Varga Bence: Esős évszak (részlet)

Posted on 2015. december 4. péntek Szerző:

0


VargaB_Esos-evszak-bor200I. fejezet – Iván 

Na, jó, nem akarom itt osztani az észt, mielőtt megfájdulna a fejed. Még azt azért hozzáfűzöm, hogy Saigonban például a Pham Ngu Lao Street környékén, ahol az összes hátizsákos arc összegyűlik, a kínai mammerek, mert jöhetnek nekem azzal, hogy ők vietek, de hát, naná, hogy kínaiak viszik ott is a boltot, mint kábé mindenhol Ázsiában, a bangkoki mamasanoktól a laoszi zöldségesekig – szóval az öreglányok már rég rájöttek, hogy a nyugati nem nagyon bír csak ülni és bambulni. Esténként kirakják azokat a piros kis műanyag óvodásszékeket a járdára meg az úttestre, és ha leülsz egyre, és netán egyedül vagy, akkor addig bűvészkednek körülötted, pakolgatják a stokikat ide-oda, hogy nemsokára hangos asztaltársaság közepén találod magad. Még ha úgy is ültél le egy sörre öt perccel korábban, hogy senkit nem ismertél, sőt senkire nem is voltál kíváncsi, nemsokára lököd a rizsát egy egyedül utazó germán kiscsajnak. Velem is ez történt. Elmélkedtem marhára azon, hogy a kulturális antropológusok szerint, ahogy haladunk a glóbuszon északról délre, úgy kerülnek egyre közelebb egymáshoz az emberek, mintha valami fura mágnes vonzaná őket egyre közelebb egymáshoz. Északon még egymástól jó távol kóricálnak, és teszem azt, egy dán vonaton nem veszik jó néven, ha belehajolsz a másik aurájába, mert kikötődött a cipőfűződ. Ahogy meg megyünk egyre lejjebb, az egyenlítő felé, a digók már imádnak csapatosan lógni, az indiaiaknál meg mondjuk tök oké két felnőtt férfinak fogni egymás kezét beszélgetés közben.

Szóval pont azon agyaltam, hogy a meleg, vagy a föld egyenlítőbe épített titkos, mágikus embervonzáspontja teszi, hogy itt a nyugatiak, sőt északiak is imádnak együtt szuszogni, mint a kismalacok a szalmában. És mire ezt végiggondoltam, már úgy megkeverték az ülésrendet, hogy ott találtam magam egy viet csajjal és a gall pasijával, a lány meg zavarba ejtő módon elkezdte nekem taglalni, hogy milyen szép a szemem, amíg a pasija csak szorongatta a poharát. Kínomban elkezdtem inkább dumálni a palijához, és kérdeztem, hogy mi volt a legfurább, ami történt velük, mikor kiderült, hogy pár hónapja már kavarnak a régióban. A pasas kicsit lúzernek tűnt, nem vészesen, mittudomén, mérnökforma volt, de annyira azért naiv, hogy nem vette le, a csaj mennyire keresgél a szemével egy másik nyugati áldozatot, akit szipolykázhat egy ideig, miután ő visszahúzott Európába.

