Kulcsár István: Kartársak és kortársak (részletek)

Posted on 2016. január 4. hétfő Szerző:

0


KulcsárI_Kartársak és kor-bor200Csák Elemért később egy másik miniszterelnökkel hozta össze a sors. Horn Gyula kérte fel kormányszóvivőnek. Mellette igazán nem lehetett könnyű betölteni ezt a tisztséget. Forró Evelyn sem volt hosszú életű ezen a poszton, Havas Henrik pedig, ha jól emlékszem, mindössze egy napig vitte a kormány szavát. Közben Elemérre, az égimeszelőre is rákerült a sor, aki kis híján egy fél méterrel volt magasabb mélynövésű főnökénél. Mondták is neki a kollégák, hogy legyen óvatos, soha se álljon Horn Gyula mellé. Egyszer azonban úgy alakult, hogy nem tudott eleget tenni ennek a követelménynek. Még aznap repült. Legalábbis a média köreiben terjengő városi legenda szerint.

Elemér nacionáléjához – mint ma mondanák: rezüméjéhez – hozzátartozik, hogy még fiatal riporterként, mind e kalandokat megelőzően, néhányszor tolmácsként elkísérte a Szovjetunióba az oroszul nem tudó Szél Júliát.

Általánosságban elmondható, hogy értelmetlen dolog a hétköznapi életet bemutatni szándékozó riportert olyan országba küldeni, amelynek nem érti a nyelvét. Nos, ez volt a kivétel.

Juli (egyébként a magyar rádiózás egyik leghosszabb időt leszolgált veteránja) ugyanis egészen kivételes képességgel rendelkezett ahhoz, hogy riportalanyaival – akár közös nyelv híján is – bensőséges lelki kapcsolatot teremtsen. Érzi az embereket, és azok is ők. Bámulatos empátiájával pillanatok alatt bele tudta magát élni bárkinek – legyen az akadémikus vagy analfabéta, bankár vagy munkanélküli – a helyzetébe, gondolatvilágába. És mindehhez még fáradhatatlan is volt. Nem egyszer több napos kimerítő vidéki út után, minden pihenés nélkül ült oda a vágóhelyiségben a magnó mellé, hogy a még friss élmények hatása alatt a három- vagy négyórányi felvett hanganyagból készre applikálja a félórás riportot. Szülőföldjéről, a Hajdúságból hozott ízes beszédével pedig még fokozta is azt az életszerűséget, hitelességet, amelyért hallgatói annyira becsülték.

Szél Júlia másik tolmácsa Domány András volt, aki ugyancsak megérdemel néhány szót. Kész befogadni bármiféle információt, amit aztán bámulatos memóriájában meg is őriz. Ennél fogva olyan, mint a Rádió egykori Csinn-Bumm Cirkuszának bohóca, Bukfenc, aki mindent tud. András is mindent tud. Például négy idegen nyelvet, amelyeket úgy sajátított el, méghozzá kitűnően, hogy soha sem tartózkodott tartósan az illető nyelvterületeken. Végzettségét tekintve közgazdász, de senki sem értett a Rádióban úgy például Lengyelországhoz vagy a Vatikánhoz, mint ő. Mindentudásának a titka (vagy legalábbis az egyik titka) bizonyára agglegényi mivoltában rejlik. Amíg más ember udvarolt, családot alapított, nevelte a gyerekeit és veszekedett a feleségével, András csak tanult, olvasott, előadásokra, színházba, moziba járt.

