöző az egyetlen női főszereplő, Jennifer Jason Leigh. Daisy Domergue-jének tekintetéből szinte mindig süt a fékeveszett őrület. Váratlan pillanatokban tör elő belőle a kapzsi gonoszság, néha meg egészen emberi pillanatokkal is színesíti a kiismerhetetlen figurát.

Sokan lesznek majd, akik a filmet túlságosan is hosszúnak tartják, vagy azt kifogásolják, hogy Tarantino önimádó, cselekmény helyett ezúttal az üres fecsegést pörgette túl. Ha azonban odafigyelünk az amerikai angol legkülönfélébb akcentusaival megszólaló párbeszédekre, jól szórakozhatunk többek között egy bizonyos Abraham Lincolntól származó levél történetén. Ügyes geg a fogadó ajtajának örökösen problémás kinyitása és becsukása is. Ezen felül kíméletlen látlelet kapunk a polgárháború utáni amerikai társadalom egymásnak feszülő ideológiáiról. Tarantino szabadszájúan érzékelteti, hogy őslakosok és gyarmatosítók, fehérek és feketék, helyiek és bevándorlók vitája még a jelen Amerikájában sem lerendezett ügy.

A Becstelen Brigantyk egyik legjobb epizódjában a nácivadász amerikai hadnagy bandájának néhány tagja egy francia kocsmában véletlenül összefut egy csapat ünneplő német bakával. A mulatságos kitérőkkel nyújtott jelenet feszültségét az erőszak eszkalálódásának lehetősége adja. Az Aljas nyolcas túlzásokkal elrajzolt figurái végig hasonlóan feszült helyzetben fecsegnek, heccelik egymást, szembesítik a másikat hazugságaikkal. Sosem tudhatjuk, mikor fordulnak komolyra a dolgok, de előbb vagy utóbb biztosan vér fog folyni.

Az epizodikusan felépített történetben Tarantino lineárisan vezeti történetét. Az idősíkok, nézőpontok variálásával – amit a Ponyvaregényben fejlesztett tökélyre – ezúttal csak egyszer él, amikor a múltba vezeti vissza a nézőt, hogy leleplezze a szereplők valódi énjét. A látszat ellenére a filmben nincs helye mellébeszélésnek, előbb vagy utóbb mindenre és mindenkire fény derül. A sok otrombaság és hazugság közepette ez az egy ad okot némi reményre.

Aljas nyolcas (The Hateful Eight), 2015.

Rendező, forgatókönyvíró: Quentin Tarantino
Operatőr: Robert Richardson
Zene: Ennio Morricone

Főbb szereplők:
Samuel L. Jackson (Marquis Warren őrnagy)
Kurt Russel (John „Hóhér” Ruth)
Jennifer Jason Leigh (Daisy Domergue)
Walton Goggins (Chris Mannix seriff)
Demián Bichir (Bob)
Tim Roth (Oswaldo Mobray)
Michael Madsen (John Gage)
Bruce Dern (Sandy Smithers tábornok)
James Parks (O. B. Jackson)

Magyarországi bemutató: 2015. január 7.