Jancsó Miklós
Levélféle Göncz Árpádhoz
Bontják a járdát. Gépek, por, rohanás, izzadt arcok.
Sürgős. Kábel. A cég kaszálni akar. Már holnap.
Legkésőbb holnapután.
A szomszéd viaszdugót tett a fülébe. Átszól.
– Nézd, fuvolázik.
Szemben széles erkély. Kottaállvány. Copfos kislány hajladozik. Fúj. Fúj rendületlenül. Néha átszakad hozzánk egy-egy foszlány. Mozart?
Éjjel fölriadok. Furcsa. Miért? Vettem be altatót. Kint tücsök ciripel. Különben csönd. Belül hallom a talán – Mozartot. A fejemben. Furcsa. Nem vagyok muzikális. Furcsa.
Ma választották meg az utódodat, Árpád.
Szól bennem a dallam. Felvillan néhány kép. Néhány? Ki tudná megszámolni. Tíz év. Nem akármilyen tíz! Ugyan-ugyan! Nem konfabulálok. Így történt. A hazudozást nem nekünk találták ki. Soroljam, kik csinálják országos, világméretekben? Nem kell, ugye? Te is ismered a névsort.
Hajnalodik. Egy korty víz. Fél altató. Galambok ébresztenek.
Még mindig Rád gondolok. Még mindig szól bennem a talán – majdnem zene.
Hülye az ember. Csak a szépre emlékezik. A szépre, minden szar ellenére…
Köszönöm, Árpád!
Kovács András Ferenc
Responsorium
Két messzi homlok egymásnak feszül
Ráncot cserélnek földek fellegek
Más hangsúlyt vált falomb madár folyó
Vizek felett a lélek ellebeg
Két büszke homlok egymáshoz simul
Barázdák nyílnak könyvek fellegek
Miért az arc a szó ha nem csitul
Miért leszek ha már nem kell legyek
Két messzi homlok egymásnak feszül
Földek rohannak felnőtt fellegek
Nyelvet cserélnek lelkes állatok
Térségek búzát bort a serlegek
Lator László
Elnök, autóbuszon
Nézem a tíz évvel ezelőtti eseményekre visszatekintő műsort, a képernyőn a frissen megválasztott köztársasági elnök. Egy kérdésre természetes mozdulattal veszi elő a buszbérletét, persze, mondja, ezután is avval akar járni. Tudom, komolyan gondolja, elképzelem, ahogy felszáll a tömött buszra (utoljára Marosánt, Hegedűs Andrást láttam a kilencvenegyesen, később persze Bibót, de akkor már egyikük sem volt miniszter), ide-oda taszigálják, talán rá is förmednek valamiért, végre valaki felismeri, a helyét is felkínálja, jó reggelt, elnök úr, ilyen korán munkába?
Azt már nem a tévében látom, a magam emlékezetéből hívom elő, ahogy beül valószínűtlenül rozoga Wartburgjába, a sarkon alighanem gyertyát kell cserélnie, de mi az neki, nemcsak a talajjavításban jártas, volt, azt hiszem, figuráns is, csőlakatos meg lánghegesztő. Máskor gyalog jövünk az Írószövetségből, akkor még csak egyszerű tag, az is nagy dolog, később úgy emlékszem, a Műfordító Szakosztály elnöke, lesz majd még (micsoda emelkedés!) az Írószövetségé is, rójuk az Andrássy (de hogy is hívták akkor?) utat, hátunk mögött a Hősök tere, előttünk az Oktogon (régebbi nevét már elfelejtettem). Sokszor jelenik meg aztán előttem tarka, vászon rövidnadrágban (hogy bírta később azokat az elegáns sötét öltönyöket?), meglehet, az nem az Írószövetségben volt, inkább Szigligeten, az Alkotóházban vagy az Európa Könyvkiadó folyosóján, megy az angol csoporthoz, szerkesztőjéhez, Borbás Marihoz, öt szobával arrébb is hallom harsány kacagását. Szóval 1990-ban a képernyőn még egészen civil. Még benne van a lábában a villamos döcögése, az aszfalt egyenetlensége, szemében a Bécsi-úti idomtalan-bájtalan, függőfolyosós század eleji bérház, hangjában az ismerősöknek, barátoknak személyre szóló hangszín, kinek- kinek az éppen hozzá kötődő. Mindig szerettem a nagy emberekben, miniszterekben, ilyesmikben (nem mintha annyit forgolódtam volna köztük) a civil reflexeket. Eszembe jut Keresztury Dezső, a század első felében, rövid ideig, kultuszminiszter, egy ócska autón járja az országot, ingujjban érkezik a makói gimnáziumba, fesztelenül hajol oda ünnepélyesen feszengő diáktársamhoz, egy cseppet sem kimódolt-betanult mozdulattal. Miniszter-e éppen vagy már letette hivatalát, mikor kollégiumunk, az Eötvös Kollégium viharvert, bombák-belövések rongálta tetejét cserepezi, három emelet magasságban? Mikor lesz megint ilyen civil minisztere az országnak? Majd 1956-ban Bibó István, akinek, még ha ne adj’ isten lett volna is benne hajlandóság, ideje sem volt hivatásos főhivatalnokká alakulni.
