S. J. Watson: A másik én (részlet)

Posted on 2015. november 10. kedd Szerző:

0


Watson_A másik én-bor200| Első rész || Első fejezet |

Határozott léptekkel felmegyek a lépcsőn, de az ajtó előtt hirtelen elszáll a bátorságom. Nem akarok bemenni. Mi lenne, ha egy­szerűen sarkon fordulnék, és hazamennék? Vé­gül is bármikor visszajöhetek.

Azaz, nem egészen. Valójában ez az utolsó esélyem. A kiállítás már legalább három hete nyitva van, és holnap bezárják. Vagy most, vagy soha.

Behunyom a szemem, és próbálok mélyeket lélegezni. Csak a légzésre koncentrálni. Kihúzom magam, hogy minél több levegő jusson a tüdőmbe. Minden egyes kilégzésnél érezhetően csökken a feszültség a testemben. Próbálom meggyőzni magam, hogy nincs mitől tartanom, hiszen gyakran járok ide. Itt találkozom a barátaimmal, hogy beüljünk valahova egy kávéra, rendszeresen megnézem a soros kiállításokat, ide járok előadásokat hallgatni. Ez a mai látogatásom is csak egy a sok közül. Itt nem érhet semmi baj. Itt nem fog senki tőrbe csalni.

Fő a nyugalom. Lenyomom a kilincset, és belépek a terembe.

Odabent minden olyan, mint máskor: tört fehér falak, csillogó parkett, alumínium sínpárokra felfüggesztett spotlámpák a mennyezeten. A korai időpont ellenére már látogatók is vannak, nem is kevesen. Egyesek hosszan elidőznek egy-egy kép előtt, mások hátrébb lépve keresik az optimális távolságot, megint mások a társukkal osztják meg halkan az észrevételeiket, vagy a katalógust böngészik, amit a bejáratnál osztogatnak. Az elmélyült szemlélődés áhítatos csendje üli meg a termet. Ezek az emberek azért jöttek ide, hogy megnézzék a fotókiállítást. Vagy tetszik nekik, vagy nem, de fél óra múlva kilépnek az ajtón, visszatérnek a valóságba, a saját éltük megszokott kerékvágásába, és hamarosan el is felejtik mindazt, amit itt láttak.

Néhány pillantással felmérem a két falon kiállított anyagot. Talán egy tucat nagyméretű kép tisztes távolságra egymástól, közöttük arányos elrendezésben néhány kisebb felvétel. A többiekhez hasonlóan én is körbesétálhatnék, mintha minden érdekelne a kiállított anyagból, de nem teszem, mert ma csupán egyetlen kép miatt jöttem. Nem kell sokáig keresnem, ott van a bejárattal szemben, a galéria hátsó falán, majdnem középen, két másik nagyobb méretű színes kép között. Az egyik egy gyűrött ruhában álló fiatal lány teljes alakos portréja, a másikon egy erősen kifestett, cigarettázó nő arcképe. A kép, amiért jöttem, már messziről felhívja magára a figyelmet. Természetes fényben készült, színes, többnyire a szürke és a kék árnyalataiból komponált felvétel – ilyen nagyításban egyenesen lenyűgöző. A kiállítás címe: „Másnap.” Még ilyen távolságból is egyértelmű, miért éppen ez a kép került a főhelyre.

Legalább tíz éve, hogy utoljára láttam. Pontosabban láttam, de nem néztem meg. Pedig több képeslapban is megjelent, mi több, még egy könyvbe is betették illusztrációnak. Ennek ellenére sohasem néztem meg alaposabban, ilyen alaposan, mint most.

Közelebb lépve először a feliratot olvasom el: Julia Plummer: Marcus tükörben, 1997, Cibachrome másolat. Ennyi. Semmi életrajzi adat a szerzőről – hála az égnek. Most már nyugodtan szemügyre vehetem magát a képet.

Egy fiatal férfi van rajta, húsz év körüli. Meztelen, de a kép csak deréktól fölfelé mutatja, amint önmagát nézi egy tükörben. A kép középpontjában nem ő, hanem a tükörképe áll. Sovány arc, résre nyitott szemek, a szája félig nyitva, mintha sóhajtana vagy éppen mondani készülne valamit. A képből – legalábbis az összbenyomás alapján – sugárzik a szomorúság, nyoma sincs benne derűnek, pedig néhány másodperccel azelőtt, hogy elkészült, a fiú – Marcus – önfeledten nevetett valamin. Az egész délutánt az ágyban töltötte a barátnőjével, akivel kölcsönösen imádták egymást. Felolvastak egymásnak – Isherwoodtól az Isten veled, Berlint, vagy talán A nagy Gatsbyt, amit a lány már olvasott, de Marcus még nem –, és megettek egy nagy adag jégkrémet csak úgy, a dobozból. Gondtalanok voltak, vidámak és boldogok – kerek volt a világ. A nappaliból nyíló hálószobában szólt a rádió – egy népszerű jazz szám –, és a fiú szája azért volt nyitva, mert éppen csatlakozni akart a lányhoz, aki hangosan énekelte a dallamot, amikor a kép készült.