Na, és akkor kaptam némi megerősítést, miért kell marhára óvatosnak és gyanakvónak lenni a környéken. A srác először Thaiföldön mászkált, és mikor megérkezett busszal egy kisebb városba az ország középtájékán, már az állomás épületében elkezdték vegzálni, hogy hallotta-e, hogy buddhista vallási ünnep van, és ennek keretében kizárólag azon a napon a vallási előírások miatt mindent fél áron kell adniuk a kereskedőknek. A srác nem volt marha nagy vallástörténész, kicsit furcsállta a dolgot, de az épületben volt egy mozgóárus, vett tőle egy dobozos Manao Sodát, és a kiírt árhoz képest tényleg fél áron adták. Kolbászolt tovább a hátizsákjával, elővigyázatosan nem ült be semmilyen taxiba, csak gyalogolt, de nemsoká mellé ért valami tuk tukos forma, és az is leadta, hogy ma fél áron viszi, mert ez a szabály, így végül felkászálódott, és bevitette magát a központba. A tuk tukos tényleg feleannyit kért tőle, és ez volt az a pont, mikor a faszi kezdte egész jól érezni magát. A pasas ajánlott neki egy tűrhető hostelt, ahol aznap éjszakára adtak neki ötven százalék engedményt. Magyarázták, hogy ezt senki sem reklámozza nagyon, mert a kereskedők nyilván nincsenek feldobva, hogy profit nélkül kell adniuk aznap a dolgokat. A srác tovább kavargott, beült egy tésztás-leveses helyre, amiről a szálláson megesküdtek, hogy a legautentikusabb kajálda, és láss csodát, ott is csak a felébe került minden. Itt is rákérdezett az okára, és kicsit vonakodva bár, de elmagyarázták neki, hogy Buddha erre a szent napra ezt rendelte el, és a théravádák tényleg betartják az előírásait.

A srácban még azért mindig bujkált egy kis kétely, úgyhogy betért a kifőzde melletti watba, marhára illemtudóan köszöntötte az ott tébláboló szerzetest egy waijal, és tiszteletteljesen megkérdezte, hogy milyen nap van aznap. A narancssárga köpönyeges szerzetes vállvonogatva válaszolt, hogy mi lenne, Buddha-day, amikor mindent fél áron kell adni. Na, a gallnak persze felcsillant a szeme, és amikor kijött a watból, meglátott szemközt egy ékszerészt, ahol mindenféle fülbevalókat, meg nyakláncokat árultak, bement, és elkezdett az árak felől érdeklődni. Az ékszerész baromira húzta az orrát, nagy duzzogva mutogatott egy pár olcsó vackot, de nagyon nem tűnt segítőkésznek. A gallnak elkezdett kattogni az agya, hogy most megcsinálja élete bizniszét, és meghosszabbítja az utazgatását pár hónappal. Úgyhogy bekukucskált az ékszerész háta mögött függönnyel félig letakart vitrinbe, és elkezdte nyomni, hogy azokat szeretné látni. A tulaj egyre savanyúbb képet vágott, a csávó meg végigkérdezte az összes árat, és a legdrágább, legtöbb drágakővel kirakott nyakéknél befeszült, hogy márpedig ő azt megvenné. A thai hamukázott összevissza, hogy még le kell polírozni, tulajdonképpen nem is eladó, valaki másnak tette félre, de a srác persze hajthatatlan volt. Elrohant egy bankautomatához, és kivette az útra félretett vagyonának java részét. Az ékszerész olyannyira nem volt lelkes, hogy be akarta zárni a boltot, de a gall azzal fenyegette, hogy átmegy a watba, és bepanaszolja a szerzetesnél, hogy nem tartja a szabályokat, ha nem áll kötélnek. Szóval a kereskedő nagy fogcsikorgatva eladta neki a szajrét, majd dühösen lehúzta a rolót, hogy akkor köszi, mára már pont eleget bukott. A francia meg alig bírt magával, másnap el is húzott a fővárosba, és DHL-lel elküldte a nyakéket egy haverjának Lille-be, azzal az instrukcióval, hogy adja el egy ottani ékszerésznek. Fel volt dobva, gondolta, hogy ha nem is megduplázza a lóvéját, de legalább pár hónap extra utazgatást nyer az ügyön.

