Köszönjük, Elnök Úr! (részletek)

Posted on 2015. november 6. péntek Szerző:

0


KossuthK_Köszönjük elnök úr-bor200Jancsó Miklós
Levélféle Göncz Árpádhoz

Bontják a járdát. Gépek, por, rohanás, izzadt arcok.
Sürgős. Kábel. A cég kaszálni akar. Már holnap.
Legkésőbb holnapután.
A szomszéd viaszdugót tett a fülébe. Átszól.
– Nézd, fuvolázik.
Szemben széles erkély. Kottaállvány. Copfos kis­lány hajladozik. Fúj. Fúj rendületlenül. Néha átsza­kad hozzánk egy-egy foszlány. Mozart?
Éjjel fölriadok. Furcsa. Miért? Vettem be altatót. Kint tücsök ciripel. Különben csönd. Belül hallom a talán – Mozartot. A fejemben. Furcsa. Nem vagyok muzikális. Furcsa.
Ma választották meg az utódodat, Árpád.
Szól bennem a dallam. Felvillan néhány kép. Né­hány? Ki tudná megszámolni. Tíz év. Nem akármi­lyen tíz! Ugyan-ugyan! Nem konfabulálok. Így történt. A hazudozást nem nekünk találták ki. So­roljam, kik csinálják országos, világméretekben? Nem kell, ugye? Te is ismered a névsort.
Hajnalodik. Egy korty víz. Fél altató. Galambok ébresztenek.
Még mindig Rád gondolok. Még mindig szól bennem a talán – majdnem zene.
Hülye az ember. Csak a szépre emlékezik. A szép­re, minden szar ellenére…
Köszönöm, Árpád!

Kovács András Ferenc
Responsorium

Két messzi homlok egymásnak feszül
Ráncot cserélnek földek fellegek
Más hangsúlyt vált falomb madár folyó
Vizek felett a lélek ellebeg

Két büszke homlok egymáshoz simul
Barázdák nyílnak könyvek fellegek
Miért az arc a szó ha nem csitul
Miért leszek ha már nem kell legyek

Két messzi homlok egymásnak feszül
Földek rohannak felnőtt fellegek
Nyelvet cserélnek lelkes állatok
Térségek búzát bort a serlegek

Lator László
Elnök, autóbuszon

Nézem a tíz évvel ezelőtti eseményekre visszatek­intő műsort, a képernyőn a frissen megválasztott köztársasági elnök. Egy kérdésre természetes mozdu­lattal veszi elő a buszbérletét, persze, mondja, ez­után is avval akar járni. Tudom, komolyan gon­dolja, elképzelem, ahogy felszáll a tömött buszra (utoljára Marosánt, Hegedűs Andrást láttam a kilencvenegyesen, később persze Bibót, de akkor már egyikük sem volt miniszter), ide-oda taszigálják, ta­lán rá is förmednek valamiért, végre valaki felisme­ri, a helyét is felkínálja, jó reggelt, elnök úr, ilyen korán munkába?

Azt már nem a tévében látom, a magam emlékezetéből hívom elő, ahogy beül való­színűtlenül rozoga Wartburgjába, a sarkon aligha­nem gyertyát kell cserélnie, de mi az neki, nemcsak a talajjavításban jártas, volt, azt hiszem, figuráns is, csőlakatos meg lánghegesztő. Máskor gyalog jö­vünk az Írószövetségből, akkor még csak egyszerű tag, az is nagy dolog, később úgy emlékszem, a Műfordító Szakosztály elnöke, lesz majd még (mi­csoda emelkedés!) az Írószövetségé is, rójuk az Andrássy (de hogy is hívták akkor?) utat, hátunk mögött a Hősök tere, előttünk az Oktogon (régebbi nevét már elfelejtettem). Sokszor jelenik meg aztán előttem tarka, vászon rövidnadrágban (hogy bírta később azokat az elegáns sötét öltönyöket?), megle­het, az nem az Írószövetségben volt, inkább Szigli­geten, az Alkotóházban vagy az Európa Könyvki­adó folyosóján, megy az angol csoporthoz, szer­kesztőjéhez, Borbás Marihoz, öt szobával arrébb is hallom harsány kacagását. Szóval 1990-ban a kép­ernyőn még egészen civil. Még benne van a lábá­ban a villamos döcögése, az aszfalt egyenetlensége, szemében a Bécsi-úti idomtalan-bájtalan, függőfolyosós század eleji bérház, hangjában az ismerősök­nek, barátoknak személyre szóló hangszín, kinek- kinek az éppen hozzá kötődő. Mindig szerettem a nagy emberekben, miniszterekben, ilyesmikben (nem mintha annyit forgolódtam volna köztük) a civil reflexeket. Eszembe jut Keresztury Dezső, a század első felében, rövid ideig, kultuszminiszter, egy ócska autón járja az országot, ingujjban érkezik a makói gimnáziumba, fesztelenül hajol oda ün­nepélyesen feszengő diáktársamhoz, egy cseppet sem kimódolt-betanult mozdulattal. Miniszter-e éppen vagy már letette hivatalát, mikor kollégiu­munk, az Eötvös Kollégium viharvert, bombák-belövések rongálta tetejét cserepezi, három emelet magasságban? Mikor lesz megint ilyen civil minisz­tere az országnak? Majd 1956-ban Bibó István, aki­nek, még ha ne adj’ isten lett volna is benne haj­landóság, ideje sem volt hivatásos főhivatalnokká alakulni.