Domány hosszú ideig a gazdasági rovatban dolgozott, de később, már jóval a rendszerváltás után, másutt lett rá szükség: évekig ő volt a Kossuth Rádió parlamenti tudósítója, pontosabban: a parlamenti stáb feje. Tőle függött tehát, hogy hogyan ismerteti kormánypárti és ellenzéki vezetőknek az Országgyűlésben elhangzott beszédeit, mennyit és mit vág be a tudósításokba az egyes képviselők felszólalásaiból. Szinte lehetetlen úgy végezni ezt a munkát, hogy az egyik vagy a másik oldal – okkal vagy anélkül – ne elégedetlenkedjen, ne vádolja meg azzal, hogy felborítja az egyensúlyt, mert, úgymond, X felszólalását a déli összefoglalóban részletesen ismertette, míg Y-ét éppenhogy csak megemlítette. És láss csodát: nem fordult elő, hogy bárki is részrehajlást vetett volna a szemére. Dománynak természetesen mindenről megvolt a saját véleménye, de ő abból indult ki, hogy egy közszolgálati rádióban a tudósító, a hírszerkesztő munkájában nem szabad a magánvéleményének érvényesülnie, és mindent a hírértékének megfelelően kell tálalnia. Az országgyűlési tudósítás műfajában egyébként ez még egy embernek sikerült: Kerekes Andrásnak. vele ugyancsak az egész parlamenti patkóban meg voltak elégedve, vagy legalábbis nem állították, hogy a másik oldalra húz.

* * *

Egy moszkvai követségi fogadáson ismerkedtem meg Palotás Magdával, a Magyar Posta vezérigazgató-helyettesével, akiről mindjárt kiderült, hogy becsüli az újságírókat. (Mielőtt folytatnám, fiatal olvasóim kedvéért három magyarázat: 1. Mobiltelefon akkor még csak a fantasztikus regényekben létezett. 2. A vonalas távbeszélő-hálózat a Posta kezében volt, de jóformán nem fejlesztették. 3. Az országban emiatt rettenetes telefonínség uralkodott. Akinek volt készüléke, attól ugyan nem vették el, de hogy valaki új előfizető lehessen, ahhoz többnyire még a magas protekció is kevés volt.) Magda asszony a következőkben fejtette ki krédóját:

– Újságíróknak és kurváknak mindig adok telefont, ha kérnek, mert nekik a szakmájukhoz kell.

Moszkvai kiküldetésem lejártakor elhatároztam, hogy szaván fogom. Felhívtam telefonon (egy nyilvános fülkéből), és tisztelettel előterjesztettem kérésemet:

– Nem tudom, hogy engem melyik kategóriába sorol, de szükségem lenne telefonra.

Megkaptam.

* * *

Hogy a diplomata, illetve az újságíró szakma között nem tátong mély szakadék, azt jól jelzi az is, hány olyan magyar diplomata kóborolt vagy kóborol máig is a világban, aki korábban a médiában jeleskedett. Ilyen volt – a teljesség igénye nélkül – a rendszerváltás előtt: Ipper Pál, Szabó L. István, Randé Jenő; a rendszerváltás óta: Bogyay Katalin, Füzes Oszkár, Gyapay Dénes, Horvát János, Regős Sándor, Szalay Zsolt, Szelestey Lajos. És hogy ne feledjem e pályamódosítók talán legismertebbjét: a Vasmegye, a Szabad Ifjúság és a Népszava munkatársaként kezdte karrierjét Bányász Rezső is, mielőtt külügyi szolgálatba állt. A ’80-as években Magyarország londoni nagykövete volt. Állítólag nem kis részben az ő személyes érdemének tudható be, hogy a felújult hidegháború csúcsán Margaret Thatcher brit miniszterelnök Magyarországra látogatott, ami valahogyan mégiscsak segített fenntartani a két világrendszer közötti párbeszédet. Bányász azután hazai vizekre evezett, vissza a sajtó közelébe: ő lett a magyar kormány első hivatalos szóvivője. Addig ilyen tisztség egyszerűen nem is létezett.

Bányász sajtótájékoztatóiról a televízió többször is tudósított. Így ismerte meg a nagyközönség azt a férfiút, aki enyhén raccsolva vitte a Magyar Népköztársaság kormányának szavát. És milyen flottul! Az újságírók kérdéseire mindig kapásból, nagyon alaposan, felkészülten válaszolt. Ami valójában nem volt csoda, mert ezeket a kérdéseket – mint egyszer személyesen is megtapasztaltam – három nappal előbb írásban kellett neki benyújtani.