Az eredeti kép persze más volt. A lány is benne volt a tükörben; a fiú válla fölött emelte a szeméhez a fényképezőképet. Ő is meztelen volt, de úgy állította be a fókuszt, hogy az alakja elmosódjon. Kettős portré volt abból az időből, amikor a tükörképek még nem jöttek divatba.

Ezt a változatot – az eredetit – jobban szerettem. De aztán – már nem emlékszem, pontosan mikor, de az biztos, hogy az első kiállítása előtt – meggondoltam magam. Rájöttem, hogy nélkülem jobb a kép. El is tüntettem magam róla.

De most már bánom. Nem volt tisztességes dolog. Ez volt az első alkalom, hogy hazudtam egy képemmel. Bocsánatot kellene kérnem Marcustól. Ezért, és sok minden másért is. Hogy utána mentem Berlinbe, és aztán otthagytam, eltűntem az életéből, ahogy erről a fényképről. Hogy nem az voltam, akinek gondolt.

Azóta is bánom. Még ennyi idő után is.

Hosszú percekig nem tudok elszakadni a képtől. Már régóta nem csinálok ilyen portrékat. Maradtak a családi fotók, Connor barátai a szüleikkel, testvéreikkel – munkák, amik jövet-menet az iskola előtt találnak meg. Csip-csup kiadások fedezésére elég, amit keresek vele. És még csak nem is méltóságomon aluli feladat. Igyekszem ezt is komolyan venni, és sosem vagyok munka nélkül, a megbízóim értékelik is, hogy minőségi munkát végzek. Jó hírem van, és nem szűkölködöm megbízásokban. Többnyire születésnapi zsúrokra, családi eseményekre hívnak. Ilyenkor a vendégekről is kell képeket csinálnom, amiket aztán szuvenírként elküldök nekik e-mailben. Nemrég egy jótékonysági alapon szervezett születésnapi zsúrba hívtak fotózni, ahol Hugh kórháza számára gyűjtöttek pénzt a vendégektől. Örömmel végzem ezt a munkát is, annak ellenére, hogy nem jelent olyan szakmai kihívást, mint egy ilyen portré elkészítése; nem kell hozzá művésznek lenni – ha szabad ezt a szót használnom –, és éppen ez az, ami annyira hiányzik a munkámból, hogy művészi képeket készítsek, ha egyáltalán képes vagyok még rá. Már abban sem vagyok biztos, hogy megvan még a szemem, hogy meglássam, amit érdemes, a csalhatatlan ösztönöm, hogy elkapjam a megfelelő pillanatot. Hosszú évek óta nem csináltam az alkotás igényével készült képet.

Pedig Hugh folyton buzdít, hogy térjek vissza a művészi fotózáshoz. Connor is felnőtt már, lassan elkezdi élni a maga életét. Annak idején – talán, hogy pótoljuk mindazt, amit nem kapott meg élete első éveiben – minden időnket rá fordítottuk, de ma már, tinédzserként nincs szüksége ilyen szintű gondoskodásra, így többet törődhetek magammal, mindazzal, ami nekem fontos. Körbesétálok a teremben, hogy legalább egy futó képet kapjak a kiállított anyagról. Igen, talán itt az ideje, hogy újrakezdjem. Több időt fordíthatnék a hivatásomra, anélkül, hogy Connort elhanyagolnám. A kettő ma már nem zárná ki egymást. Lemegyek az előcsarnokba, ahová megbeszéltük Adrienne-nel a találkozót. Ő is el akart jönni velem a kiállításra, de lebeszéltem róla. Egyedül akartam szembesülni a képemmel, a múltammal. Megértette. „Akkor megvárlak lent a kávézóban” – tárta szét a karját mosolyogva. „Ott meg is reggelizhetünk.”

Korábban jött, mint megbeszéltük. Már ott ült az egyik ablak melletti asztalnál egy pohár fehérbor társaságában. Ahogy meglát, feláll, elém jön, és megöleljük egymást.

– Na, milyen volt? – kérdezi, mielőtt még leülnénk.

Egészen közel húzom a székem az asztalhoz, hogy rákönyökölhessek.