Gondolhatod, mennyire meglepődött, mikor felhívta a barátját, aki elmagyarázta neki, hogy a nyakék kis túlzással trombitaréz üvegdarabokkal. A srác visszaküldette magának az ékszert, aztán buszra szállt. Mondanom sem kell, mikor visszatepert a városkába, a büfés felszívódott, a tuk tukosnak nyomát sem lelte, a watban nem is hallottak a narancssárga köpenyes szerzetesről. A hostelben a pultos baseballütőt emelt rá, mikor okvetetlenkedni kezdett. A zsarukhoz eszébe sem jutott fordulni, addigra már rájött, hogy egy farangnak, ahogy ott az idegeneket nevezik, úgysem lesz igaza soha. De – és amikor itt tartott a sztoriban, őszintén csodálkoztam, mert nem néztem egyáltalán tökös gyereknek – nem adta fel, gondolta, egyetlen hülyéből nem él meg a fél kisváros, biztos várnak újabb légyre, aki beleakadhat a szépen szőtt kis hálójukba, amit együtt fonogatott kábé az egész városka. Úgyhogy vett némi kaját meg pár palack vizet, leült egy bazi nagy papírlappal az ölében a lehúzott rolójú ékszerbolt előtt, amire kiírta, hogy vigyázat, csalók, és ott sztrájkolgatott két teljes napig. Meg sem mozdult, aludni sem mert, kávészemeket rágcsált, meg döntötte magába a dupla taurinos Lipovitant. A zsaruk párszor ránéztek, de nem nagyon tudtak vele mit csinálni, a vízuma oké volt.

Utólag belegondolva hátborzongatóan merész vállalás volt a részéről, mert egy bangkoki taxis jóval kisebb dolgokért is felszeleteli az embert a szamurájkardjával. A thaiok agyát nagyon hirtelen tudja elönteni a fos, és akkor nem sokat teketóriáznak, hanem ripsz-ropsz agyonlövik az embert, a következményekkel mit sem törődve. Mindegy, angyalok ülhettek a vállán, mert megúszta, és a harmadik nap reggelén megjelent pár nagyon morcos alak, akik felrángatták a földről, és bevitték a boltba. Ott előkerült egy bő gatyás, fejkendős pasas, aki először ordítozott vele egy sort, végül elvette tőle az ékszert, és visszaadta a pénze felét. A gall akkor érezte, hogy kicsit még feszegetheti tovább a húrt, és addig követelődzött, mire plusz egy negyedet hozzácsaptak. A hangulat iszonyú feszült lett addigra, annyira besűrűsödött abban a meleg, dohos, leeresztett redőnyű boltban a levegő, hogy szinte vágni lehetett, úgyhogy a srác fogta a pénzt, és lelépett. Az ajtóban még elkapta a főnök, megragadta az ingét a mellénél, és biztosította afelől, hogy ha egy mukkot is szól valakinek az esetről, nem éli meg a másnapot. Úgyhogy a srác gyorsan át is húzta a belét Vietnamba, ahol hamar találkozott ezzel a viet csajjal, azóta együtt lógtak. Ahogy így elmesélte, a történet fényében kicsit másképp néztem rá. Mégis, akármilyen firnyákosnak tűnt, mi ott ültünk, és lassan nekem kezdett kínos lenni, hogy a csaja mennyire zavarba ejtően közvetlen mindenkivel. Hátrafordult a székén, és pár amerikainak tanítgatott egy játékot, ami emlékeztetett a kő-papír-ollóra: háromszor megrázták az öklüket, mutattak egy számot, és ha a két játékosé egyezett, akkor az szerencsét hozott. Akkorra már a franciának is feltűnt, hogy a kikapós kis nője mennyire semmibe veszi, mintha a srác ott sem lenne, úgy flörtölgetett mindenkivel. Kezdtem magam hülyén érezni, amit tetézett, hogy a gall láthatólag a bizalmába fogadott, odahajolt, egész az arcomba, és elkezdte nekem elemezgetni a kapcsolatukat. Mintha kíváncsi lettem volna rá.