Holott egy szóvivő „tudománya” éppen abból áll, hogy az újságírók bármilyen kérdésére azonnal tudjon válaszolni. De ha kivételesen mégsem tud, nem szabad hasalnia. Akkor egyenesen meg kell mondania, hogy utánanéz a dolognak és visszatér a kérdésre. Az amerikai külügyminisztérium napi sajtóeligazításain mindig bámultam a szóvivőt, aki szinte gondolkodás nélkül, szellemesen és szinte minden kérdésre tudott válaszolni, ismertetni a hivatalos álláspontot. Amihez természetesen az kellett, hogy jóformán minden, a minisztériumba beérkezett nagyköveti és egyéb jelentést olvasson, bármikor azonnal tudjon beszélni a miniszterével vagy annak helyetteseivel.

Paradoxonnak tűnhet, de egy szóvivőnek a nem publikus, kifejezetten titkos ügyeket is kell ismernie. Természetesen nem azért, hogy kifecsegje azokat, hanem éppen azért, hogy a ravasz, valamit már sejtő újságírók tőrbe ne csalhassák. A szóvivői posztra – éppen az amerikai gyakorlat bizonyította ezt be – nem tanácsos újságíróból átigazolt személyt állítani. Egyrészt azért, mert nem ismeri minisztériuma apparátusát, szokásait, munkatársai nem tekintik őt öreg havernak, tehát vonakodnak megosztani vele a beérkező információkat, másrészt, mert őt zavarhatja, hogy régi, sajtóbeli kollégáival kell szembenéznie.

A rendszerváltás után a magyar külügyminisztérium rendszeres sajtótájékoztatóin jó tíz éven át csaknem mindig részt vettem. Meg kell mondanom, hogy az egymást követő szóvivők – Herman János, Szentiványi Gábor, Horváth Gábor – egyaránt kitűnően végezték a munkájukat. Mindhárman karrierdiplomaták voltak, tehát a minisztériumi kollégáik szemében „saját” embernek számítottak, ugyanakkor az újságírókkal is dicséretre méltóan jó kapcsolatokat építettek ki. Természetesen – ahogyan ez ebben a viszonylatban külföldön is szokás – tegeződtünk. A külügyi szóvivőkkel minden bizonnyal a főnökeik is meg voltak elégedve, amit az is mutat, hogy szóvivőségük után mindhárman nagykövetek lettek.

A heti szóvivői tájékoztatókat eleinte nem a Bem rakparton, hanem a minisztérium másik, Nagy Imre téri épületében tartották. Oda akkor még átvilágítás, táskamotozás nélkül léphettünk be, és a kutya sem törődött azzal (egy ideig még később sem), hogy merre kószál az újságíró a folyosókon, netán még a büfébe is bemerészkedik.

A szóvivő egy piros dísztéglával kirakott fal előtt beszélt. A híradókban vagy a fényképeken úgy tűnhetett, hogy a sortűzhöz felsorakozott kivégző osztaggal néz szembe. Valójában a hangulat sohasem volt puskaporos. A szóvivőnek az általunk feltett kérdésésére adott válaszait rendszerint minden további nélkül tudomásul vettük, és csak ritkán fordult elő, hogy azokra még rákérdeztünk, további részletezést, magyarázatot, pontosítást kértünk. Az amerikai külügyminisztérium sajtótájékoztatóin azt tapasztaltam, hogy egy-egy szerintük nem kielégítő válasz után az újságírók néha öt-hat kiegészítő kérdést is feltesznek, nyúzzák, gyötrik a szóvivőt. Esetleg másképpen fogalmazzák meg ugyanazt a kérdést, de újra meg újra felteszik, noha csak kivételesen fordul elő, hogy ezekre válaszolva a spokesman véletlenül kibökje azt, amit előzőleg nem akart.