– Hát, elég fura.

Adrienne már korábban rendelt nekem egy üveg ásványvizet, ebből töltök magamnak egy pohárral.

– Valahogy… idegen volt. Mintha nem is az én képem lenne.

Adrienne megértően bólint. Tudta, milyen fontos volt nekem, hogy lássam a képet.

– De van néhány jó kép, amit érdemes megnézni. Valamikor te is beugorhatnál, hogy megnézd őket.

Adrienne mosolyogva a poharáért nyúl.

– Talán beugrom holnap. – Tudom, hogy csak udvariasságból mondja, de nem veszem zokon. Az én képemet már látta régebben, a többi pedig nem igazán érdekli.

– Egészségedre – int felém a poharával. Én is iszom két kortyot, majd hátradőlök a széken. – Connort nem hoztad el?
– Nem az ő világa – felelem nevetve. – Egyébként sem ért rá.
– A haverok, igaz?
– Nem. Uszodába mentek Hugh-val. Az Ironmonger Row-ba.

Adrienne mosolyogva nyugtázza a választ. Connor a keresztfia, Hugh-t pedig azóta ismeri, hogy összejöttünk.

– Úszni járnak?

– Igen. Ez a legújabb. Hugh ötlete volt. Nemrég döbbent rá, hogy jövőre ötvenéves lesz, és pánikba esett. Mindenáron fitt akar maradni. Beszéltél Kate-tel mostanában?

A poharamat nézem, mintha kerülni akarnám Adrienne tekintetét. Nem akartam feltenni ezt a kérdést, legalábbis egyelőre nem, de valahogy magától kibukott belőlem.

Azt sem tudom, minek örülnék jobban: az igennek vagy a nemnek.
Adrienne iszik egy kortyot a borból, mielőtt válaszolna.
– Nem. Már jó ideje nem beszéltünk. És te?
– Úgy három hete hívott utoljára.
– És…?
– A szokásos.
– Hajnalban?
– Igen – bólintok egy elnyújtott sóhaj kíséretében. Felidézem magamban a húgom utolsó hívását. Éjjel kettőkor jutott eszébe, hogy beszéljünk. Neki ott, Párizsban, még később volt. Nem volt teljesen beszámítható. Azt hiszem, többet ivott a kelleténél. Erősködött, hogy vissza akarja kapni Connort. Nem érti, miért állok az útjukba. Rám olvasta, hogy önző vagyok, és csak magamra gondolok. Hugh dettó, és nem ő az egyetlen, akinek ez a véleménye.

– Ugyanaz a lemez, amit már ezerszer hallottam.
– Talán beszélned kéne vele. Úgy értem, újra, de úgy, hogy te hívod fel. Amikor…

– Nincs úgy kiakadva? – segítem ki Adrienne-t mosolyogva. – Te is tudod, hogy nem sok értelme lenne. Különben sem tudom elérni. A mobilját sosem veszi fel, ha pedig a vonalason hívom, mindig a bérlőtársa van otthon, aki soha nem tud róla semmit. Kár strapálni magam. A fejébe vette, hogy mindenáron vissza akarja kapni Connort. Ennyi idő után. Mintha ez lenne az egyetlen életcélja, hogy gondoskodjon a fiáról. És meg van róla győződve, hogy Hugh-val merő önzésből nem akarjuk visszaadni neki. Az szóba se kerül, eszébe sem jut, hogy Connor mit akar, neki mi lenne a legjobb. Meg se kérdezte tőle. Csak magával törődik. Mintha ez az egész csak róla szólna.

Nem folytatom. Adrienne-nek nem kell magyaráznom. Ismeri a történetet. Tudja, miért vettük annak idején magunkhoz a húgom fiát, ahogy azt is, milyen jó volt ez így neki hosszú éveken át. Csak azt nem tudja, ahogy én sem, mi változott meg ilyen hirtelen, hogy most mindenáron vissza akarja kapni.

– Nem próbálnál te beszélni vele?

 S. J. Watson

S. J. Watson

Adrienne vesz egy nagy levegőt, és lehunyja a szemét. Mintha azt akarná mondani, hogy ez az én gondom, nekem kell megoldanom, nem rohanhatok hozzá segítségért minden alka­lom­mal, amikor összekülönbözöm a húgommal, hogy simítsa el a dolgokat. Apám is mindig ezt mondogatta. De Adrienne ezúttal sem hagy cserben. Kinyitja a szemét, és mosolyogva bólint.

– Megpróbálom.

Fordította: Gellért Marcell

S. J. Watson: A másik én
Athenaeum Kiadó, Budapest, 2015