II. fejezet – Tamás 

A csatorna lassan hömpölygő, szürke vize mindenféle hordalékot – fatörmeléket, műanyag flakonokat, nejlonzacskókat és átázott kartonpapírdarabokat sodort a kikötött lakóhajók és a part közti résbe. Tamás a parton ült, egyik lábát a víz fölé lógatva, másikról a cipőt levéve sajgó talpát masszírozta. Leírhatatlanul fáradt volt. Szemből, a csatorna túloldalán álló ház egyik ablakából váratlanul sziszegő hangot hallott. Odanézett, az ablakból egy nő hajolt ki, egyik kezével haját igazgatva, a másikkal Tamás felé integetve. Tamás hunyorogva figyelte, hogy a nő egyre hangosabban pisszeg neki, miközben a hasán feszesre húzza pólóját, hogy jobban kidomborodjanak apró, almányi mellei. Aztán hirtelen mozdulattal a nyakába rántotta a trikóját, és fedetlen felsőtestét ringatva csábosan nevetett. A fiú annyira meglepődött, hogy a talpa masszírozását is abbahagyta. A jelenség ekkor még jobban kihajolt az ablakon, és immár két kézzel integetett a fiú felé. Tamás bizonytalan mozdulattal mutatott magára, és ajkai némán formálták a kérdést: én? A nő biztatólag bólintott, és megint csak feltárta melleit a túlpartnak. Tamás lassú mozdulatokkal visszavette a cipőjét, megnyalta kiszáradt ajkát, és lassan felállt. Az alak ekkor feszülő macskanadrágjához nyúlt, térdig letolta, majd az ablakpárkányra térdelve, egyik kezével a párkányba kapaszkodott, másikkal pedig megragadta meglepetésre előbukkanó jókora, húsos péniszét. Tamásnak a döbbenettől földbe gyökeredzett a lába, és csak másodpercek múlva eszmélt rá, hogy a szemközti házak aljában vörös fénybe burkolódzó, jókora kirakatok vannak, melyeken mind be van húzva a függöny. Égő arccal fordított hátat a látványnak, és megszaporázta lépteit, de a hermafrodita csúfondáros, hisztérikusan visító kacaját még sokáig hallotta maga mögött.

A lába fájt és fázott, gyaloglás közben bemelegedett és megizzadt a talpa, de ahogy megállt, szinte érezte, amint a hő elszáll belőle, és az izzadság hideg nyálkaként borítja be a lábujjait. Térdtől lefelé úgy érezte, mintha falába lenne; a vékony talpú sportcipőben már nem érezte a talaj egyenetlenségeit, a parkok fűcsomóit vagy a járda kőkockáinak illeszkedését. A medencéje és a dereka is sajgott, a háta pedig úgy megmerevedett, hogy ha lehajolt, hogy bekösse a cipőfűzőjét, nem tudott anélkül kiegyenesedni, hogy gyilkos fájdalom ne nyilalljon a gerincébe. Egy hete gyalogolt, szinte megállás nélkül, reggeltől estig. Bekopogott a leglerobbantabb lebujokba is, sőt, főleg azokba, mert gyanította, hogy a nívósabb helyeken illegális munkaerőt nem alkalmaznának. Volt, ahol csak végigmérték, és válaszra sem méltatták, volt, ahol a harmadik mondatnál kiderült, hogy nem beszéli a nyelvet, és volt, ahol a papírjai után érdeklődve ajánlották, hogy mihamarabb álljon odább, ha nem akarja, hogy kihívják a rendőrséget. Megállt építkezéseken és parkokat gondozó kertészek láttán is, de velük általában még angolul sem tudta megértetni magát. Esténként a közkönyvtárban fürkészte a helyi lapot, egy angol–holland szótárt segítségül híva, és házvezetőnőnek, sőt bébiszitternek is jelentkezett ósdi kölcsöntelefonján. A válaszok nem voltak éppen barátságosnak mondhatóak.

Ezen a délutánon már úgy érezte, végképp elfogyott az ereje, így hazafelé indult. Túl sok kedve nem volt nyomorúságos szobájában üldögélni, de úgy érezte, egyszerűen képtelen tovább caplatni. Útja a városközponton keresztül vezetett, a sétálóutcában lerogyott egy padra, és tűnődve nézte a járókelőket, ahogy boltból boltba hömpölyögve vásárolnak. Szombat este volt, másnap minden bezár, így a környék apraja-nagyja nejlonzacskók terhe alatt nyögve járta zarándokútját. Tamás felpillantott a hatalmas moziplakátra, ami az aktuális amerikai bombasikert hirdette. Bár nem volt nagy filmőrült, most hirtelen hihetetlen csábítónak tűnt elmerülni egy New York-i kulisszában, így az épület felé indult. A kasszához érve egy pillanatra elszédült a jegyárakat látván, de aztán előhalászta féltve őrzött tárcáját, és leszurkolta az előadás árát. Az előcsarnokban legnagyobb meglepetésére porcelán, csatos kupakos üveges Grolsch-t is árultak, amit be lehetett vinni a moziterembe. Mióta itt volt, soha nem ivott még mást az Aldi raklapszám árult dobozosainál, így nyelt egy nagyot, és elköltötte az egész napra szánt pénzét egy prémium palackra. Végül beült, és másfél órára elröpítette magát valahova, ahol sajgó lábait nem cementpadlós szoba várta.