A Bem téri heti eligazításon természetesen nemcsak a hazai média képviselői vettek részt, hanem a Budapesten akkreditált külföldi tudósítók is. Több éven át ezek kö zött volt Yehuda Lahav barátunk is, aki a Yediot Ahronot, majd a Haaretz című izraeli újság kelet-európai tudósítója volt. (Az isten is neki teremtette ezt a posztot: a héberen kívül magyarul és szlovákul anyanyelvi szinten, csehül, oroszul, németül, angolul folyékonyan beszélt; kitűnően ismerte a térséget – doktori értekezését a trianoni békeszerződésről és következményeiről írta.) Nos, ő gyakran izzasztotta meg kérdéseivel a szóvivőket. Alapvetően nem is azért, mert különösebben izgatták volna a válaszaik, hanem egyszerűen sportból. Csak, hogy megmutassa nekünk, hogyan kell egy szóvivőt kérdezni. Akkor jöttünk rá, mit tud (amit mi nem tudunk) egy olyan újságíró, aki – tőlünk eltérően – évtizedeken át ellenzéki lapnál dolgozott. De a hangsúly talán még csak nem is az ellenzékiségen van. Az elfogulatlan média – legyen akár magánkézben, akár közszolgálati – feladata az, hogy az esetleg rejtegetni szándékozott tényeket is napvilágra hozza, és ezért a kormányzat képviselőit előszeretettel kérdezi pontosan arról, amire azok nem szívesen válaszolnak. A hivatalos sajtóeligazításokon kívül a külügyminisztériumok tartanak úgynevezett háttér-tájékoztatókat is, de azokat már csak néhány, személy szerint meghívott tudósítónak. Ami ott elhangzik, az vagy csak a jelen lévők tájékoztatását szolgálja, vagy – többnyire, de akkor is csak részben – felhasználhatják ugyan az anyagot, de kizárólag a forrás konkrét megnevezése nélkül. A ’80-as évekre, amikor a magyar külügyminisztériumban már a felkészült profik kerültek többségbe (és ez sokáig így maradt a továbbiakban is), megváltozott a viszony a tudósítókhoz, alapvetően módosult a diplomaták hozzáállása a médiához. A minisztérium illetékes főosztálya már nem sajtóelhárításként működött, és rendszerint megbízott az újságírókban.

Egy ízben Kőrösi Csaba, Magyarország későbbi ENSZ-nagykövete tartott néhányunknak zártkörű tájé koztatót, ha jól emlékszem, biztonságpolitikai kérdésekről. De annyira bizalmas értesüléseket mondott el, illetve olyan nézeteket fogalmazott meg, hogy kétségeim támadtak afelől, egyáltalán mit írhatok meg mindebből. Ő pedig – a szokásoktól eltérően – egyszer sem jelezte, hogy „ez szigorúan maradjon köztünk”. Ezért a végén, már éppen távozott, a biztonság kedvéért megkérdeztem, hogy mit mondhatok el a rádióban abból, amit most tőle hallottunk.

– Ez teljesen rád van bízva – felelte Kőrösi. – De ha ebből valami is kikerül, én másnap repülök.

Az újságíró ugyan szeret minél több eredeti információt megosztani olvasóival, hallgatóival, de ez a bizalom mindenképpen jólesett. Azt, hogy az újságírókat partnerként kezelik, hogy az ő munkájuk is mennyire fontos, ebben az időben már általánosan elfogadott volt. Ezt a magam bőrén is tapasztaltam, amikor hivatalos úton külföldön jártam. New York-i kiküldetésem idején a magyar ENSZ-képviselet munkatársai közül immár nemcsak jó ismerősnek, hanem kifejezetten barátomnak is tekinthettem többek között Erdős Andrét, aki utóbb, a legnehezebb időkben, a délszláv háború alatt képviselte Magyarországot a Biztonsági Tanácsban, vagy Somogyi Ferencet, a későbbi külügyminisztert.

Kulcsár István

Kulcsár István

A ’80-as évek végén Albániában jártam riport-, mondhatnám, felfedező úton, hiszen a 99 százalékos örök harag, több évtizedes kimutatkozás után én voltam a második magyar újságíró, akit kivételesen beengedtek az országukba. Egy este a szállodai szobámban vártam a hívást a Magyar Rádióból, de hiába. A tiranai telefonközpont valamiért nem tudta, vagy nem akarta nekem kapcsolni Budapestet. Ekkor a kollégáim a követségen kerestek, amit nem lehetett nem kapcsolni. Az ideiglenes ügyvivőt érték el, aki erre úgy, ahogy volt, melegítőben és papucsban, autóba vágta magát, eljött értem a szállodába és magával vitt a követségre, hogy onnan adhassam le a tudósításomat.

Kulcsár István: Kartársak és kortársak
Atlantic Press Kiadó, Budapest, 2015