Kilencvenben, a mégiscsak váratlan-hirte­len földinduláskor, megint sok volt a civil a pályán. Többnyire bámulatos könnyedséggel-gyorsasággal idomultak hozzá a bársonyszékhez. Megváltozott a hanghordozásuk, beszédtempójuk, a szókin­csük, a taglejtésük. Ahogy akkoriban, Kafka nyo­mán, rosszmájúan sajnálkozva mondtuk, bogárrá változtak, Göncz Árpád nem. Maradt Árpi, sokáig, sokaknak, fel-felbukkant, hűségesen a neki hajdan kenyeret adó Európa Könyvkiadóban, ott ült köz­tünk a karácsonyi ünnepségen, felszabadultan rö­högött velünk. Vissza-visszavágyott nagy fordításai színhelyére, Szigligetre is. De azért autóbuszon per­sze nem járhatott. Testőrök (nem tudom, így hívják e őket?) kísérték, kötelezően, amúgy nyájas, jórava­ló fiúk. Hogy is lehetett volna másképp? Kegyelmes urakkal, felséges urakkal-hölgyekkel kezelt, tudta a protokollt, de mindig visszaigazította tenyerét-ujjait, ha régi sorstársaival fogott kezet, mondta a fe­szes-okos, meglatolt szavak helyett a mieinket.

Nem változott bogárrá, dehogyis. De azért valami­ben mégis más lett. Talán éppen abban, hogy igye­kezett az emberrel úgy beszélni, mint azelőtt, mintha mi sem történt volna. De mégis érződött az igyekezet. Nem, nem érződött, csak ott volt. Ki-ki egy kicsit szerepet játszott, ki jobban, ki rosszabbul. A társadalmi helyzetek, viszonylatok erőszakosak. Ha eszembe jutott volna, hogy éppen megjelent könyvemet elküldjem Göncz Árpádnak, azt gon­dolhattam volna: nem Göncz Árpádnak, hanem a Köztársasági elnöknek küldöm. Most elvesztettünk egy hivatását példaszerűen gyakorló közjogi méltó­ságot. (Szívesen alá is húznám ezt a méltóságot.)

De helyette visszakaptuk az írót, egy magunkfajtát. Esetleg meg is hívhatnám, ha megérném, a hetve­nötödik születésnapomra. Esetleg elküldhetném neki most megjelent könyvemet. Akár egy szimplá­ra is meghívhatnám, ha volna még szimpla a pesti eszpresszókban.

Orbán Ottó
A nép, az istenadta nép

Göncz Árpádnak

Bolond volt-e Radnóti, hogy eklogákat irkált,
és nem Szálasi ellen szervezett merényletet?
Melyik az istenadta nép? Amelyik azt kiáltja: „Esküszünk!”?
Vagy az, amelyik részegen kizsuppolja Szabadszállásról Petőfit?
S ha mind a kettőt Isten adta? Verjük a falba fejünket,
hogy fölriadjon a borsón térdeplő Platón álmaiból?
A szellem szabadsága az, hogy szellem,
és persze ez legfőbb korlátja is;
az anyagi világban nincs jobb érv egy hadseregnél…
De mi van akkor, ha nemcsak egy időszámítás van,
s ha hosszú távon egy vers szétlőhet egy egész tankhadosztályt?
A föld alá szorított igazság, mint az atkák
– a hamis tanú megrühösödik és halála után is vakaródzik,
s nincs óceán, mely lemoshatná róla a kénkő kenőcs átható szagát…

Köszönjük, Elnök Úr!
Kossuth Kiadó, Budapest, 2015