Kilencvenben, a mégiscsak váratlan-hirtelen földinduláskor, megint sok volt a civil a pályán. Többnyire bámulatos könnyedséggel-gyorsasággal idomultak hozzá a bársonyszékhez. Megváltozott a hanghordozásuk, beszédtempójuk, a szókincsük, a taglejtésük. Ahogy akkoriban, Kafka nyomán, rosszmájúan sajnálkozva mondtuk, bogárrá változtak, Göncz Árpád nem. Maradt Árpi, sokáig, sokaknak, fel-felbukkant, hűségesen a neki hajdan kenyeret adó Európa Könyvkiadóban, ott ült köztünk a karácsonyi ünnepségen, felszabadultan röhögött velünk. Vissza-visszavágyott nagy fordításai színhelyére, Szigligetre is. De azért autóbuszon persze nem járhatott. Testőrök (nem tudom, így hívják e őket?) kísérték, kötelezően, amúgy nyájas, jóravaló fiúk. Hogy is lehetett volna másképp? Kegyelmes urakkal, felséges urakkal-hölgyekkel kezelt, tudta a protokollt, de mindig visszaigazította tenyerét-ujjait, ha régi sorstársaival fogott kezet, mondta a feszes-okos, meglatolt szavak helyett a mieinket.
Nem változott bogárrá, dehogyis. De azért valamiben mégis más lett. Talán éppen abban, hogy igyekezett az emberrel úgy beszélni, mint azelőtt, mintha mi sem történt volna. De mégis érződött az igyekezet. Nem, nem érződött, csak ott volt. Ki-ki egy kicsit szerepet játszott, ki jobban, ki rosszabbul. A társadalmi helyzetek, viszonylatok erőszakosak. Ha eszembe jutott volna, hogy éppen megjelent könyvemet elküldjem Göncz Árpádnak, azt gondolhattam volna: nem Göncz Árpádnak, hanem a Köztársasági elnöknek küldöm. Most elvesztettünk egy hivatását példaszerűen gyakorló közjogi méltóságot. (Szívesen alá is húznám ezt a méltóságot.)
De helyette visszakaptuk az írót, egy magunkfajtát. Esetleg meg is hívhatnám, ha megérném, a hetvenötödik születésnapomra. Esetleg elküldhetném neki most megjelent könyvemet. Akár egy szimplára is meghívhatnám, ha volna még szimpla a pesti eszpresszókban.
Orbán Ottó
A nép, az istenadta nép
Göncz Árpádnak
Bolond volt-e Radnóti, hogy eklogákat irkált,
és nem Szálasi ellen szervezett merényletet?
Melyik az istenadta nép? Amelyik azt kiáltja: „Esküszünk!”?
Vagy az, amelyik részegen kizsuppolja Szabadszállásról Petőfit?
S ha mind a kettőt Isten adta? Verjük a falba fejünket,
hogy fölriadjon a borsón térdeplő Platón álmaiból?
A szellem szabadsága az, hogy szellem,
és persze ez legfőbb korlátja is;
az anyagi világban nincs jobb érv egy hadseregnél…
De mi van akkor, ha nemcsak egy időszámítás van,
s ha hosszú távon egy vers szétlőhet egy egész tankhadosztályt?
A föld alá szorított igazság, mint az atkák
– a hamis tanú megrühösödik és halála után is vakaródzik,
s nincs óceán, mely lemoshatná róla a kénkő kenőcs átható szagát…
Köszönjük, Elnök Úr!
Kossuth Kiadó, Budapest, 2015
Olvass bele 
Posted on 2015. november 6. péntek Szerző: olvassbele
0