Pierre Lemaître: Viszontlátásra odafönt (részlet)

Posted on 2015. november 13. péntek Szerző:

0


Lemaitre_Viszontlátásra odafönn-bor200| 1 |

Akik azt hitték, hogy hamar vége lesz a háborúnak, már rég halottak voltak. A háborúba haltak bele. Így hát október végén Albert erős fenntartással fogadta a fegyverszünetről szállongó híreket. Nem adott több hitelt nekik, mint a propagandának, még az elején, annak például, hogy a német golyók olyan puhák, hogy szottyos körteként mállanak szét a zubbonyon, és a francia katonák halálra fogják röhögni magukat. Négy év alatt Albert azt tapasztalta, hogy a német golyók röhögve ölik halomra a bajtársakat.

Egyébként tudatában volt, hogy elsősorban mágiából nem mer reménykedni a közelgő fegyverszünetben: minél jobban várja valaki a békét, annál kevésbé ad hitelt a békéről szóló híreknek, imigyen űzheti el a balsorsot. Hanem hát egyre sűrűbb hullámokban jöttek a békehírek, mindennap és mindenfelől, egyre többen mondták, hogy most végre csakugyan vége lesz a háborúnak. Bármily hihetetlen, már arról is szóltak szónoklatok, hogy le kellene szerelni az öreg katonákat, akik évek óta aszalódnak a fronton. A fegyverszünet belátható közelségbe került, és a legpesszimistábbak is kezdtek bízni benne, hogy élve megússzák. Következésképp immár senki sem lelkesedett az offenzíva gondolatáért. Merthogy híre terjedt, hogy a 163-as számú gyalogoshadosztály megkísérel átkelni a Maas túlpartjára. Némelyek még mindig ott tartottak, hogy „adni kell a teutonok pofájának”, de Albert és a bajtársai – kivált azóta, hogy az antanthatalmak győztek Flandriában, Lille felszabadult, az osztrákok békeajánlatot tettek, a törökök pedig kapituláltak – nem érezték magukban azt a harci hevületet, mint a tisztjeik. Ott a sikeres olaszországi előrenyomulás, az angolok már Tournai-ban, az amerikaiak Châtillonban vannak… szemlátomást jól haladnak a dolgok. Az állomány többsége kivárásra játszott, és éles határvonal képződött azok közt, akik – akárcsak Albert – szerettek volna teljes menetfelszerelésben üldögélni a háború végéig, nyugiban cigarettázni és leveleket írogatni, és azok közt, akik odavoltak, hogy még egy kicsit verekedhessenek a „káposztazabálókkal”.

Az éles határvonal a tiszteket választotta el az összes többi embertől. Nincs ebben semmi különös, gondolta Albert. A fejesek területet akarnak nyerni, a lehető legtöbbet, hogy az erő pozíciójából tárgyalhassanak az ellenséggel. Talán még az is kitelne tőlük, hogy megpróbálják bemagyarázni: harmincméternyi hódítás megváltoztathatja egy fegyveres konfliktus kimenetelét, és hasznosabb ma meghalni, mint holnapig várni vele.

A fent vázolt tisztkategóriába tartozott D’Aulnay-Pradelle főhadnagy. Senki nem mondta a keresztnevét, és a nemesi partikulát meg az Aulnay-t is mindenki hanyagolta kötőjelestül, egyszerűen Pradelle-ként emlegették tehát, annál is inkább, mivel tudvalévő volt, hogy ez fenemód bosszantja. Kockázata nem volt a dolognak, mert a főhadnagy úr becsületbeli ügynek tekintette, hogy soha ne mutassa ki bosszúságát. Egy úriembernek így kell viselkednie. Albert nem szerette. Talán mert olyan jóképű férfi volt. Magas, szikár, elegáns, a haja sötétbarna és hullámos, az orra egyenes, a szája szép rajzú. A szeme pedig sötétkék. Albert szerint egy ritka ocsmány alak. És a tetejében mintha mindig dühös volna. Izgága pasas, aki nem ismeri az utazósebességet: vagy gyorsít, vagy fékez; átmenet nincs. Fél vállát előrenyomva jár, mintha egy szekrényt akarna eltolni, úgy megy az ember felé, mintha fel akarná öklelni, és aztán hirtelen leül, ez a normális ritmusa. Tulajdonképpen fura egy kevercs: arisztokratikus, kulturált megjelenés és mindent elsöprő brutalitás. Egy kicsit olyan, mint ez a háború. Valószínűleg ezért is érzi jól magát benne. Látszik az alkatán, hogy sportember, bizonyára vitorlázik és teniszezik.