A film után lassan bandukolt haza. Egy kisebb, csenevész bokrokkal teli parkon vágott át éppen, mikor Arinba botlott. A török meccset ment nézni, és hívta őt is.

– Nem fogsz zavarni, dehogy is. Gyere csak, remek lesz! Megnézheted, a Galatasaray hogy aprítja fel az angolokat.

Tamás nemsokára apró kávéházban találta magát, ahol egy asztal köré zsúfolódva együtt kortyolgatta a teát, és üvöltött a többiekkel minden gólnál. A tévé képernyőjén a lelátó ködgyertyák füstjébe borult, a kávézóhoz hasonlóan, ahol vágni lehetett a török cigarettákból áradó, fullasztó gomolygást.

A meccs végén, a hangzavar elültével együtt indultak haza Arinnal.

– Összejött már valami? – kérdezte a török, kezét farmerja zsebébe dugva. – Nem sokat látunk mostanában. Kutay szerint vagy becsajoztál, vagy akadt valami melód.

Tamást némiképp lehangolta a kérdés.

– Nem sok. Lejártam a lábam, de nem jutok egyről a kettőre. Egyelőre, úgy tűnik, a kutyának sem kellek.

– Nem csak úgy tűnik, tényleg a kutyának sem kellesz! – vihogott Arin, miközben felugrott egy padra, és politikusokat karikírozva, színpadiasan mutogatva szónokolni kezdett képzeletbeli hallgatóságához. – Hollandia, kedves barátaim, bizony tele van. Alig negyvenkétezer négyzetkilométeren vagyunk kénytelenek osztozni tizenhat millióan! Ismerik a dalt, hogy Vijftien miljoen mensen, tizenötmillió ember hazája? Nos, már tizenhat millióan vagyunk! Te-le, értik, te-le! Nem kérünk több bevándorlót!

– Kösz, ez jól jött – morogta a másik.

– Na, hagyd abba a nyávogást – pattant le a padról Arin. Fáj a lábad? Nem bírod a gyaloglást? És mondd csak, feltűnt már neked, hogy Hollandiában több bicikli van, mint ember? És hogy bringával messzebbre jutnál, te magyar majom?

Varga Bence Ázsiában, személyesen

Varga Bence Ázsiában, személyesen

– Aha. Csak egy rohadt használt bringa is négyszáz gulden – sóhajtotta Tamás.

Arin megragadta a vállát, és egy pillanatra az arcára meredt, amit egy utcai lámpa halvány fénye világított meg.

– És ki mondta, hogy venned kell? – szűrte a szavakat halkan, közben cinkosan kacsintva.

– Én… én nem… nem csinálok ilyesmit. Nem csináltam soha – suttogta a magyar.

– Ha kell, akkor szerezd meg magadnak. Én nem fogom helyetted megcsinálni, de elmondhatom, mi a módja – felelte fojtottan Arin.

Tamás utólag egészen másképp emlékezett vissza erre a pillanatra, mint ahogy az a valóságban történt. Úgy rémlett neki, hogy furcsa izgalom kerítette hatalmába, a gyomra összerándult, és hogy szinte az ereiben, az inaiban, az izmaiban érezte, ahogyan szétárad bennük az adrenalin. Pedig valójában semmi különös nem történt, csak vett egy mély levegőt, és azt mondta:

– Gyerünk.

Varga Bence: Esős évszak
Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2015