Andreï Makine: Schreiber hadnagy hazája (részlet)

Posted on 2015. november 26. csütörtök Szerző:

0


Makine_Schreiber hadnagy-INDA katona személyazonossága

Jean-Claude nagyapja, Josef Schreiber 1877-ben hagyja el szülőföldjét, Kelet-Poroszországot, és Franciaországba költözik. Az utazás annak a nézeteltérésnek a következménye lett, amely Josef és Bismarck közt merült fel, Josef ez utóbbi egyik titkára volt. Vajon előre megfontolt kihívás volt a nagypapa részéről, hogy egy olyan országot választott, amelynek néhány évvel korábban el kellett viselnie a porosz megszállást és a csúfos vereséget? Hitvese, Clara kevésbé tekintette tiltakozásnak e döntést: szívesebben ment Franciaországba, mint Angliába, mert gyerekkorában francia nevelőnője megszerettette vele Molière nyelvének szép zengzeteit…

Új hazájában Josefnek három fia született: Robert (szül. 1880-ban), Georges (1884) és Émile (1888). Hogy családját eltartsa, „export-import vállalatot” alapított, ahogyan ma mondanánk. A két országnak a kereskedelmi kapcsolatok megteremtéséhez éppen ilyen kétnyelvű közvetítőkre volt szüksége, akik hatékonyabban hozták közelebb egymáshoz a két ősi ellenséget, mint a legügyesebb diplomaták…

Jean-Claude azon az egyszerre elbeszélő és derűs hangon beszél a távoli múltról, ami általában a családi mítoszokhoz illik. A nagyon is valóságos mítosz több nemzedék életébe szövődött bele, és a Servan-Schreiberek rendkívüli hírnevének köszönhetően immár hosszú ideje szerves részévé vált Franciaország történetének. E saga hősei minden téren kitűntek, befolyásolták a politika világát, a tudományt, a sajtót, a filmet… Jean-Claude édesapja, Robert tovább vitte Josef szerény kezdeményezését, és létrehozta az Échos-t és tulajdonképpen a L’Expresst is.

Jean-Claude valójában kizárólag egy külföldi – aki én vagyok – tájékoztatása kedvéért idézi fel a származás krónikáját – a franciák nagyon is jól ismerik a híres nemzetség tetteit és cselekedeteit.

Ahogy hallgatom, főként a Servan-Schreiberek történetének példás volta ragadja meg a figyelmemet. Az ő esetükben a kivándorlás kalandjának minden összetevője a tökéletesség szintjére emelkedik. Az elszakadás az eredeti civilizációtól, a hőn óhajtott átültetés, a bősz munkának köszönhető sikeres meggyökeresedés, a makulátlan hűség a befogadó országhoz. Az új haza keresését nem anyagi számítás vezérelte (Poroszországban Josef jómódúnak számított), hanem a polgári szabadság, az intellektuális kiteljesedés álma, abban az időben e vágyat Franciaország testesítette meg.

E vándorok, amint francia földre lépnek, mindent megtesznek… „a beilleszkedésért”, mondanánk ma, de a szó túlságosan is a jelenleg uralkodó közgondolkodás kedvenc kifejezésére   emlékeztet. Nem, a Schreiberek esetében inkább azt a szenvedélyt, akaratot, életerőt kell hangsúlyozni, amit a család latba vet, hogy az újjászületés teljes legyen. Ebben az erőfeszítésben odáig mennek, hogy szakítanak az ősök hagyományaival (Josef apja rabbi volt), s olyan hitvallásig jutnak el, amelyet a félénk lelkek túlzónak tartanának: Josef harcias laicizmust hirdet, fia, Robert katolizál, de gyermekeinek szabad vallásgyakorlást (vagy nem-gyakorlást) enged. És amikor összeházasodik Fernand Crémieux szenátor lányával, semmiféle vallási szertartásba nem megy bele. A tisztes képviselő ki akarja erőszakolni az ifjú pár újszülött gyermekének körülmetélését. Robert hevesen tiltakozik. A szenátor sértődötten kijelenti:

– Ha nem mégy bele, sose leszel képviselő!

Amikor Jean-Claude elmeséli nekem a történetet, gunyorosan megjegyzi:

– Így aztán a fitymám miatt meghiúsult apám politikai pályája.

Az esetből egy másik következtetés is levonható: milyen óriási ellentét van a Schreiber hadnagy minden szavában visszhangzó életigenlő és zabolátlan gondolkodás és a mai Franciaországban uralkodó „politikailag korrekt” nyomasztó dogmája közt.

Túl az anekdotán, az ő nyílt beszéde kiutat mutat abból a lelki posványból, amely ma megtilt minden őszinte szót, mihelyt „kényes” téma merül fel: bevándorlás, integráció, kommunitarizmus, kisebbségek… Az efféle álnok beszéd sosem meri világosan kimondani: egyszerűen szeretni kell a befogadó országot, és ehhez nem árt megszabadulni néhány olyan hitbeli, szokásbeli vagy egyéb ócskaságtól, ami megnehezíti a nagylelkű befogadást.

Jean-Claude nem mint vitatémát kezeli ezt – egyszerűen bölcsességnek tartja, amelyet családja története és átélt tapasztalata igazol. Hogy be tudnának illeszkedni azok a törzsek, amelyek megtartják szokásaikat, bálványaikat és életmódjukat? Marhaság! Hogy az ember gyökeret tudjon verni új hazájában, tiszteletben tartva a befogadókat, az egyetlen helyes út – az asszimiláció. Hát igen, ha Rómában vagy, viselkedj úgy, mint a rómaiak!

Ettől lettek Josef Schreiber leszármazottai olyan tökéletes és ragyogó franciák. Ilyen új jövevények izzó, alkotó energiájából merít friss erőt minden civilizáció, s fejlődik, gazdagszik, miközben önmaga marad. E szép emberi kalanddal szembeszegülni nem jelenthet mást, mint azt, hogy az ország agresszív és gyűlölködő kisebbségekre, zárt gettókra, a nemzet közös sorsával egyre kevésbé törődő közösségekre esik szét.

Jean-Claude véleménye egyáltalán nem kioktató. Köznapi valóság, amelyet nyugodt hangon fejt ki, mint nyilvánvaló tényt, amin nincs mit vitatkozni.

Andreï Makine

Andreï Makine

Ezzel szemben egy külföldi jelképes találkozása befogadó hazájával mélységesen megindítja az öregurat. Hosszú élete során bizonyára sokszor hallotta és olvasta némely szerző lángoló nyilatkozatát „a világ legszebb országáról”, a francia zseniről, Franciaországról, a menedékről… Schreiber hadnagy nem éri be ezzel az ájuldozással, ezekkel a lírai ömlengésekkel. Ő a hazához való ragaszkodás más bizonyítékát is ismeri, más mércét, más feltételt.

A katona kiontott vérét.

Fordította: Szoboszlai Margit

Andreï Makine: Schreiber hadnagy hazája – Egy élet regénye
Ab Ovo Kiadó, Budapest, 2014