Volt még valami, amit Albert utált benne: a szőrösségét. Még az ujjpercein is dús csomókban tenyészett a fekete szőr, a nyakánál meg egész az ádámcsutkájáig felbodorodott. Békeidőben bizonyára naponta többször is leborotválja, hogy ne nézzen ki vadembernek. Persze vannak nők, akikre hat ez a nagy szőrösség, mert olyan férfias, olyan spanyolos. Ha csak Cécile-re gondol… Nem, inkább nem gondol Cécile-re; Albert anélkül is szívből utálta Pradelle főhadnagyot. És legfőképpen bizalmatlan volt iránta. Merthogy Pradelle imádott rohamot vezényelni.

Előretörni, támadni, hódítani: ez volt az ő világa.

Egy ideje nem volt olyan fickándozós, amilyennek ismerték. A jelek szerint padlóra küldte a fegyvernyugvás perspektívája, megtörte patrióta lendületét. Hát igen, ha véget ér a háború, az halálos csapás lesz Pradelle főhadnagynak. Zaklatottnak látszott. Az idegeire ment, hogy az embereiből ennyire hiányzik a harci szellem. Járkált a lövészárkokban, de hiába tartott gyújtó hangú szónoklatokat, hirdette fennszóval, mily dicső hivatás eltiporni az ellent, és hogy még egyszer utolszor el kéne páholni őket, az megadná nekik a kegyelemdöfést, a katonák bizony csak bólogattak, sunnyogtak, és bámulták a bakancsuk orrát. Nem egyszerűen a haláltól féltek, hanem attól, hogy pont most kelljen meghalniuk. Utolsónak fűbe harapni, az ugyanolyan baromság, mint legelsőnek, gondolta Albert.

Márpedig éppen ez következett.

Ez idáig, fegyverszünetre várva, viszonylagos nyugalomban teltek a napok, de hirtelen felgyorsultak az események. Parancs jött föntről, hogy tessék felderíteni, nem mesterkednek-e valamiben a németek. Pedig nem kellett tábornoknak lenni hozzá, hogy valaki kifürkéssze: ugyanazt csinálják, mint a franciák, vagyis várják, hogy vége legyen az egésznek. De parancs jött, úgyhogy muszáj volt utánanézni. Utóbb aztán senki nem tudta rekonstruálni a történtek láncolatát.

Pradelle főhadnagy Louis Thérieux-t és Gaston Grisonnier-t választotta ki felderítőnek, bajos volt megmondani, hogy miért, egyik fiatal, másik öreg, talán erő és tapasztalat egyesítve.

Pierre Lemaître

Pierre Lemaître

Amúgy emez erények fölöslegesnek bizonyultak, mert szűk fél óra alatt befejezték földi pályafutásukat. Elvileg nem kellett messzire menniük. Kétszáz méter északkeleti irányba, ott egy kis drótvágás, kúszás a második szögesdrót sövényig, átkukkantani, aztán nyomás vissza, és jelenteni, hogy minden rendben, tekintve, hogy nem nagyon volt mit megtekinteni. A két katona nem is izgatta magát, amiért meg kell közelíteniük az ellenség táborát. Az elmúlt napokban kialakult status quo alapján biztosra vehették, hogy még ha meglátják is a káposztazabálók, hogy ott kukucskálnak, békét hagynak nekik, egy kis változatosság senkinek sem árt.

Fordította: Bognár Róbert

Pierre Lemaître: Viszontlátásra odafönt
Park Kiadó, Budapest, 2015